Het verdriet van de hanen

Fordító: Henry Kammer
Kiadó: De Bezige Bij
Kiadás helye: Amsterdam
Kiadás éve: 2006
ISBN szám: 978 90 234 1938 9
Nyelv: Tunisie

Fülszöveg Következő Végére

 
K A K A S L E V E S E L Ő T T

Ha megkérdezik, hogy van, Kalligaro általában azt mondja, hogy jól, néha meg odáig vetemedik, hogy azt mondja, nagyon jól, elvégre a puszta tény, hogy még él, és méghozzá különösebb testi fájdalmak nélkül, hálára kötelezi a sorssal szemben. Gyerekkorában a kertben, a baromfiketrec előtt álldogálva, fültanúja volt egy párbeszédnek.
Az egyik kakas a másik hogylétéről érdeklődött. A kérdezett azt mondta: boldog, hogy ízletes, morzsolt kukoricát kapott, és hogy nappal a ketrec előtt kapirgálhat. A másik keserűen felkacagott: „És azt nem láttad, hogy a húgunkat a szakácsnő kivette közülünk, és elvágta a nyakát?”„Az én nyakam nincsen elvágva, de úgy látom, a tiéd sem” – mondta a boldog, epikureus kakas, ám sehogy sem tudott megegyezni tragikus szemléletű barátjával. replica breitling watches Kalligaróhoz fordultak, aki akkor még nem járt iskolába, és még értette a baromfinép beszédét, nemkülönben a kecskéét és a gólyáét is. „Uraim – mondta az ötéves békebíró –, az eset, amelynek önök mind a ketten szemtanúi voltak, megesett, testvérhúguk ígéretes életének egy könyörtelen konyhakés vetett véget. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy egy darabig még bírunk tovább élni a hozzánk tartozók halála után. Úgy hallottam, némelyik kakas szép kort él meg, aminek örülök, mivelhogy a kínai asztrológia szerint a kakas évében születtem, vagyis mondhatni rokonok vagyunk.
De hogy önökből, kedves uraim, előbb-utóbb finom kakasleves lesz, netán fehérborral egy kissé megbolondítva, afelől nincsen kétségem. Egyikük azonban túl fogja élni és – ahogy illik – meg fogja gyászolni a másikat.” A két kakas nyomban azon tanakodott, hogy ki lesz az első, és ki a második, ezen majdnem összevesztek, mert mind a kettő második akart lenni, aztán tovább kapirgáltak, és a szemük okos bánattal volt tele.


T A L Á L T N É V

Az én szó állandó használata unalmas, ezért ennek a könyvnek a hősét időnként Kalligarónak nevezem. Kalligaro van, mert nevet adtam neki, és olykor a névből kibújik egy ember. Ezt a nevet Hegymagason, egy Balaton-felvidéki faluban találtam kútkávákon, itatóvályúkon. Megtetszett és eltulajdonítottam. Szükségem van erre a talált névre, hogy némelykor harmadik személyben beszélhessek egy emberről, akivel már hetven éve együtt élek, és akinek szívesen jósolnék világ körüli csavargásokat, félő azonban, hogy ez csak badar hetvenkedés lenne. Lassan értettem meg, hogy az ilyen kútból kikelt alakoktól sok minden kitelik. Kalligaro fel tud venni engem magára, és nem riad vissza a személyiségszínlelés bűncselekményétől sem. Elvált tőlem, és kalandokba bocsátkozott, amelyeket én nem igényeltem. Nincs előtte átutazhatatlan távolság, behunyja a szemét, és áthelyeződik. Amúgy civilben a levitáció tanára, de csak azoknak árulja el a lebegés titkait, akik maguk is lebegve jönnek. Én is kóválygok a múltamban, máskor meg előrelesek valahova, ahol még nem jártam, de ahova felderítőként magam elé küldöm Kalligarót. Engedélyezem, hogy rögtönözzön, szemlélődjön és szórakozzon kedve szerint. Meglepően hasonlítunk egymásra, még a dörmögésünk is, de valahogy ő a kedvesebb, a társaságképesebb, ellenben a troglodita szörny én vagyok. Kalligaro Berlinben hat éven át a Művészeti Akadémia elnökét játszotta, és őszinte meglepődésemre nem kergették ki cirokseprűvel a város határáig, hogy soha eszébe ne jusson visszatérni.
Kalligaro sok minden volt már, ami én magam is voltam valaha, de sok olyasmit is művelt, amit én soha: tanulmányozta az írásaimat, személyes viszonylataimat, belém dolgozta magát.
Egy darabig beérte ezzel, de aztán arra is kedve támadt, hogy mint egy önkényes házfoglaló, belülről is elfoglaljon engem, ami már szinte átlényegülés.
Tetőtől talpig az adataimba öltözött, és attól tartok, bárki összecserélné velem. Már többet tud rólam, mint én magamról. Nem szabadulhatok meg tőle, és lehet, hogy nem is akarok, mert amíg Kalligaro tevékenykedik, addig én lophatom a napot.


K Ú T B Ó L K I S Z Á L LVA

Menj csak, Kalligaro professzor (az ilyen szélháziak mind professzorok és doktorok), és vidd a cókmókot, menj a sűrűségbe olyan feladatokkal, amelyek fontosak, nemesek, és a közélettel a legidőszerűbben összefüggenek. Mint a postagalamb tenyésztő, eleresztelek, húzz fel a magasba, menj a célra, majd visszajössz. Repülj, tartsál előadásokat, társalogj, vacsorázz, koccintsál, mosolyogj sokat és lefegyverzően! Én meg itt maradok abban a burokban, amely mindenhol rajtam van. Kalligaro elhatározta, hogy megpróbálja elsajátítani az üresség tudományát. „Ez neked menni fog” – mondtam neki, de nem sértődött meg, eltökélten és megátalkodottan jól érzi magát. Van úgy, hogy belenézek egy közeli kútba, és nem látok semmit, csak a vödröt és a megsötétedett téglafalat; ha követ dobok belé, csobban a víz odalenn. Fölé hajolva belekiabálok: „Kalligaro, gyere ki!” Aztán egyszer csak levél jön tőle, az áll benne, hogy fájhat a fejem és a lábam, kínlódhatok bármely nyavalyával, csak szóljak neki, általa ignorálhatom a bajt, szívesen átvállalja, mindent átvesz tőlem, minden életrajzi adalékomat.
Egyszer séta közben a kútból szemem láttára kiszállva, Kalligaro elém állt, és nyájasan nyújtotta a kezét kislányunknak, Zsuzsinak, aki a jövevény kedvéért nem volt rest engem faképnél hagyni. Kalligaro belépett a családunkba, és jóformán mindent elfoglalt, ami elfoglalható.
A karját kínálta anyámnak, és persze ő sem vett észre semmit. Sőt, ez a Kalligaro még szorgalmasabban hordta neki a csemegét, úgyhogy anyám csak annyit gondolt, hogy a fia most, lám, figyelmesebb.
Hízelgett és udvarolt a feleségemnek, nevetésre ingerelte, ami persze jól jött, mert egy háromgyerekes anyának némelykor elege van az egész napos rohangálásból, intézkedésből, gyerekvisításból, szeszélyeskedésből, disznóólból.
Ilyenkor a panasz az enyém volt, de erre a szemfényvesztő házibarátra Jutka mosolygott.