Stonedial

Fordító: Ivan Sanders
Kiadó: Harcourt
Kiadás helye: New York
Kiadás éve: 2000
Nyelv: angol

Fülszöveg Következő Végére

 
Részlet:
Dragomán János vándorbölcselő megérkezett Kandor városába, találkozott a barátaival, egykori tanárával és a szerelmével, kiderült, hogy lánya és unokája van, a tanárát, akiről tudott egy titkot, akaratlanul megölte, és végül ő is meglakolt ezért. Dragomán arról beszélt, hogy nagyszerűen megvan egyedül, áldja életkorának progresszióját, és letelepszik Kandor városában, hogy elkerüljön minden bonyodalmat, amelyekbe vándorlásai során szokásosan belegabalyodik. Olyan nyomatékkal mondta ezt, hogy Kobrának, egykori osztálytársának nyugtalanító balsejtelmei támadtak. Nem sok időt töltött Dragomán Kandorban, de az alatt is sikerült felforgatnia a hozzá közel állók maradék nyugalmát.
Dragomán akkor érkezett, amikor a harmadik osztálytárs, Kandor polgármestere, Tombor Antal már kezdett elszabadulni. Tombor szokása szerint most sem figyelt oda különösebben a történtekre. Az érdekelte, hogyan lehet egyidejűen történelmet csinálni és filmezni is azt. Eltesszük magunkat, ezt a néhány évünket. Kobra nem egészen értette, hogy minek a betetőzéséül szánta Tombor a nagy búcsút a Feltámadás téren. Hinni akart a megszabadulásban és abban, hogy az üdvösség körülötte táncol, mint egy vidor, hűséges korcs szuka? Színes ünnepségeket rendezett az újjáépített városházán, és csak természetes, hogy a lépcső két oldalán harsonások zajongtak pirosan, meg hogy került néhány majom és tűznyelő is, a hajléktalanok pedig bőséges ingyenebédet kaptak.
 
Levélkártya fekszik az asztalán: Nothing is finer, than a dinner in the Diner. A New York-i kikötőben a Diner lánc egyik vendéglője körül Dragomán óriáskamionokat lát ezüst csövekkel és tűzpiros motorházzal, és akkora vállakat, hogy elhordanának egy zongorát. Lát továbbá egy hölgyecskét is ugrálni. „Ma moral est celle d’une papillon. Ce qui te convienne j’espère.” Ilyeneket mondott az a repdeső nőke a sötét téglafalak tövében, kikötői acéltönkök, konténerek és megvilágított bárok között. Dragomán remekül érezte magát abban a kikötői kocsmában zömök ételekkel a tányérján, akkora marhasülttel példának okáért, mint egy teherautó-sofőr tenyere.
 
Vonatfüttyöt hall, áthelyezi magát a vasúti hídra, éles hideg szélbe, 1956. október végére. Alatta sínek, mozdonylámpák fénye, oldalán géppisztoly, szemben hárman jönnek, azoknak is géppisztoly van az oldalán. „Kik vagytok?” „És te ki vagy?” „Mondjátok meg, legyetek szívesek, kik vagytok: barát vagy ellenség?” „Attól függ, hogy te ki vagy.” „Én csak azt tudom, hogy szép békésen elmehetnénk egymás mellett.” „Helyes, de akkor te menj át a túloldalra, mi meg ezen az oldalon maradunk.” „Nincs véletlenül egy cigarettátok? És nem lőtök le, amikor tüzet kérek?” Dragomán ott poroszkál a hídon, amely nem akar véget érni, alatta megy egy vonat, az sem akar véget érni, és ez a mély lélegzet, ez sem akar véget érni. Visszajön a hídról a szobájába, a szél kiszívja a függönyt az ablakon.
A fiúk megint szeretik a géppisztolyt, és azt mondják, hogy most vagy soha. Most kell egy tornyot telibe találni, most kell az ágyban fekvő és rettegésükben a dunna alá búvó öregekbe egy géppisztolysorozatot beleengedni, most kell a házat felgyújtani és a szálloda erkélyén ledurrantani a tudósítót. Nem messze innen szabadcsapatok, torkolattüzek és lángoló gyerekszobaágyak. Ki mondja meg, hogy mi volt előbb: a lövés vagy a lőhetnék? A zászló vagy a fegyverfogás? Vannak a vadászok és vannak a szökevények, Dragomán inkább ez utóbbiak közé tartozik. Gyerekkorában a szomszédos játékbolt kirakatában karácsony előtt megjelent egy vár hidakkal, bástyákkal és kürtössel a toronyban. Pazarul ki volt világítva, folyamatos ünnepség zajlott benne. Dragomán abban a várban nem kardos őr akart lenni a bástyán, hanem vidáman szökdécselő, tarka ruhás udvari bohóc.
 
Telefon, valaki sajnos holnap nem tud eljönni, borzasztóan sajnálom én is, leteszem a kagylót, föllélegzem. Üzeneteket csúsztatnak be az előszobaajtó alatt a résen át, mind akar valamit, szájzáram van, és a kezem is megmacskásodott, köhögök, didergek, verítékezem. Az aktivisták cselekedjenek, enyém a mulasztás és az influenza. A cselekvés lótás-futást, zsúfolt határidőnaplót jelent. Eltanácsolom magam az olyan helyektől, ahol valami fontos történik. Fennakadtam, és úgy maradtam, csak a többiek még nem vették észre. Búcsúzó mosoly, tanítok, szöszmötölök, űzöm a mesterségeimet, check in, check out, aztán egyszer a check in elmarad. Feszül a homlokom, sorvad az agyam, több orvoshoz kellene elmennem, egyikhez sem megyek el, a betegség akkor születik, amikor megnevezik. Már harmadízben kapok egy borítékot, amelyben egy másik boríték van, abban egy még kisebb harmadik, s ebben egy kártyán egy halálfej arany tintával rajzolva.
 
Hölgyeim és uraim, önök az inkognitó páholyából egy gyarló emberre néznek alá, aki nem éri be vele, hogy gyarló, de még delirál is erről. Hatvan felé járó tanárembert lássanak maguk előtt, öltözéke szürke tweedzakó, fehér pamuting, fekete cipő, gimnazista kora óta így jár. Reggeli kávé után kabátot vesz, és átballag néhány utcasaroknyira egy másik épületbe, felmegy az irodájába, magára zárja az ajtót, könyvekbe lapoz, a székében hintázik, egy papírszeletre néhány szót ír, zsebre gyűri, a sarokszekrényből előhúz egy üveget, tölt, felhajtja, semmire sem gondol, fogalma sincsen, hol fogja kezdeni, csak az előadása címét tudja, késésben van, kezet-arcot mos, besiet a terembe, köszönnek, már várja egy pohár víz az asztalon, belefogózkodik, sorban szemrevételezi a hallgatókat, és aztán mond valamit, ami a mai óra témája lesz, azt fogja kibontani és összegöngyölni. Kinéz időközönként az ablakon, a vörös téglával kövezett téren galambok csipegetnek, és karjukat lengetve mennek a gyerekeikkel a fiatal anyák.
 
Ezen a héten Dragomán pontosan úgy élt Kandorban, ahogy nem szeret, fogadásokon ácsorgott, elnyúzódott, naponta többször időzött túlfűtött helyiségekben, ahol sok ember álldogál pohárral a kezében, olyanok, akik egyébként barátságos vonzódásból nem jönnének össze. A tanár űzött mosollyal élénkíti a mezőnyt, kérdez, szerepeltet, éjfél elmúlt, a helyiség tele van emberekkel, nevetnek. Áll valahol, mint a katona, bárki odajöhet és megszólíthatja, áll, tüzelnek rá, minden kérdésre összerezzen és mosollyal válaszol. Félve megy át az előcsarnokon, szomjas, de nem lép az italos asztalhoz, eliramodni próbál, mindhiába, elépattan egy bájos hölgy a kis hangfelvevőjével, s kérdi, hogy mit szól, nem nagyszerű-e, hogy ennyien összejöttek. Valóban csodás, rebegi Dragomán, és magyarázza annak előnyeit, ami menekülésre készteti.
A Korona kávéházban szerzők és szerkesztők, tudósok, aktivisták óránként ugyanazon a pamlagon, bor, kávé, telefonok, kézszorítások, kitérések, elgyengülések, ígéretek, muszájmunka, nekicihelődés. Délelőtt nyugtatót vett be, a szállodaszobában nyakkendősen ledőlt az ágyra, de már felszólt telefonon a portás, hogy várják a hallban.
 
Útban a kávéház felé, ahogy végigmegyek a folyosón, kinyílik egy szobaajtó, és benn egy alig öltözött nő az ajkát pirosítja. Magas, földig érő köpenyt és széles karimájú nyúlszőr kalapot viselő kelet-ázsiai férfi jön velem szembe, meghajol, a pórázon vezetett négy palotapincsije is térdre ereszkedik, mély főhajtással viszonzom az udvariasságukat. A liftre a szállodafolyosón hosszabban kellett várni, mert egy tolószékes öregasszony háromszor is visszaküldte az egyik lányát a megfelelő illatszerért, a másik lánya pedig fenntartotta a felvonófülkét. „Tudja, kérem, az agresszív szagokat ellenillatokkal kell közömbösíteni. Alaposabb stúdiumok nélkül el sem hinné az ember, hogy a jellemhibák szaglanak. Mi, fogyatékosok érzékenyebbek vagyunk, és puszta szimattal, vakon bár, de belelátunk a lélekbe.” Lefele menet a felvonófülke tükrébe nézve megigazítom a nyakkendőmet, a tükörben egymásra torlódó jégtáblákat látok, és egy keskeny pallón egy kisfiút, ahogy a befagyott ladikba bocsátkozik.
Mászkáltam a földkerekség számos városában, és minden vendéglátóhelyen elértem a nekem szükséges részegséget, hogy a hemzsegő ricsaj kellős közepén is láthatatlan, de sugárzó óvóhely burkoljon körül. Ismerős az egyik portás meg a zongorista, ők is körbejárják a földet, akár a nemzetközi tudósítók, ami én is vagyok szünidőmben, vagy a diplomaták, akik felszántják egy-egy ország ismeretlenségét, nem unom a társaságukat, cserzett kommandó, láttak már néhány hőst és számos gyilkost.
 
Imre nagybátyámra gondolok, aki a Korona szállodában volt krupié, de a hegedűt is úgy vette át a prímástól, hogy abból a publikumnak semmi kára nem származott. Az a bolondos Imre az első világháborúban tiszti csizmában táncolt az orosz fronton a lövészárok partján cheap canada goose outlet rumosüveggel a kezében. Kilőtték az üveget a kezéből, a cigarettát a szájából, de őt nem lőtték le az oroszok tizenhatban. Igaz, hogy kutyaszánon Imréék is küldtek kockacukrot és rumot a teához az orosz karácsonyra, Imre bácsi így rendelkezett. Negyvennégyben csak úgy lelőtték, pedig a barátnőjével vonult, kopaszodón és illatos bajusszal, fehér karszalaggal és első világháborús vitézségi éremmel kivételezett zsidóként. Mi tette, hogy Imre akkor is sétált? Nem törődött az egésszel, csak nézte a tüzet a dobkályhában, amelyen a sárgaborsó-főzelék sehogy sem akart megfőni. Ez volt a tevékenysége az utolsó napon. A nő, aki egy darabig elvolt mellette, úgy érezte, hogy Imre elszámolt a dolgokkal. Napok óta nem ivott, sétálni kívánt, de a barátnő tudta, hogy pálinkát akar, és azt is tudta, hova mennek. Egy fuvaroshoz tértek be, aki még az ostrom idején is tudott a városba behozni füstölt húst és házipálinkát, amiért Imre odaadta a perzsa kucsmáját év végén, a pálinkát azonban már nem volt érkezése meginni. A zsidótörvények hatálya alól mentesítő papír eltépetett, Imre bácsi homlokon lövetett. A nőt előbb be akarták vinni a számonkérés székházába, hogy némileg megkínozzák, megerőszakolják, és élve vagy halva kidobják, de a földön térdelt, és nézte Imre bácsi fejét a két vállára támaszkodva. Azt mondták neki, hogy most már elég, menjen.