A harmadik tekintet (Nádor Tamás beszélget Konrád Györggyel.)



Egyke. A világ, az ország, a város, a falu, egy búvó- és pihenőhely egykéje. Vagyis éppolyan, mint bárki más: egyedülvaló. Kijár hát neki gondolat- és szólásszabadság, emberi méltóság. Túlélését mindig a tartása adta, nem a beletörődése, alkuvása. Nehézkesnek mondja magát, de hát a homo moralis, ha olykor betiltják-kitiltják is, nem mozdul erkölcsi őrhelyéről. Nem is teheti, hiszen horizontját megszabja ama harmadik tekintet. Amelyben rációnak, vagy akár bármily képtelenségnek pontos koordinátája van. Biztos cöveke, helyrajzi száma – széljárás, kényszer, rendszer el nem sodorja.


Nádor Tamás: Írásaiban gyakran nehézkesnek mondja magát. Ez a szuverenitás „fedőszava” volna, amely több esélyt ad az azonosságához ragaszkodónak, mint a simulékonykodónak?

Konrád György: Kedvességgel így is lehet értelmezni. De hát csakugyan nehezen szoktam dönteni. A szövegeimet újra meg újra elolvasom, átfésülöm, átrendezem. A járásom sem fürge, a beszédem sem. A népi bölcsességgel élve: mindent háromszor megrágok, mielőtt cselekednék. Van persze, amikor nincs mód a hosszas várakozásra, ilyenkor gyorsan döntök. S megesett, hogy így is sikerült helyes elhatározásra jutnom. Máskor viszont a sietségből baj adódott. Ám mindenképp csínján bánok azzal a romantikus elképzeléssel, amely szerint a helyes megoldásnak hirtelen kell felcsendülnie bennünk. Megeshet, de ez már ritka kegyelmi állapot. Valójában az élet vezet bennünket, és mi összedolgozunk a sorssal. És ami valóban megtörténik velünk, az kínálatok és elfogadások összjátékából, mérkőzéséből, véletlenekből és megfontolásokból jön létre.

NT: Bár filozófiáját, szemléletét itt-ott meghatározza, úgy fest: nincsenek predesztinált, konok tételei. Sőt: akár egy hangyabolyban, kertbe betévedt őzben (lásd önéletrajzát) több bölcseletet lát, mint bármiféle boldogító ideákban...

KGy: A boldogítóktól persze óvakodom. S bár 1988-ban csakugyan azt írtam egyik cikkem fölé, hogy „Az embernek kell egy filozófia”, ott is csak „egyszemélyes, saját világnézet”-ről beszéltem. Nem hiszem tehát, hogy – a szó tudományos értelmében – volna filozófiám. Legföljebb van egy mód, ahogyan nézem a dolgokat, s talán ezért hasonlítanak ízlésválaszaim. De az ízlést csak nagy udvariassággal lehet filozófiának nevezni. A filozófia olyasmi, amit Immanuel Kant csinál. A filozófiának szigorú nyelvezete, logikája van. Ez tehát nagy edzést kívánó diszciplina. Én viszont némelyik nagy filozófiai munkát vagy nem értem, vagy unom. Maradok tehát inkább író, akinek nincs megtiltva semmilyen kirándulás. Ha képes vagyok rá, gondolkodom. Sőt: még akár luftballont is eregetek, bár szélnek ereszteni nem szoktam. Tehát: voltak és vannak illúzióim, ám ha csalódom is bennük, nem tagadom meg őket, hiszen egykor számomra kedvesek voltak. Inkább úgy vagyok velük, mint egy fel nem használt oldallal, amelyből egyszer talán mégiscsak lehet valami.

NT: Önéletrajzi regényében (Elutazás és hazatérés, 2001; Fenn a hegyen napfogyatkozáskor, 2003) nem követ szigorú lineáris logikát. Mi szabályozza írásainak menetét?

KGy: A válaszadás elől szívesen elsomfordálnék. Mert voltaképpen amit leírtam, így jutott eszembe. De mondjuk a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor-nak van azért valamilyen kronológiája: indul egy gyerekkel, véget ér egy koros emberrel. De a cselekménynek valóban nincs lineáris logikája. Így abban reménykedem: az olvasó követi reflexióimat. Ezekben van egy gyanús, és van egy biztató elem. Biztató: hátha az olvasót is szórakoztatja, ami engem szórakoztatott. Ám azért gyanakodnom is kell: hátha mégsem. Ezért csak abban bizakodhatom: talán így is közelíthetek a tárgyi igazsághoz.

NT: Már említett két kötetében, de korábbi esszéiben és új, A közép tágulása című „gondolat-társításaiból” is kitetszik: sem itt, sem ott nem teszi kizárólagossá sem a történetmondást, sem a reflexiót. Mi több: a gondolkodást, töprengést szinte érzéki élvezetnek érzi...

KGy: Annak idején egyszer Szelényi Iván barátommal (akivel együtt írtuk többek között Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című, hányatott sorsú könyvünket) sétáltunk valahol a budai hegyekben. Beszélgetésünk közben fölvetődött, hogy egyáltalán miért csináljuk, amit csinálunk. Jóllehet tudjuk: akadémiai fokozatot, kitüntetést érte nem kapunk, megjelentetése körülményes, kockázatos. Végül abban állapodtunk meg: ez valamiféle agyhedonizmus, agylibidó. Dolgokat végiggondolni ahogyan ezek kínálják magukat, s aztán őket megragadni. Mindez számomra csakugyan a gondolkodásnak valamiféle érzékisége. És kitérni az ilyen csábítások elől, éppen amikor egy-egy összefüggés feltárulni látszik, olyan lemondás, amelyet sem akkor, sem azóta nem volt kedvem vállalni. Nem is vállaltam.

NT: Minden írását jellemzi bizonyos elegáns távolságtartás, tárgyilagosság. Mielőtt emelkedetté válna, lehűti önmagát egy-egy „tenyeres-talpas” mondattal, iróniával. Engedi-e mégis olykor csapongani a képzeletét?

KGy: A távolságtartás az írásban elengedhetetlen. Az író, aki nagyon „belemelegszik” ügyes-bajos dolgaiba, tollforgatásába, talán már nem is tudja, mit szeret jobban: azt, amit el akar mondani, vagy magát a belemelegedést. S bár az írás feltételez bizonyos autizmust, nem elegendő csak önmagunkra figyelni, szükség van kontemplatív viszonyra is. Alanyát, tárgyát, magamagát az írónak szemlélőként is látnia kell. Mert végül is nem ő az, aki tüstént a vártára áll. Elmondja, mit gondol, amikor harcolnak, de ha netán mégis kimegy a csatatérre, többnyire csak azért teszi, hogy meg ne szólják. Más kérdés, hogy persze így is el lehet esni. Ami pedig a képzeletet illeti: történetek konstruálásában nem vagyok találékony. Akciófilmek forgatókönyv-írója gyanánt például aligha ajánlanám magamat. Ám ha azt kell elképzelnem: hogyan is történhetett meg valami, ami megtörtént vagy megtörténhetett volna, akkor talán ezt meg tudom jeleníteni. De hát a képzelet végül is nem arra való, hogy valami valószínűtlent kieszeljen, hanem arra talán, hogy a valószínűnek testet adjon.

NT: Új – valójában huszonöt év gondolkodását egybefogó – könyvében (A közép tágulása. Gondolkodás Európáról, 2004.) miféle „közép” tágul?

KGy: A közép sok mindent jelenthet, sok mindent átfog. A Deutsche Welle például manapság – úgymond NT: Európa közepéből, szívéből, Berlinből sugározza adásait. Bécs, Prága, Budapest és így tovább egyaránt Európa közepének tartja magát. De a közép fogalma tovább tágult – mindkét irányban. Kelet-Közép-Európához Nyugat-Közép-Európa (mondjuk, akár Baden-Württemberg tartomány) is társult, és mindkettő Közép-Európának tartja magát. Eszerint találó a bon mot, amelyet erre alkalmaztam: a Duna Európa főutcája. Hiszen a Duna átfolyik annyi régión, országon... (Az már csak ironikus cezúra, amely szerint a folyótól délre vannak a borivók, északra a sörivók. De van is ebben némi igazság, ha a latinokra, illetve a germánokra gondolunk.) Ám a közép másféle átvitt értelemben is érdekes fogalom. Elég csak arra utalni: minden politikus azt mondja: ő középütt van, középre orientálódik. Középjobbra, középbalra, a centrumba, etcetera. Középről beszél a brit Tony Blair, középről Gerhard Schröder német kancellár, középre helyezik magukat a nyugat-európai jobboldaliak. Mert úgy gondolják: ez előnyös pozíció. Ezért is mondja, tegyük fel, egy norvég egy magyarnak: jó nektek, mert Európa közepén vagytok, ahol az események zajlanak. Holott – mi tudjuk – ez nemcsak meglehetősen forgalmas, de veszélyesen eseménydús hely volt és maradt, mindmáig. Ugyanakkor valóban: Kelet és Nyugat, különféle kulturális, filozófiai és egyéb szellemi paradigmák között elhelyezkedve edződni is lehet, nagyobb ellenállóképesség is kialakulhat emberben, csoportban, népekben. És újabban nemcsak mi helyezzük így középre magunkat, de például az oroszok is azt mondják: Európa és Kína között középen vannak. E „tágulás” jegyében persze egész Európa is Amerika és Ázsia között található... S két személyes emlék, amely a közép fogalmának viszonylagosságát jelzi: Ausztrália egyik szállodája halljának hatalmas fali térképén természetesen Ausztrália volt a világ közepe. Japánban pedig, az ázsiai írók konferenciáján, amikor meglepődve kérdeztem, miért nincs jelen egyetlen orosz sem, azt válaszolták: mert ők európaiak.

NT: A közép tágulása című könyvében még egy sajátos szótársítást használ gyakran: olyan „harmadik tekintet”-ről beszél, amellyel többek közt az írók szemlélik világunkat. Miben különbözik ez másokétól?

KGy: Vegyünk egy képletes példát. Azok közül, akik a csatában küzdenek, sokan elesnek. A szemlélő, mondjuk, egyetért egyik vagy másik harcoló féllel, harcossal, így aztán kinek-kinek az övéi hullnak el. Ám ha huzamosabban jártatja tekintetét a csatatéren meg a csatamező körül, másokat is látnia kell. És amikor a történelem nagy eszméi már a győzelem lovain nyargalnak, ott maradnak, megmaradnak az elnémult, elnémított vesztesek. Annak idején ezt így fogalmaztam meg: „A harmadik tekintet... nézi a harcosokat, aztán megitatja az alulmaradót. A harmadik tekintet a két győzni akaró közt a veszteseket keresi. Az akció árát és kárát. A harmadik tekintet az áldozat nézőpontja.” Az irodalomnak, művészetnek ez a „vesztes” pozíció, látásmód jut osztályrészéül, örökségéül. Csatákon innen és túl, győztesek és vesztesek közt egyaránt innen szemlélődhet, innen láthat hitelesen ez a bizonyos harmadik tekintet.

replica orologi NT: Tanulmányaiban, esszéiben sok a megérzés, előrelátás. Mondhatjuk így is: jóval több a mifelénk megszokottnál. Talán azért is, mert úgy látszik, empirikus hajlama, higgadtsága, komótossága megóvta a váteszi indulatoktól. De vajon naivitásban nem érzi-e magát elmarasztalhatónak?

KGy: Nem szokásom az önostorozás, de persze elismerem, sok mindenben valóban naiv voltam, vagy – nagy szóval élve – a történelem logikája más volt, mint kortársaimé, s köztük az enyém. Nem tudtam, nem is sejtettem, el se tudtam képzelni például – szüleim generációjának többségével egyetemben –, hogy berettyóújfalui közeli rokonaim, iskolatársaim a holokauszt révén (amelyet akkor még csak zsidótlanításnak neveztek) „füstbe mennek”. El tudtam viszont képzelni, sőt láttam kibontakozni egy sokkalta nagyobb holokauszt, az atomháború halálos dramaturgiáját. (Bár amikor az atomvillanás elleni védekezést vázolta munkahelyemen, a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetben egy polgári légoltalmi előadó, bizony, elbóbiskoltam.) Nem tudtam viszont elképzelni azt, ami a két világrendszerrel történt. Úgy gondoltam: a szovjet fél, belátva érdekeit is, majd fokozatosan engedményekre kényszerül. Ám azt álmodni se mertem volna, hogy a Szovjetunió öszszeomlik. És azt se tudtam elképzelni, hogy a balkáni kis népek minden érdeküket feláldozzák a harcias különlétért. Egyszóval, a kor gyermeke voltam s vagyok magam is. Ha láttam, próbáltam is fölfejteni bizonyos összefüggéseket, s következtettem is erre-arra, számos meghatározó kérdésben, ha úgy tetszik, naiv voltam. A történelem persze a maga fordulatairól ritkán szokott a magamfélékkel diskurzusba elegyedni.

NT: Ön azonban mégis mindig mondta, írta a magáét. Ha nem publikálhatott, ha lehallgatták, ha innen-onnan eltávolították, írásait elkobozták, megtalálta annak módját, hogy kiélje „grafomániáját”. Magyarán, hogy őrizze szuverenitását, méltóságát. Ennyire hisz az írás értelmében, erejében?

KGy: Hogy hiszek-e? Ez a mesterségem, és jobbat tenni nem tudok. Leírom, amit érzek, gondolok. S mivel ezt minden egyébnél jobban kedvelem, szeretek ebben még akár elfáradni is. Habár az elfáradás előtti pillanatban jobb abbahagyni.

Új Könyvpiac, 2004. július