Gyerekkoromban házunk rendje már szinte önműködő volt, őrizték a cselédek is. Minden étkezésnek szabott időben kellett lezajlania, az ebéd minden délben háromfogásos, szombaton és vasárnap előétel is volt, a harmadik fogás pedig kedvünk, helyesebben a gyerekek kedve szerint torta. Az ebédet a szakácsnő főzte meg, és hozta be mindig porcelántálban, így a levest sosem abban a fazékban, amelyben megfőtt, talán, hogy a tyúktól a tányérig vezető út részletezése ne zavarja a szépérzéküket. Ha végeztünk az első fogással, anyám csengetett, a szakácsnő bejött, leszedte a szennyes tányérokat, a maradékot kivitte, és behozta a következő ételt ugyancsak porcelán tálon. Ők ketten az udvaros szolgával a konyhában ettek, a szakácsnő tányérba szedte a szolgának, ő maga a tálból, vagy a fazékból evett. Az asztalnál is rend volt, apám jobbján anyám ült, balján a nevelőnő, és őt követően a magas könyvelő gondosan szabott öltönyeiben, aki egy szinttel lejjebb csusszant felénk, a gyerekek felé, ha vendég jött. A könyvelő agglegény volt és szerelmes a nevelőnőbe, aki ezt az érzést viszonozta, amit Éva nővérem és én helyeseltünk is, mivel a könyvelő a falu csapatának középhátvédjeként tankszerűen rontott az ellenfél kapuja felé a komoly lábizmot sejtető, hosszú lövéseivel. Neki is kellett tudnia németül, hogy a nevelőnő ne érezze magát kirekesztve, és talán nyelvgyakorlásképpen is. Az asztalnál illett folyamatosan beszélgetni; a zárdában, ahol gyermek-kertészeket képeztek, ezt kívánták Annie-tól is a holland apácák. Ha csendben lennénk, magyarázta Annie, túlságosan elmerülnénk az ételek ízlelésébe. Ha viszont társalgunk, akkor elsiklunk a jóravaló polgári konyha ízei fölött. És valóban, a töltött csirkénél és a vaníliakrémes, diós csúsztatott palacsintánál mi, gyerekek hajlamosak lettünk volna átadni magunkat az élvezetnek, Annie azonban fölkért bennünket arra, hogy újságoljuk el a szüleinknek, mit tanultunk aznap délelőtt. A holland apácák szerencsére a biciklizés szeretetét is beleoltották Annie-ba, úgyhogy legjobb élményeink az alföldi kerékpáros kirándulásokhoz kapcsolódtak. Minthogy Annie csinos és szívélyes volt, az ő sajnálkozó mentegetőzése, hogy nem érteni rokonszenvre talált, és az ő tolmácsaiként nekünk is juthatott egy kis szerep. A nevelőnő vitathatatlan fölényben volt a ház egész személyzetével, és néha még anyánkkal szemben is, a nevelés gondja elsősorban rá bízatott. Annie öltözete kifogástalan volt, a miénk is. Ha délelőtt sétáltunk, elöl mentünk párban az unokatestvéreinkkel, hátul meg a két nevelőnő, akik a fél szemüket rajtunk tartották, hogy illendően köszönünk-e a szembejövő ismerősöknek, és nem húztuk-e le orvul a kesztyűnket, amelyet szívesen gyűrtünk volna a tavaszi kabátunk zsebébe.

A gyerekszobában a hivatalos nyelv német, megengedett a francia is; a ház más helyiségeiben a magyar az uralkodó, s ha anyánk belátogatott hozzánk, ő is az ottani nyelvhez alkalmazkodott. Az asztalnál ülhet olyan vendég, akinek a kedvéért magyarul beszélünk, illetve váltogatjuk a nyelveket. Az alkalmazkodás hullámai ide-oda inganak az asztal fölött, hol Annie-hoz igazodunk, hol pedig a vendégekhez, akik közül a budapesti gyárak és nagykereskedők képviselői néha vicces történeteket mesélnek. A jelentéktelenebb vagy a rosszabb modorú kereskedelmi utazók észlelhetően kevesebb figyelemben részesülnek, apánk éppen csak futó pillantást vet az árjegyzékeikre, vagy mintadarabjaikra. Jó kereskedő nem kapkod, és nem bocsátkozik érdemleges kapcsolatba friss alapítású és többnyire kérészéletű cégekkel, nem csalja meg a régi szállítóit, akik időközönként vagontételben küldik az áru-szállítmányokat, amelyeket fenyőszagú, forgáccsal bélelt ládákban a vasútállomásról a boltba stráfkocsi hoz, amelynek bakján a hetes és a teherhordó napszámos között nekem is jut hely. Varázsa a megbízhatóságnak volt és nem az újdonságnak. A falusi kiskereskedők is szekérnyi árut vittek, régi ismerősök, még a nagyapám korából, apámat, nála korosabbak lévén, Józsikának nevezték. Egy kupica pálinkát és tíz százalékos árengedményt kaptak, kedvezmény járt a nagy tételben vásároló uradalmaknak, a mindennap betérő kisiparosoknak, kovácsoknak, bádogosoknak, lakatosoknak, asztalosoknak, bognároknak, ácsoknak, műszerészeknek és villanyszerelőknek, meg némelyik szekértengelyt vagy kerékvasalást vásároló parasztnak is. A törzsvevők naponta felbukkantak az üzletben, és a kályha mellett állva, a kezüket dörzsölgetve volt mit mondaniuk a termésről és a világról. Aztán a felek minden jót kívántak egymásnak, és hamarosan belépett a következő jó ismerős. A bolt érdekesebb volt, mint az emeleti lakás. Nem kuksolhatok folytonosan a gyerekszobában. Tanulóasztalomtól akkor is elsurranok a futball labdámmal, ha anyám erre nem adott engedélyt, korholásnak, sőt, alkalmasint egy könnyű pofonnak is kitéve magamat. A fiút a vadászok és a kellékeik érdekelték a legjobban, a két nagy szekrény, amelyben egymás mellett álltak az egy- és kétcsövű puskák, az ismétlő és forgópisztolyok, a lőszerek és az agancsnyelű, krómacél tőrök és bicskák. Nincs vadász, aki ne kívánna egy új puskával legalább egy kis tapogatás erejéig megismerkedni, és ne akarna bekukkantani a tükörfényes csövébe, majd a vállára igazítani a nemes fából készült tusát. Ha pedig a kíváncsiság mellé vételi szándék is párosul, akkor a rangsor szerint a második számú segéd kikíséri az udvarra, ahol lőállás és faoszlopra szerelt céltábla is van. A puska körül persze én is kotnyeleskedtem, anyám kelletlen pillantást vetett ránk, nem szívelhette ezeket a hangokat, a rigók is idegeskedve köröztek a meggyfák fölött.

A bicskák egy zöld filccel bevont deszkatáblán gumifülekkel odaerősítve nyugszanak, fogdosom és megkívánom őket, a rozsdamentes krómacél nyelűt, a fa-, a csont-, és a gyöngyház nyelűt. A parasztok vastag körmükkel kapirgálják a penge élét, jól kézre esik, faragáshoz, szalonnázáshoz, és ha fel van készülve, a vevő legott szalonnázni kíván, és felavatni új szerzeményét, remek kis mértani idomokat hasítva a szalonnából, a kenyérből és a vereshagymából. Az üzletben szeretem még a méhészet eszközeit, megcsodálom a műlépeket, és rajtuk a pontos, hatszögletű sejtbeosztást, ezt a kidomborodó alaprajzot, amelyet a méhek fognak a viaszköpetükkel fölmagasítani, közel egy akácoshoz, és a középkori Csonka toronytól sem messze. Ezermester gazdájuk segéd apám üzletében, időnként meglátogatom. Üveges Lajos méhészsisak nélkül bocsátkozik a méhek közé, ismerik és kedvelik egymást, sosem bántják, és tudják is talán, hogy számíthatnak rá. Kirajzáskor nem repülnek messzire, vastag csomóban kapaszkodnak egy izmos almafa ágán, mint egy nagy labda, zsibongó, tömör halmaz, várják, hogy a méhész puszta kézzel leemelje a gombolyagukat, és a kirajzott családot egy új kaptárba tegye bele, így aztán nem kell a többi családdal háborúzni a lakásért. Pergetéskor sem haragszanak rá, engedik, hogy szelíd kézzel lesöpörje őket a lépkeretekről, majd behelyezze azokat egy kurblival forgatható vasállványra, egy kerek bádogtartályban. Az erőátvitel oly ügyes, hogy a négyzet alakú vasállvány forgásában a láthatatlanságig felgyorsul, hogy a centrifugális erő kicsapja a sejtekből a kifröccsenő mézet a bádogtartály falára, amelyről lecsurog, és alul egy bödönbe folyik. A méhek megvizsgálják ezt a rablást, tudják, hogy az ő művüket veszi el, de talán azt is tudják, hogy nekik is marad annyi méz, és annak híján kristálycukor, hogy pusztulás nélkül áttelelhetnek. Anyámnak hetenként félretette a regényújdonságokat a szomszédos könyv- és papírkereskedő, aki mindig észrevette, ha nyitva felejtettem a nadrágom sliccét, és kilátszott a lányos, rózsaszínű bugyogóm, amin persze alacsonyabb szellemeknek, némely osztálytársnőnek is szokása volt csúfolkodni. Felhallatszik az emeletre a szekerek alá erősített vastag gerendatalpak súrlódása, és a lovak patáinak lágy dobaja a havas főutcán. Subában gubbaszt az ember, bundabekecsben a kendős asszony a bakon, hozzák szekérben a téli almát és a hízójószágot. Végigcsengettyűznek a büszke hintók, a földesurak és a jószágkormányzók alatt. A fagyban nehezen törnek át az emberszag meleg foszlányai. Éjszaka friss hó lepte el a faágakat, a kissé állott szobalevegőben még benne van a tegnapi sültalma szag. Szellőztetés után majd a frissen begyújtott cserépkályhában ropogni fog a fenyőforgács.

“Asszony elég volt,” mondta Harasztosi úr a dinnyetermesztő, nagydarab ember pipával, kopaszon, borozgatva. “Elég volt! Asszony, neked hallgass a neved!” De az a beszéd csak kacsázott, olajosan minden szóközi szüneten átfolyt. Komor hallgatásba mélyedt a férj, a pipáját szipókázta, a kopasz fejét simogatta, és egyszer csak kilökte a nyelvét, és mutatta, hogy máslit köt rá, a felesége nyelvére. Mire az asszony bugyborékolóan nevetett. “Nem megy, sehogy sem megy,” mondta Harasztosi úr, “beszél, mindig beszél.” “Szóval tartja magát,” mondta apám békítőleg, “nem unatkozik, Harasztosi úr.” “Hazamegyünk, és jól megverem,” mondta a dinnyetermesztő. “Ugyan miért?” kérdezte jámbor apám. Harasztosi úr: “Csak! Mert a nyúl szőrös.” A fejébe csapta a kalapot, és megindult. Az asszony totyogott utána.

Még alvó, lassan nyújtózó, álomszagú testek között latolgatom, hogy kit látogassak meg. Annie van a legközelebb, átmászom gyerek-rézágyam magasra emelhető, puha zsineghálóján, befúrom a fejemet a hóna alá, a lábamat óvatosan hozzányomom a meleg combjához, amelyen a hálóing magasba gyűrődött, és mintegy véletlenül, nehogy a szándékosság kiderüljön, átkarolom gazdagon terjengő csípőjét, kissé áthűlt talpamat az ő lábához érintem. Nem viselkedhetem illetlenül, különben elkerget az ágyából. Az még elfogadható, hogy a hasamat Annie csípőjéhez szorítom, és hogy megcsókolom keblének azt a felső lankáját, amely, ahogy hanyatt fekszik, kissé hátra terped, a kivágott hálóing-ujjban pedig előbukkan. Ezek a műveletek mind besorolhatók a gyermeki ártatlanság fogalomkörébe. Gyanúsabbá válik a helyzet, ha Annie a jobboldalára fordul a fal felé, és én követem őt mögéje csúszva, mert a hálóinge már a derekán, a feneke meg az ölemben, hozzá simulva lüktetek, és szórakozott kezem szinte lebegve becserkészi Annie álmos farát. Vannak pillanatok, mikor az a kalandor kéz a combok között behatolna az erdőbe, és keresné a barlangot, amelynek síkos száját egy ízben már felkutatta. De nem akarom pimaszul odáig vinni a fondorlatot, hogy nevelőnőmnek föl kelljen ülnie az ágyban, és engem az ő dühös torokhangján kiutasítania, mert valószínű, ha igazira fordulna a játék, az együgyű Annie megrémülne, és elszörnyedő de gyenge pillantással elzavarná a kezemet, és halkan sziszegné, hogy menjek az ágyából. Mi lenne akkor, ha most összeszorítanám a fogamat, és összeszedném magamat, hogy az orromat Annie hasába fúrjam? Ő talán várna néhány másodpercet, mielőtt inkább gyengéden, mint indulatosan eltolná a fejemet, még szinte arra is módot lelve, hogy a hosszú hajamat végigsimítsa, majd elpityeredne, és szinte testvéri hangon kérné, hogy menjek vissza az ágyamba. Én pedig, mert nem akarom, hogy sírjon, bár szeretnék viháncolni, hemperegni és bukfencezni Annie-n, mégis visszafekszem az ágyamba, annak a nőnek a közelében, aki ugyan nem hordozott, de akinek a mosolya fölém borult, mint a nap és a hold egymást váltó, közös fénye.