A látogató

Iró(k): Konrád György
Kiadó: Pesti Szalon
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 1995
ISBN szám: 963-605-097-X
Nyelv: magyar

> Megrendelés

 
Dávid megközelítése
[1997]
347. Dicsőség a kiválasztottnak! Jaj a kiválasztottnak! És jaj a nem kiválasztottaknak. A kiválasztott kiválasztódik. Az lett a király, akit az Úr akart? Azt akarta az Úr, aki király lett?
Az öreg próféta a legutolsót akarta, a szép pásztorfiút, aki juhai védelmében medvével és oroszlánnal is elbánik. Fölkente. A fiú nem sokáig maradt pásztor.
Talán azért esett az Úr választása Dávidra, mert hallotta a lantpengető fiú dalait. A felkent rejtett erőforrásokra ismer rá önmagában. Megtanul győzni. Ő az a vezér, akit a sereg, a papság, a vének és a próféták kara elfogad. Vannak szerencsés konstellációk, mikor összejön a megfelelő jelölt és a jószemű zsűri.
A kiválasztott varázsköpenye a többiek hite őbenne. De tudni kell viselni azt a köpenyt.
Aki táncával és lantpengetésével el bírja űzni a gonosz szellemet, aki sűrűn fordul az Úrhoz és hallja az üzenetét, amely tettre vagy mozdulatlanságra biztat, azt körülveszi a győzelem mítosza, amely a munka felét elvégzi, de a másik felét a kiválasztottra bízza.
Más szóval a kiválasztottság nem egyszer s mindenkorra szóló, hanem óránként és percenként igényelt és kapott sugallatszerű segítség, kegyelmi cirkuláció. Minden pillanatban végérvényesen megszakítható. Szegény kiválasztott minden percben érezheti, hogy talán ez volt az utolsó, és hogy a következő lépés már nem megy, hogy az Úr elvonja tőle a jóváhagyó tetszését.
Van azonban addig, amíg a kiválasztott bírja az Úr bizalmát, van egy sugárzó időszak, amikor az ifjú bajnok megy fölfelé, amikor a nehéz rézpáncél helyett az erények sugárpajzsa oltalmazza, de ez mind nehezebb menet, mert a történet kiemelkedő hősét körülveszi számtalan kísértés a rosszra.
Mint égen a szivárvány, olyan a győzelem aureolája.
A dicsőségnek jaj az ára.
 
348. Ha Jézust – aki Dávid után ezer évvel lépett föl, és akiről azt mondták, hogy Izrael (legalábbis szellemi) királya – Dávidtól eredeztetik az életrajzírói, ami nem csupán királyi eredetre utal, de az eszményi királytól való származásra is, akkor a keresztény templom mintegy a Dávid által alapított templom egyik kiágazásaként tekinthető, hiszen Jézus is ebben a jeruzsálemi Dávid és Salamon által épített templomban szerette volna az ő igazát hirdetni.
A templomhegyen, annak a tövében, vagy a közvetlen közelében három vallás tart szentnek köveket, épületeket, barlangokat. Dávid és Salamon, az apakirály és a fiúkirály műve előtt lépett fel Jézus, és éppen onnan repült föl Mohamed is. Utóbbiak mind a ketten fölmentek az égbe. Dávid és Salamon teste lent maradt a földön, amelybe eltemették őket. Mennybemenetelükről nincsen híradás. Földi királyok voltak mind a ketten, és megvalósították életükben minden földi mese legfontosabb eseményeit.
 
349. Dávid? Ő a király, aki először igazán király, aki bejárja a férfiélet összes állomását. Dávid a férfiőskép, a pásztorból lett költőkirály, a mesebeli harmadik fiú, sőt nem is harmadik, hanem hetedik, egyszóval a szombat, Isai ünnepi gyermeke.
Az ártatlanságból indul, harcolt már, de embert még nem ölt, csak oroszlánt és medvét, szinte puszta kézzel, megküzdött velük bárányainak védelmében.
Ő a megkísértett és a bűnbe eső, ő a vezeklő és a megbüntetett, a szerelmes és a többnejű, a kíméletes és a kegyetlen, és részben ő írta a zsoltárokat, másrészük az ő udvarában született.
Ő egyesítette az országot, Izraelt és Júdeát, ő alapította meg a fővárost, ő teremtett erős királyságot, és ő nemzette Salamont, az ő szerelméből lett király a legalkalmasabb, aki az öröklött uralmat nagyszabásúra fejlesztette.
Költőnek költő a fia, a zsoltáros Dávidnak a bölcsnek mondott Salamon, aki – a vágyaktól átitatott elbeszélés szerint – szerzője az erkölcstanként használható példabeszédeknek és az Énekek Énekének, amelyet tetszés szerint lehet misztikus vagy érzéki szerelmes versnek tekinteni, majd tőle származik a Prédikátor könyve, amely szerint mindennek rendelt ideje van, és minden nagy hiábavalóság.
Dávid a nyers történet és a nagy ábránd. Ő volt az, akiből szobor lett. Ő volt az, aki a birkák mellől a fölkent székébe emelkedett, aki az Úrnak krisztusa lett, vagyis messiás, vagyis szent olajjal fölkent király, aki a frigyláda őrzője, akit a papok támogatnak, aki vad törzsi harcosból a törvény megszabója és az isten előtt való megalázkodás énekese lett.
Életrajzírói odaadtak neki mindent, az élet összes antipódusát, minden kétértelmű és drámai helyzetet megkapott. Lehetséges, hogy az ő története az Ótestamentum anekdotikus szíve. Több szó esik róla, mint az ősatyákról együttvéve.
Dávid a beteljesülés, vele kezdődik az aranykor, ő az ünnepi pillanat, amikor sikerül. A zsidóknak ez volt az aranykora, amely az érett és önmagán túlnéző Salamonnal ezüstkorba hajlott. Ebben a nagyszabású elbeszélésben az ősatyák és a törvényt alapító Mózes után következik az uralmak egyesítése, és még egy felragyogás. Azután jönnek a viharok, a szétszóródáson belül a térbeni és időbeni szigetkísérletek, illumináció és elsötétülés.
 
350. Akárhogy is alakult a zsidóság és a kereszténység viszonya, Dávid a bibliaolvasók kedvenc ószövetségi hőse, a gyakorló férfi, nem a tanító, hanem a mélyből magasba jutott vezér, aki ismeri a hatalom gőgjét és a megalázkodást, aki ismeri az ártatlanságot és ismeri a bűn kísértő hatalmát, de tud ellenállni is egy magasabb törvény nevében ennek a kísértésnek.
Dávid teljes férfiéletet élt, mindent megkapott, amit ember megkaphatott. Táncolt a diadalmi menet élén, olyan volt, mint a boldog bajnokok az olimpián, és istennel tudta azonosítani magát, mert a próféta őt kente föl, és így a győzelme isten akaratának a teljesülése volt.
Ez a zsidó tánc az Úrral: elkülöníteni magunktól, amilyen messze csak lehet, eltolni az elvont végtelenségbe, hogy ne lehessen lehúzni a földre, hogy senki emberfiának ne jusson eszébe önmagát az Úrral összetéveszteni . Merész gondolat volt elhatározni, hogy isten nem olyan, mint mi vagyunk, és nem is olyan, mint bármi, amit láttunk. Ez felszabadítja az emberit. De azért ott vannak szigorú beszédükkel a próféták, és hogy melyik igaz, melyik hamis, azt a kortársaknak nehéz eldönteniük, hiszen mind az Ő nevében szól.
 
351. Papi nemzet, mondta Isten Mózesnek, ezért minden zsidó feljogosítva érzi magát erre a közbülső szerepre, az Úrral való dialógusra, erre a folytonos egyezkedésre az ő nagyon is evilági személyisége és az Örökkévaló között, aki a föltételezett végtelenség. Erről szól a vallás, egyeztetni kell az emberien végest az istenien végtelennel.
Ha az Úr nem lenne végtelen, akkor nem követelne végtelenül sokat, akkor nem kellene magunkat és mindannyiunkat isten képére teremtett gyarló kreatúrának tekintenünk, olyannak, aki a legmagasabbat magában hordja.
 


Kritikák

Egy magyar zsidó író számvetése (Kolati Nelli, Szombat)