Várakozás (Esszék, cikkek, naplórészletek)

Iró(k): Konrád György
Szerkesztő: Háy János
Kiadó: Pesti Szalon
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 1995
Nyomda: Dunaújvárosi Nyomda Kft.
ISBN szám: 963 605071 6
Nyelv: magyar

Fülszöveg Következő Végére

 
AZ IDŐ HULLÁMVERÉSE*

Hagyomány és modernség a huszadik században? Tegyük fel, hogy ez csupán két gyakran használt szó, és ne fűzzünk hozzájuk semmiféle értékképzetet. Induljunk ki abból, hogy egyik ugyanolyan jó, mint a másik, és eszünk ágában sincs replica watches uk tyúk vagy tojás dilemmákkal bajlódni, hogy most melyiket szeressük egy híd két pillére közül. Tény, hogy bármelyiket kihúzzuk alóla, a híd a vízbe rogy.
A két fogalom egymáshoz viszonyított, küzdő-ellenkező-dialektikus-dialogikus-ambivalens és paradox viszonyban tud csak létezni, egymással szemben, igen, egymásba játszva, de külön, egymagukban nem, mint a férfi és a nő, mint a születé vagy mint a reggel és az este.

Természetes, hogy a modernitás, a mindenkori avantgárd a fiatalság privilégiuma. Statisztikai tény, hogy általában a fiatalok vagy az úgynevezett örök fiatalok képviselik az egyiket és az idősebb korosztály a másikat. Az egyik a jövőre utal, a másik a múltra, mindenki szeret arra hivatkozni, ami neki van, rendszerint hazabeszélünk.

Mint program, mint előírás, mint manifesztum, mint jogalap-valami – többletméltányolásra, mint a kiválóság biztosítéka – mind a kettő szerfölött gyanús. Mert mindkettő a személyen túl van. Besorolja a minden percben újrakezdést valami csoport-alkalmazkodásba. Lényegük az odatartozás.

Bennünket klasszifikálhatnak ide, oda – a klasszifikálók kedve szerint; ez az ő játékuk. Aki publikál, az publikus; arról lehet mindenfelét mondani. Azt lehet többfeleképpen dicsérni vagy szidni. A hagyományos jelentheti azt, hogy klasszikus, de azt is, hogy unalmas, illetőleg vén hülye. A modem vagy éppenséggel a posztmodern jelentheti azt is, hogy eredeti, de azt is, hogy zagyva, illetőleg dilettáns. Mindkettőben benne van a csapatszellem pezsgése és korlátoltsága. Mindkettő szabályoknak veti alá a tehetséget.
Az egyik azt mondja: amíg a világ világ, így kell írni. A másik szerint nem úgy, hanem amúgy. Ilyenkor legjobb venni a kalapunkat és menni valahova, ahol egyedül maradunk. Zugolyunkban úgy írunk, ahogy tudunk; még egyszer mondom, nem úgy, ahogy akarunk, hanem ahogy bírunk; ahogy az agyunk jár, ahogy ez nekünk megy; a vérkeringésünkhöz hasonlóan kevéssé befolyásolható észjárásunk szerint; amiben benne van mindaz, amit megtanultunk, és benne az újszülött szabadsága.

Ha komolyan dolgozunk, nem jut sok időnk arra, hogy ide vagy oda sorolgassuk magunkat. Az odatartozás nem fontos, az nem a mi dolgunk, az másodlagos. Az számít, amivel egyedül kell megbirkóznunk, amiben a csapat nem segíthet; legalábbis a poéták, esszéisták és novellisták mesterségében nem.
A recepció, a többiek ítélete, tetszése, nemtetszése, kommentárja és osztályozása, bennünket ide vagy oda tevése olyan kérdés, amely figyelmünket, erőnket meghaladja. Az sem valószínű, hogy képesek vagyunk önmagunkat önmagunktól kellő távolságból, elfogulatlanul szemlélni. Önbesorolásunk tehát illúzió, netalán hitvallás vagy reklám.

Emberi valóságunkhoz, esendőségünkhöz és magányunkhoz azonban hozzátartozik a társulási kedv, a barátkozási hajlam, a hasonlók felfedezése, a rokonszenvesek csoportjával kialakuló azonosulás, késztetésünk valamilyen odatartozásra, és ami ettől nehezen elválasztható: kifelé irányuló kollektív arroganciánk, valamint a belső rangsor előtt meghajló csoportfegyelmünk.
Normális irodalomban van akadémia és van avantgárd. Normális irodalomban az avantgárdból lesz az akadémia. Mindazonáltal lehet csak egyszerűen fiatalnak és öregnek lenni akadémia és avantgárd helyett. A drukkeri hajlam választhat sportklubot, pártot, művészeti vagy tudományos iskolát. Érdekeink, félelmeink, rokon- és ellenszenveink pazar termékenységgel szülik a választásainkhoz igazodó elméleteket, nyelvezeteket és retorikákat.

Az avantgárd az intelligencia intelligenciája, a szakma felé forduló művész. Szuverenitását mind az író, mind az olvasó növelni kívánja, írom, amit írok, mondja az egyik. Olvasom, amit olvasok, mondja a másik. Az önállósulásnak határa van, ha pár száz vagy pár ezer példányban kiadjuk a kezünkből a szöveget, ez annyit jelent, hogy párbeszédet kezdeményeztünk ismeretlen embertársakkal.

Vannak generációs nyelvek, vannak rokon észjárások, minden új szemlélet szórványosan, de több helyütt, véletlen egybeeséssel jelenik meg, a beszédmód, az észjárás és a humor közössége összehozza a társaságot. Fiatal a fiatalhoz, öreg az öreghez húz, mert az egyívásúakkal vannak közös élményei, mert még a nyavalyásabb is kedvesebb, mert olyan ismerős. Ahogy az unalmas rokont is elviseljük, nem azért, mert felüdít, hanem mert rokon. Az is világos, hogy hagyomány és modernitás között a határvonal önkényes, és minden nemzedékkel, minden klikkel, minden személlyel odább tolódik.

A hagyományvédők joggal mondhatják, hogy a művészet nem tudomány, vagyis nincsen benne fejlődés. Nem állítható, hogy az egyik felfedezés a másikra vagy annak cáfolatára épül. A későbbi vagy korábbi nem jelenti azt, hogy jobb vagy rosszabb.

A korábbinak idővel lesz valami ritkaságértéke, de a piac és a posztumusz emlékezet korlátozott. A szerzők és a művek közül csak egy töredék élheti túl a maga korát. Érthető ennélfogva, hogy megy a lovagi vagy a lovagiatlan torna a halhatatlanságért, amelynek ígérete mindenkit elér, de az is lehet, hogy mindannyiunkat lóvá tesz.

A század eleji avantgárdizmusoknak sok közük volt a politikai – nevezetesen a jobboldali radikális és a baloldali radikális – avantgárdizmusokhoz, utópiájuk beletorkollott a megvalósult nemzeti-, illetőleg államszocializmusba. Mikor a hitlerizmus és a sztálinizmus a maga csupaszságában bemutatkozott, valami más után kellett nézni. Jött a tudományos-technikai futurizmus második hulláma, a divatosnak a fejlettel való azonosítása, mert az irodalomnak, akárcsak az iparnak, állítólag fejlődnie kell.

Ha az irodalom valamiféle megismerési eljárás, akkor a hatékonyság érdekében legyen ilyen vagy olyan. Legyen például radikálisan objektív és személytelen (majd ismét radikálisan szubjektív és személyes), legyen diszkontinuus, töredékes, heterogén, vagy ismét legyen ezek ellentéte. Legyen vagy ne legyen hős, legyen vagy ne legyen történet, elbeszélés. A lényeg a sok „legyen”, a csoportösszetartó követelmények. De hiszen még az a legyen is kétséges, hogy az írónak tudnia kell: mit csinál. Valójában többnyire utólag pedzi. A művészetben nincsen progresszió, mert a remekművek nem csupán térben, de időben is egyenrangúak.

Előfordul, hogy a művész a maga jelentőségét növelni kívánja eljárása hirdetésével. Ha a mű egymagában nem elég figyelemreméltó, többletfigyelemre tehet szert ilyen vagy olyan odatartozása által. A művészi csoportulás vagy klikk gyakran valami más helyett van, s a tagok viselkedése hasonlít a pártok, egyházak, cégek tagjaiéhoz. Nem az a kérdés, hogy milyen a munkád, hanem az, hogy benn vagy-e.
Ez a bensőséges lobbyérdek 1989 után még erősebbé vált. Korábban leginkább egyvalamihez képest lehetett kívül vagy belül lenni. Most sok mindenhez képest, ami tájékozódási nehézségeket és forgalmi zavarokat okoz. A versenyzők behúzzák egymást a panteonba vagy a panoptikumba, illetőleg kituszkolják onnan a másikat.

Túl a tradicionalista és a modern dogmatikán, eljött a posztmodern „ez is, az is”, a keverés, a cikázás, a csipegetés, ami roppant személyesnek látszik, amíg ki nem tűnik, hogy a kollégák milyen egyformán kevernek, cikáznak és csipegetnek. A csoport hasonló vagy azonos normákkal szabadul az előző már terhes hasonló vagy azonos normáktól.

Mivelhogy vannak és lehetségesek fordítások, mivelhogy a világ minden táján akadhatnak kiadók és olvasók, van nemzetközi piac is, van export és érdeklődés az új rajok iránt. Hol az egyik, hol a másik kontinens, régió, náció, város vagy csak éppen baráti kör válik a nagyvilág számára érdekessé, mert valami újat mondanak, olyasmit, ami másnak még nem jutott eszébe, mert olyat csináltak, amit mások még nem. De hogy éppen ki után tolong a piac, hogy ki az, akiről dolgozatokat írnak, az olyan bizonytalan, mint a sláger vagy a tőzsdeárfolyam, és olyan tünékeny jelenség, mint mi vagyunk.

Annyi biztos, hogy minden klasszikus valaha valami újjal állt elő. Az elfogadhatatlan, a szélsőséges, a meghökkentő otthonos lett. Gyönyörködve és elszoruló szívvel figyeljük az idő hullámverését az irodalomban csakúgy, mint a hosszú életű családokban. Mivel a felismerés, hogy a forgóajtón bejövünk, majd aztán kimegyünk rajta, megszakállasodott, érdekesebbnek látszik a többgenerációs baráti összejövetelek példája, az unoka-nagyszülő kapcsolatok melege. Váratlanabb tehát annak a goethei javaslatnak a megszívlelése, hogy az irigység ellen szeretettel védekezhetünk, aminek imitt-amott városunkban is tanúi lehettünk.

És talán eljön az idő, amelyben a legújabbaknak nem az előző vagy a még azt is megelőző lesz az ellensége, hanem a túltáplált közöny, amely hagyományt és modernséget hamuval egyaránt beterít. Kell valami harmadiktól tartaniuk, hogy az a kettő összeférjen egymással. A boldog békében van, akit érdekel a hagyomány és a modernség szembenállása az irodalomban. Más konfrontá ciók évadán, amikor a könyvekből és emberekből váratlanul pernye lesz, ez a szép régi kérdés olyan hatást kelt, mint egy esküvői kép a romfalon. De mert itt és most béke van, adja isten, hogy még sokáig elmélkedhessünk róla.
* A közép-európai PEN Klubok budapesti találkozóján, amely az első mondatban jelölt tárggyal foglalkozott, 1994. szeptember végén ezt a szöveget olvastam fel.