Európa köldökén – Esszék 1979-1989

Előszó, 1990. március

Ezeket a lapszéli jegyzeteket, margináliákat 1979 és 1988 között breitling chronomat evolution replica írtam. Címük alatt évszám szerepel, amely némelyik írás esetében azt , hogy akkor íródott és jelent meg így, ahogy itt van, mások esetében csak annyit, hogy nagyobb része a jelzett évben keletkezett, bár később még hozzáadódott és elvevődött belőle valami. Ezzel már közelebb kerültünk kötetbe felvett írások természetéhez. Hogyan is nevezzem őket? Esszé? Reflexió? Meditáció? Napló? Mondatok, bekezdések egy ember folyamatos, hangtalan magánbeszédéből. Kézirat, gépirat, javított, rontott változatok, csak a magyar nyelvű nyomtatás avatja őket véglegessé.

Mennek a napok, jönnek a hírek, ez-az megesik velünk, támadások érnek, korlát vesz körül, helyzetünk szoros, az ember gondolkodással védekezik, erősíti magát, tudni akarja, hogy vajon igazában mit gondol ő maga erről a dologról, miben ért egyet és miben nem a körülötte élőkkel, rendezi fogalmait, kíváncsi a saját álláspontjára, szeretné, ha lenne cikázó összefüggés a saját világlátásában, el nem rugaszkodva a tíz parancsolattól, mert mindmáig nem látszott helyénvalónak attól elfordulnia, és mert azzal méri az eseményt.

Az újdonság mondhat magáról sokmindenfélét, hiszen az emberek összevissza beszélnek, félre kell hessegetni tehát azt a sok zagyva, rossz állagú kijelentést, amelyek a szemünkön-fülünkön át megtámadnak, s lehorgonyozni próbálnak emlékezetünkben. Lomtalanítás, hogy odabenn körül lehessen nézni, hogy magunkkal összeférhessü hogy tudjunk egyedül tölteni hosszú órákat, hogy a lassan köröző szemlélet némi távolságot helyezzen öntudatunk és az élet agressziója közé, valami védőövezetet, nehogy a belső derűt, amely a halálról már tud valamit, túlságos környezetszennyeződés érje.

 

*

 

Politikai esszék, amelyek keletkeztek egy politikai államban, vagy abból éppen útlevéllel kiszabadulva, és tudva, hogy visszatérünk oda egy év múlva, engedélyezett tartamú külföldi tartózkodásunk leteltével. Ezek az elmélkedések ide vannak kötve a kiinduló kérdéssel: hogyan szerezhetnénk magunknak és társainknak több szabadságot?

Stratégiai esszék. Megérteni azt, ami szembejön. Paranoid esszék, a szerző rajta tartja a szemét a fegyvereseken, mivelhogy már meg akarták ölni, csak úgy, mert olyan, amilyen. Hátha ezek a rosszposztók megint ilyesmivel állnak elő, hátha más jómadarak elsütik a hidrogénbombát?

A szerző igen pesszimista és igen optimista embertársait illetően. Fogyatékos ész és megbízhatóság, sok egománia, önérvényesítés, mohóság, neheztelés, harci kedv; szerző a felebarátait veszélyesnek tartja. Sok minden kitelik tőlük.

A történelem legtöbb eseménye a szereplők éretlenségét bizonyítja. Hogy a címszereplők nem rendelkeztek a régi idők nemes embereinek a bölcsességével, mely hiány sok véres és hebehurgya tett okozója volt. Szerző különösen veszélyesnek találta a politikai osztályt, a hatalom technikusait.

Az antipolitika annyit jelent, hogy a civil ember, aki szereti a mesterségét, de a kiszolgáltatottságot nem szereti, nyilvános gondolkodással csökkenti függőségét a hatalom technikusaitól. Olyan ez, mint az oltás, hogy a ragály ne kapjon el.

Esze ágában sem volt azt gondolni a szerzőnek, hogy minden hatalom egykutya. Vannak a nagy típusok, és azon belül, azok között a roppant változatbőség, ahány hatalom, annyiféle, ahány vezető, annyiféle vezetés, a szerző nem volt foglya semmilyen strukturalista determinizmusnak, ellenkezőleg, tolsztojánus szigorral látja a személy felelősségét, szellemi hatalmát akár, és az árulás esélyét is, amely minden döntést drámaivá tesz.

Ellenkezőleg, az antipolitikus szükségesnek érzi, hogy ne engedje elbújni a politika imposztorait a személytelen struktúrák mögé. Antipolitikus nézőpontból az erkölcsi mérlegelésről nem lehet lemondani.

Kormányzatok, mozgalmak olyanok, mint a személyek: elképzelhető a viselkedésük emberi társaságban. Vannak jól nevelt és vannak otromba politikák. Vannak értelmes és vannak ostoba pártok.

Ez a nézőpont fittyet hány minden autoritásnak, a megértés szenvedélye előtt semmi, valóban semmi sem szent. Ha szenteskedni akarsz, menj el papnak vagy politikusnak, de akinek a luciditás a dolga, az nem sokat kezdhet olyan tekintélyérvekkel, hogy valamit sokan gondolnak, hogy valamely közösség elkötelezte magát bizonyos állítások mellett, s netán fegyveresen is szavatolja a cenzúra finom szövetét, amely ezeket az állításokat más állítások kihívó versenyétől megvédi.

 

*

 

A vallásokon kívül három koherens eszmecsaláddal találkoztam: a nacionalizmussal, a kommunizmussal és a liberalizmussal. A három közül a harmadikat választottam, mert az első kettőről volt alkalmam kellemetlen benyomásokat szerezni. Miért ne bízza rá magát az ember az emlékezetére és az ízlésére?

Úgy vettem észre, hogy a kommunizmus alatt valami más is erjed: a másik kettő. Azt is megállapíthattam, hogy az utca embere számára a nacionalizmus kézenfekvőbb alternatíva, mint a liberalizmus, mert az emberek csapatban öntudatosabbak, mint egyedül.

A liberalizmusnak sok hibája lehet, de az állampolgárt békén hagyja, nem macerálja, nem nevelgeti, az édesgetéshez büntetést kapcsolva. Úgy éreztem, sok szamár együttesen – államot alkotva – sem lesz Arisztotelész. Ha valaki az ilyen arrogáns kijelentésekben némi anarchizmust is felfedez, a szerző nem fog tiltakozni. Vajon a regényírás nem kívánja-e az anarchizmus titkos fűszerét? Ha valaki azzal vádolna, liberál-anarchista vagyok, nem mondanám azt, hogy tűz-tűz, de azt mondanám, hogy meleg.

Nekem az olyan állam tetszik, amely nem dugdos lehallgatókészüléket a szobámba, mert ilyet tenni nem illik. Illemtudó államot szeretnék, szótartót, hazugságtól és vádaskodástól tartózkodót, megfontoltat és nem hirtelen haragút, nyugodtat és nem hisztérikusat, okvetlenül frázis- és giccskerülőt, természetesen jó humorút, és persze a mesterségben jártast, műveleteiben pallérozottat, és az ihletett sugalmak, az intuitív rögtönzés művészetében is megbízhatót, jó ösztönűt tehát, nos, ilyen államot igényelek ma is.

Miért is ne támasztanék hasonló igényeket az állammal szemben, mint más embertársammal szemben? Ahhoz, hogy lojális legyek hozzá, rokonszenvesnek kell lennie. Ha nincs bizalom, nincsen hűség; ha ellenemre tör, védekezem. Tisztázzuk, minek hol a határa, tisztázzuk, meddig jogos a közösség nevében beavatkozni az egyén életébe.

Mivelhogy negyvennégyben zsidóként kis híján megöltek, attól fogva szkeptikus lettem a fegyveres közhatalommal szemben, amelynek persze megvan a maga ünnepélyes retorikája. Attól fogva érzékeny voltam a beszéd és a cselekvés, a frázis és az embervér lehetséges összefüggéseire. A plakát mögött látom a hullát.

Látom, hogy a szónok iszonyúan ártatlannak mondja és talán érzi is magát. Az emberek önigazoló képessége határtalan. A leggyalázatosabb zsarnok is egyetért önmagával. Mindenki azt hiszi, hogy a jót, sőt a legjobbat cselekszi. Mindenki fájdalmasan borong azon, hogy a többiek milyen oktalanok és komiszak.

Szóval azért lettem liberális, mert bizalmatlan vagyok embertársaim zömével szemben. És azért vagyok meglepően optimista is, mert bízom az emberek egészséges bizalmatlanságában. Úgy képzelem, hogy ők is jól akarják érezni magukat a bőrükben, hogy nem szeretnek félni, függeni. És reménykedem abban, hogy szórakozni is akarnak, mint a majmok és az istenek.

 

*

 

Ezeket a reflexiókat, azaz visszahajlásokat a megtörténtre, az elhangzottra több helyen írtam, jobbára itt Budapesten, Csobánkán, Nyugat-Berlinben, New Yorkban, Colorado Springsben és megint Budapesten.

Vittem magammal az írógépemet, vittem a kézirataimat, alkalmasint csempészve, vittem a napirendemet, hogy délelőtt asztalhoz ülök és szövegeket faragcsálok, délután pedig felmerülök alvilágomból, kijövök az odvamból, báva monstrum, és az ember, akire ilyenkor ránéztem, Judit volt, majd meg a kisfiúk.

Ha tehát elmondtam időnként a feleségemnek, hogy mi jár az eszemben, s hogy mit szól hozzá, van-e ennek értelme, akkor leginkább az ő érdekelt vagy hűvös válasza lett a mércém, mert az ízlésében, emberismeretében megbíztam. Nemcsak mért, hanem kísért is: továbbmozdította a biliárdgolyót, csak annyira, hogy találjon. Jelenléte átlengi ennek a kötetnek az írásait, amelyek mind az ő közelségében készültek, hozzá igazodó lelkiállapotban.

Ezt a köszönetet kiterjeszthetném számos barátomra is, hiszen ezzel erről, azzal arról beszélgettünk, s a délelőttnek köze van az előző délutánhoz. Amiről előző nap hallasz, arra másnap, talán csak egy stiláris fordulattal, válaszolsz. Egyszóval részei ők az én tudatomnak, hallom a hangjukat a monológomban, sokkal tartozom nekik, magyarán sokat csórtam tőlük. Jámboran kérdezősködik ez a K., aztán felszippantja a neki kellő tápanyagot a szövegébe. Ami azt illeti, ők is egy kissé enyveskezűek. A gondolatok nagyáruházában az ember mindent ellop, amit nem szégyell.

 

*

 

Leül, ír, feláll, hallgat, össze van zárva a kérdéseivel, korának, osztályának, fajtájának, környezetének a gyermeke bizonnyal, de mindez nem nagyon számít, ez csak olyan feltételes változó, mint a körülötte változó szobák, mert a feltétlen változó az a néhány kérdés, amellyel az ember élethossziglan bajlódik, amit istenhez, a csendhez, önnön tanácstalanságához intéz. Agyához nőtt kérdések, melyeket nem tud leválasztani önmagáról, és amelyek nem tudnak igazán megszabadulni attól a földrajzi középponttól sem, amely a szerző állandó budapesti lakcímével azonos.

Szellemének talán fájdalmas hibája, hogy nem eléggé spongyaszerű, hogy a hozott anyag makacs ellenállást tanúsít a friss benyomások ostromával szemben. Nem tudom, helyes-e a kérdéseket odatűzni a földgolyó egyetlen pontjához. Mindenesetre ez történt, s a szerző kérdése az volt, mi kellene ahhoz, hogy állandó lakcímén, Budán, amely egy négyszáz éves spanyol térkép tanúsága szerint a fekvő Európa-dáma köldöke, egyszóval saját otthonában is szabad polgár lehessen.

Már eléggé benne vagyok a korban, hogy ezt elvárhassam. Eddig ugyanis, mióta az eszemet tudom – mondjuk harmincnyolctól nyolcvannyolcig ötven éven át (kis szünetekkel, továbbá mindössze ötévi távollétet leszámítva) –, szorongásaimmal és fantáziáimmal, mindennapos araszolásaimmal az intézményesített nem-szabadság terepén éltem, nem tudván rávenni magamat arra, hogy odábbálljak akárcsak Bécsbe, ahol mindazok a nyűgök, amelyek Budán szokásosak, hiányoznak. Ebben a balgaságban más tízmillió magyar állampolgárral osztoztam.

Így aztán ezek az esszék, egyet kivéve, itthon mind szamizdatban jelentek meg az elmúlt tíz év folyamán. 1988 nyarától fogva egy részük nyomtatásban is napvilágra került különböző lapokban. Megjelentek továbbá Nyugaton folyóiratokban, elhangzottak előadótermekben, szemináriumi szobákban. Ezeket a bibliográfiai adatokat azonban most itt nem tartom elmondandónak, mindhez kép- és történetfüzér tartozik, mindből egy kis elbeszélés kerekedne.

Tekintse az olvasó a könyv esszéit betekintésnek egy margóra szorult és ezt a helyet kiváló szemlélődési pontként átélő ember gondolkodásába. Nincs bennük lábjegyzet és hivatkozás, ezeket a mondatokat semmi más nem támasztja meg, csak az olvasó esetleges evidenciaélménye, ami az irodalmat is hitelesíteni szokta. Ha csak felbosszantják az olvasót, már akkor is érdemes volt közreadnom őket. Az olvasó dolga eldönteni, hogy vajon túlélték-e azt a magányt, amelyben egy évtizeden át keletkeztek.

Megemlítem, hogy az Antipolitika című könyvem szerkesztett naplójegyzetei ugyanebben az évtizedben, 81–82-ben keletkeztek. Itt az van, ami előtte volt és utána jött. Kivágat, amely tartalmaz olyan – meglehetősen átformált – szövegdarabokat is, amelyek némely ritka olvasónak egy szamizdatkötetből lehetnek ismerősek, amely Ölni vagy nem ölni címen 1985-ben száz példányban került a föld alatti piacra. Kalapomat emelem a Beszélő, a Hírmondó és az Égtájak között című szamizdat folyóiratok emléke és szerkesztőik előtt, általuk ezek a meditációk összefűződtek másokéival, azon a nyelven, amelyen megszülettek.

 

*

 

Háború és Béke, Kelet és Nyugat, Európa, Közép-Európa, Magyarország, zsidó dilemmák, közösség és személyiség, cselekvés és szemlélet, aggodalom és házimulatság, ötletszerűen sorolom a kötet motívumait, egy évtized áruló jeleit, amelyek az 1989-es év által mintegy üveg alá kerültek.

Látom magunkat életnagyságban egy múzeumi tárlóban. Szellemi poggyászunkból mi az, amit ennek az évnek a vámján átvihetünk? A vágy, ahogy beteljesül, egyszersmind el is évül. Mivelhogy megcsupaszodunk, ha tetszik, ha nem – örvendezhetünk is ennek a nullpontnak, ennek a leszegényedésnek, kezdhetjük elölről, születhetünk újjá. Mi varázsosabb, mint a kezdet?

Ha most valaki előállna és azt hirdetné, hogy a bölcsek bolondoknak, a bolondok pedig bölcseknek bizonyultak, ki vagyok én, hogy ellene mondjak? Visszatérő sejtelmem, hogy a filozófusok és az embertudósok is költők szeretnének lenni, csak a szótáruk kényelmetlenebb. Az esszéíró megengedi magának, hogy lemondjon az akadémikus stílus fedezékéről. A személyes világkép kísérlete csábító és védtelen.