A látogató

Iró(k): Konrád György
Szerkesztő: Balikó Helga
Kiadó: Noran
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 2007
Nyomda: Kinizsi Nyomda
ISBN szám: 978-963-9716-47-6
Nyelv: magyar

Fülszöveg Következő Végére

Szabályozások

1

Folytassa, kérem, mondom az ügyfélnek. Megszokásból csupán, sejtem, mit fog mondani, s kételkedem őszinteségében. Tovább panaszkodik, magát mentegeti, másokat vádol. Néha sír, rendszerint köntörfalaz, haszontalan töltelékszavakat ismételget, meg akar szabadulni valamitől. Helyzetét kétségbeejtőnek tartja, én szokványosnak, keresztjét bírhatatlannak, én huzamosan elviselhetőnek, öngyilkosságra célozgat, elengedem fülem mellett, azt hiszi, megmenthetem, nem mondhatom meg neki, mennyire téved.
Arca időnként cserélődik, a változatok átrajzolódnak egymáson. Egyik porhanyósabb, másik tömörebb, egyik elmállott már, másikon a hús még rásimul a csontra, egyiket már elfelejtették, másikra még figyel valaki rajtam kívül is. Vérerek titkosírása, faggyúnyílások kráterei, májfoltok, hegek, anyajegyek hegy- és vízrajza, domborodó és süppedő felületek, szögletes, íves, megsemmisülő árkok, félbehagyott gyűrődések, olvasatlan magyarázó ábrák bonyolult, elrontott, túlságosan is hosszadalmas kísérletekhez. Mindegyiket tanulmányozhatta egy brandig replica watches tanácstalan szempár, megengedem, szenvedélyesebben az enyémnél, de hogy tárgyilagosabban-e, kétlem. Ellenfelek és cinkosok vagyunk, leszármazottaiknak, meglehet, kevesebb köze lesz hozzájuk, mint nekem volt, kortársuknak. Kihűlt, felkötött állú arcuk még a semmiben nyugszik. Kelletlenül, de gyakorlottan nézem a hozzá készülő vázlatokat.
 
2
Negyedik emeleti szobámból, íróasztalomtól bal kézre, kétszárnyú ablak nyílik a zárt udvaros, körfolyosós hivatali épület szemközti falsíkjára. Napok óta fúj a szél, a kéményfüst ferdén lecsapódik a teret négyzetesen átkaroló korlátrácsok között a bádoghordókkal és kátrányos acélcsövekkel elborított betonudvarra. Pillanatokra kiegyenesedik, haragos épületeket tornyoz a magasba, amíg vissza nem ernyed a lépcsőház félkörívétől és a négy faltól határolt katlanba. Otthonosabb, ha áttetsző ernyője ráhajol az üresség négyemeletes oszlopára. Itt vagyunk, a magunk világában, körben egymásra villanó ablakok, szabálytalan sorozatokban csapódó ajtók s a magas korlátrudat markoló ügyfelek között, betokozva a társadalmi rendszeretetnek ebbe az ötlettelen dobozába, amelybe reggelenként, tíz éve már, magam sem tudom, miért, úgy búvok be, mint az ágyamba. A füsternyő ismét fölszakadt, a felső ablakkeret és a szemközti tetőgerinc között téglalap alakú égmetszet látható, tünékeny, fehér csík osztja ketté, lökhajtásos katonai repülőgép húzott át a város fölött.
 
3
Egy öregasszony be akart jönni a hivatalba, hogy segélyt kérjen az illetékes ügyosztályon. Nem volt sem nyugdíja, sem adakozó hozzátartozója. A hivatal vaskapuját azonban nem tudta kinyitni; új, erős rugót szereltetett rá a gondnok. A géppel feltámasztott állú portás üvegkalitkájából egy darabig figyelte a körúti porhó függönyéből kibontakozó öregasszonyt, de mert a szeme gyulladásos volt, kis idő múltán szokása szerint lehunyta. Az öregasszony elcsüggedt, nem erősködött tovább, hazament, és felakasztotta magát a függönyrúdra. Előzőleg levelet írt a hivatal elnökének, ebben elpanaszolta, hogyan akadt el a mozdíthatatlan kapunál, s kérte, adassa át minden holmiját fukar nevelt fiának. Az elnök ideges lett, lehordta a gondnokot, ez pedig utasította a szerelőket, hogy cseréljék ki a rugót. Meg is tették, majd egy hónap múlva. Addig is reggelenként félelmesen nyikorgott és dörrenve csapódott be az érkezők mögött a hivatal vaskapuja. Ügyesen kellett besiklani a résben, az udvariaskodónak irgalmatlanul a sarkára zúdult. A korosabbak kissé várakoztak előtte, amíg egy erőteljesebb hivatalnoktárs be nem segíti őket a nyershússzínű műmárvánnyal borított előtérbe. Mindennapos gorombaságaival ez a zajos alkotmány barátom lett, mint egy tábori véreb, amely nem tudni, miért, már sosem harap meg.
 
4
A kapubejáratot és a kelkáposztaszagú előteret nem szívelhetem. A falon a hagyatéki előadó felhívásai, magányosan elhalt, idős emberek örököseit szólítja fel, jelentkezzenek az elárvult ingóságok átvételére. Gyámügyi főelőadóként hagyatékot már nekem is kellett leltároznom, piszkos munka, de van benne némi savanyú meghittség. A végzéseken – akaratlanul is rájuk téved a szemem – zamatos, öreg nevek cserélődnek. Hozzájuk képzelem a gödrös diófaágyakat, a béna ingaórákat, az elkeskenyült evőkéseket, a kihűlt lábbeliket meg az aranykeretben egymás mellé ragasztott családi fényképek időtlen mosolyát, a gazdájuk nélkül limlommá züllött tárgyak fakó hiábavalóságát.
Jobboldalt tehát a műmárvány a halottaké, szemben vele az üvegkalitka az abronccsal rögzített nyakú portásé. Reggelenként jóváhagyóan pislog a belépőkre, bólintani már évtizedek óta képtelen. Egyetlen pillanatra áll csak fel, mikor az elnök belép. Fülkéjében üdvözlő szavakat suttog, és nyomorék kezével megkocogtatja az ablaküveget. Az elnök visszakopog, és bátorítóan mosolyog. Elhullajtott, felületes mosolyával gazdagon a portás legszívesebben e perctől fogva délután öt óráig, az elnök távozásáig, hallgatna. A nap két figyelemreméltó eseménye közül az egyik már mögötte van. Tizenhárom órakor azonban be kell zárni a kaput, és értésére adni a kilincset rázó közembereknek, hogy félfogadási időn kívül semmi keresnivalójuk az épületben. Az ügyfél természete szerint fontoskodik, talán meg sem lehet róni érte, valamire szüksége van, s ettől tolakodó lesz, és nehézkes fölfogású. Nem elég hát a mogorva fintor, sem a hessegető kézmozdulat, néha meg is kell szólalni: „Mondom, csak holnap! Kivételt nem teszek.” De ha az állam embere közelít, a gépesített koponyájú öreg szempillantás alatt leolvassa arcáról azt a szórakozott biztonságot, mely az intézmények képviseletében járó személyt megkülönbözteti a maga ügyében akaratoskodótól. Ilyenkor, akár egy fotocellás készülék, már nyitja is a kaput, de a köszönést nem mindig viszonozza. A bájtalan öregúr hamarosan átrepül az üvegkalitkából a szemközti falra. Múltkor megkérdeztem, végrendelkezett-e már, azt mondta, ráér még, amúgy sincs senkije, s még leginkább annak örülne, ha vele együtt elégetnék mindenét.
 
5
Iratszekrényem egyik rekesze tele van mindenféle nem hivatalos kacattal, emlékeztető aprósággal. Sok egyéb között kegyeletből őrzöm az emberi lelemény, ha nem is ritkaságértékű, de figyelmet érdemlő tárgyi bizonyítékait. Háromágú szíjkorbács, furatos, ólombetétes bambuszbot, gyertyánból faragott kaloda, kikötésre alkalmas emelőszerkezet – háziipari termék valahány. Apák, anyák működtették e szerszámokat, talán nem is lelték örömüket benne, szigorukért – mondogatták – a gyermek utóbb még hálás lesz.
Vannak fényképek is. Az egyiken kacér öregúr látható: szobája ablakában, leeresztett alsónadrággal, székre kapaszkodva áll, finom karlendítéssel csókot dob maga elé. Gyógypedagógiai iskolával lakott szemben, az egyik tanítónő fényképezte le az ablak sarkából. Ott voltam a kihallgatásán. Eleinte azt hittem, közönséges önmutogató, később azonban kiderült, hogy elhajló nemiségét tucatnyi szellemi fogyatékos kisfiún és kislányon gyakorolta. A gyermekek kíséretében eljöttek szüleik is, a folyosón rávetették magukat a fogdából elővezetett őrizetesre. Három tagbaszakadt nyomozó védte meg a lincseléstől. A kihallgatószobában sírt, arccal a földre dobta magát, vallatóinak durvasága miatt kesergett. Tulajdonképpen sajnáltam, kértem a nyomozót, csendesebben szóljon hozzá. Még aznap agyvérzést kapott, az ügyész ideiglenesen szabadlábra helyezte. Felépülése után éjjel a Városligetben megfojtott egy hazulról elcsavargó gyermeket. Mondják, a gyűjtőfogház udvarán előzékeny mosollyal indult a kötél felé, nyakát simogatta, de a zsámoly előtt összeesett. Hatóságilag elrendelt halála előtt két perccel szívszélhűdés végzett vele.
Gyűjteményem tartozéka egy hangszalag is, ha lejátszanám, leánysikoly, nyöszörgés, vergődő testek dobbanása, tárgyilagos biztatások, a háttérben rádióból szóló táncdalok hallatszanának. Rosszkedvű fiatalemberek kívánták megörökíteni emlékezetes félóráikat általános iskolás leányok társaságában. Egy kivételével utóbb valamennyi lány belenyugodott az erőszaktételbe, némelyikük önként is feljárt utána a kalandjuk színhelyére. Az egyik így magyarázta: „Először inkább rossz volt, azután inkább jó. Ha nagyon unatkoztam, felmentem Kicsi Arabékhoz, három fiú, tetszik tudni, érdekesebb, mint egy. Legalább történt valami.” A börtönben Kicsi Arab meghibbant, emlékei elhagyták, másodnaponként kanalakat nyelt, a foglárok nem győzték tömni belé a főtt burgonyát. Átkerült a „viccesekhez”, rácsos ágyból cserélhet téves eszmét elmebeteg rabtársaival.
Van itt egy gyermekrajz is. A címe: Szellemirtás. Tízéves fiú rajzolta asztalom sarkán aznap, amikor intézetbe vittem. Tátott szájú, csupa fog cethal beleiben csuklyás szellemek tolonganak. Harci láncba sorakozó gyermekek nyílzáport zúdítanak rájuk. Az egyik alagút kiöblösödésében szétvetett karral hever egy kis alak, fölötte magyarázószöveg: „Ez én vagyok, Laci. Tudom, hogy nem álltok bosszút értem.” Laci egy éve halott, kiszökött az intézetből, s tudatködös bolyongása során megpróbált fölkapaszkodni a Gellérthegy sziklafalán. Már majdnem a csúcsig ért, amikor lezuhant. Ami a bosszúállást illeti, igaza volt, nem sok kárt tettem a csuklyás szellemekben.
Végül egy poros, ősz hajfonat, aranyszalaggal átkötve, a szalagon ajánlócédula panaszos üzenettel: „Emlékül a Teremtőjéhez készülő öreg Karolától, aki öt éve hiába kéri doktor urat, hogy hagyja el végre a fekete kecskék nyáját, és térjen meg az Úr fehér bárányai közé.” Karolát én helyeztem gondnokság alá, emiatt neheztelt rám, gyakran felkeresett, és meg akart téríteni. Csüggesztően hosszú hitbuzgalmi költeményeit is felolvasta nekem, s ragyogó szemmel várta a méltatást. Gyakran elhatároztam, hogy kidobom, végül mindannyiszor megdicsértem.
A napokban elmentem a temetésére, egybeesett egy hivatalnoktársaméval. Hivő testvérei, a fehér bárányok, zsoltárokat énekeltek Karola nyitott sírja körül. Kicsi öregasszonyok voltak, szúrós nézésűek, pállott szag terjengett körülöttük, mogorván figyelték Karola protestáns kalandját. A pap is mérgesen hallgatta az öregasszonyok nem odavaló zsoltárait. Napszemüveges fiatalember kattogtatta a fényképezőgépét, tőle való a hajfonat mellett a mérsékelten felvirágozott sírdomb képe s egy másik kép kollégám végtisztességéről.
Emlékezetemből még fölnyomulnak a kartárs ravatal előtt mondott búcsúszózatok, a nyomtatott, kor, nem hivatali beosztás szerint személyre szabott sírbeszédmintákból kiválasztott fordulatok, melyeket háttal a gyásznépnek előbb a hivatal, majd az egymást fontossági sorrendben követő intézmények és társadalmi szervezetek szerényen díjazott temetőszónokai intéztek az eltávozotthoz, aki ünneplőben, végérvényesen összezárt állkapoccsal kínálta megtekintésre a boncterem hűtőszekrényéből kiemelt maradványait az egyforma, fekete drapériákkal és fehér rózsakoszorúkkal telezsúfolt ravatalozófülkék egyikében. Ott állt lökdösődve és karéjban a lámpalázas dalárda is a letegezett és felmagasztalt hulla körül, a karvezető izzadt tarkóján búcsúzóan világolt a délutáni napfény vízszintes sugárzása, hiányos, nikotinköves fogsorok rágták elszántan a gyászdal – szemfedőt, lobogót, dicső harcot és tiszta példát említő – nyúlékony strófáit, a kórussal szemben mozdulatlan ajakkal sugdolóztak a halottnézők, az olajozott sínen egyenletes robajjal csúsztatták be a koporsót a gyászkocsiba a posztósapkás temetőszolgák, éhes pillantások tapogatták az özvegy ázott arcát, s mikor a kissé elnyújtott szertartás végén az ideiglenes fejfa már ott bókolt a sírkert még langyos domborulata fölött, szép körívben repült az elnök keze a nedves zsebkendőt szorongató öregasszonykézhez, gyöngéd, szinte fiúi paskolgatás, erősnek kell lenni, ha valami gondja lesz, csak forduljon hozzá, puhán rugózva kanyarodott ki az elnök fekete kocsija a homályba révedt temetőből, szétszéledt a gyalognép is a környékbeli kiskocsmákba, a kertekben égő avar füstjét rázta a szél, izgatott macskák surrantak a kavicson, valahol dörögve lezuhant egy ablakredőny, a kocsmaajtóban elakadt egy hosszan kanyargó, vékony nevetés, rizling és sült kolbász illatú órák, elpihenő lúdtalpak, a halál bennmaradt a betonlábazatú kerítés mögött, holnap egész nap félfogadás, a szekrényekben gyűlik az aktahátralék, a kartárs nem eszik több kolbászt, viszont a feldolgozatlan ügyiratokkal sem kell vesződnie, nem kell osztályoznia a postai érkezést, hallgatni a szemben ülő ügyfelet, s az egymásba gabalyodó, szónoki közbeékelésektől szaggatott és ünnepélyesen kificamított értelmű mondatokból nem kell kiszűrnie a kérelmet, panaszt, vádaskodást, hogy, kiválasztva a megfelelő határozatmintát, szabályozottan nyakatekert szólamokat helyezzen el a nyomtatványok kipontozott, üres soraira; fölényes ravatali arcát őrzi már csak a napszemüveges fiatalember jutányosan értékesített fényképe, itt,skytime replica watches a szekrényemben, sok egyéb nem hivatalos kacat és emlékeztető apróság között.