Csodafigurák

Szerkesztő: Lakner Judit
Kiadó: Noran
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 2006
Nyomda: Kinizsi Nyomda
ISBN szám: 963-7416-92-7
Nyelv: magyar

Fülszöveg Következő Végére

 
 
  Részlet:
SUSAN SONTAG

Tízezrek haláláról értesültünk tegnap, láttuk kiterítve a felszín alatt rohanó szökőár fának, falnak csapott, majd az óceánba sodort áldozatait.
Azután egy ismerős arc jelent meg a képernyőn, Susan Sontag amerikai írónőé. Hogy kerül ide? Látok két évszámot is, 1933 a születése éve, az enyém is. Azután jön még egy évszám a gondolatjel után: 2004. Ez mit keres itt? Igen, végzett vele a rák. Már 1970-ben megtámadta, műtét, sugárzás, Susan felülkerekedett. Az életerő rekordere, hatalmas teljesítmény, hogy ilyen hosszan ellen tudott állni.
Tizenhét könyv, ezen belül négy regény, egy elbeszéléscsokor, tizenkét esszékötet. Egyik legsikeresebb könyve – A betegség mint metafora – azt üzeni, hogy szembeszállhatsz a csapással – amely régebben a tümbt zapatos dővész volt, aztán a rák –, ha nem fested át ördögi-romantikus mítosszá, mert te is játszol, nemcsak a könyörtelen sors. És ő játszott, még három évtizeden át. Élte a saját életét, és nem a rákbetegét, esze ágában sem volt megadni magát.
Ha eszményképük felől érdeklődtem amerikai diáklányoktól, a többség őt említette, lenyűgözte őket, hogy szép, okos, nagy tudású, hogy olyan kitűnően ír és beszél. Egy önálló nő, aki kiskutyává kezesítette a sikert.
Ha a nézőtérről figyelem a színpadot, ahol egy hosszú asztal mögött neves írókoszorú jött össze, akkor nem lehet levennem a szememet a középen ülő, hosszú hajú, mély hangú, nagy szemű asszonyról, aki a helyére teszi a dolgokat, szót ad. fegyelmeztet, megnyit és lezár, aki a komolyat és a vidáman elméset nagyszerűen vegyíti, aki többé-kevésbé mindenkit ismer, és ha nem, akkor pusmog és kérdezősködik, és olyan tekintéllyel elnököl, mintha megválasztották volna az írók köztársaságának elnöknőjévé, aki mintha már az elemiben arra készült volna, hogy hazájában az elsőként említett írónő legyen.
Igen, írónő, és nemcsak esszéírónő, noha az esszé műfajában kétségtelen az első volt, de ő úgy szeretett volna élménydús regényíró lenni, ahogy Tolsztoj volt az. Kislánykorában még azt mondta, hogy nagy értelmiségi akar lenni. Tizenöt éves korában érettségizett, húszéves korára túl volt a chicagói egyetemen, a házasságkötésen, a gyerekszülésen, és hogy doktoráljon, a Harvardon és Oxfordon. Tizenötezer kötetes könyvtára volt a legnagyobb teher rajta, számukra elég téres lakást bérelni New Yorkban, nem olcsó mulatság; más írók könyveire keres, mondta.
Nehezen viselte el, hogy létezzen olyan jó könyv, amelyet ő nem olvasott. Ha egy tehetséges kolléga számára ismeretlen munkájáról volt szó, felírta gondosan a nevet, címet, kiadót, biztos, hogy előbb-utóbb elcsípi. Az első kérdés, hogy van megírva, tudott rajongani és megkívánni. Önmagában az olvasót az író elé helyezte, Amerikában az európai kultúra képviselője volt, anyanyelvén kívül franciául, olaszul és talán még más nyelveken beszélt és olvasott. Nemzedékének egyik leghatásosabb esszéírója; de valószínű, hogy nem az elbeszélőprózája fogja megörökíteni a nevét, hanem a csapongó, villogó, kíváncsi és bátor okossága.
Apja szőrmekereskedő valahol Szibériában és Mandzsúriában, szőrmók vadember, eltűnt, lelőtték; anyja idegbeteg, sznob és iszákos; ő börtönnek érezte az ifjúságát Arizonában és Los Angelesben, ahol iskolás lányként fölkereste a nehezen megközelíthető, emigráns Thomas Mannt, hogy kérdéseket tegyen fel A varázshegy című regényéről. Kapott magyarázatot és süteményt.
Éldiák volt, és vendégtanár, semmilyen egyetemi élet mellett nem bírta elkötelezni magát, hogy biztos társadalmi helyzete és jövedelme legyen, maradt a piaccal, kiadókkal viaskodó szabadúszók lovagrendjében, nagy szolidaritással a kollégák iránt, bárhol élnek is a földkerekségen. Részt vett a hatvanas évek végének felbuzdulásaiban és életmódkísérleteiben, de mert sok beszédnek sok az alja, visszamenekült a dolgozószobájába. Amerikai volt, és zsidó, az értelmiségi radikalizmus korabeli szokásai szerint szenvedélyes elégedetlenséggel bírálta az Amerikai Egyesült Államokat és Izrael Államot.
Fiatalon tovább ment, és nagyokat mondott, mint például: A fehér faj rák az emberiség testén. Ami nem radikális – untatta. Úgy hitte, hogy Észak-Vietnamot kell tollával védeni saját hazája hadseregével szemben, és a palesztin radikálisokat az izraeli hadsereggel szemben, a bosnyák szeparatizmust a várost körülvevő és ágyúzó boszniai szerb milíciákkal szemben, de már aztán nem tudta hova tenni a manhattani kettős torony lerombolását és az iszlámista terrort. Bár a tömeggyilkosságot elítélte, ragaszkodott annak leszögezéséhez, hogy az öngyilkos kommandó nem volt gyáva. Bírálóit felháborította az áldozatokkal való együttérzés vélt hiánya.
Volt egy szerencsés periódus Jimmy Carter elnöksége idején, amikor számomra tetszetősebben tudta azonosítani magát az amerikai világstratégiával, az emberi jogok univerzális védelmével, és amikor azokkal vállalt szolidaritást, akik a szovjet típusú diktatúrákkal helyezkedtek szembe, a prágai tavasz szereplőivel, a szovjet és a kelet-európai disszidens írókkal. Nagyra értékelte az Amerikába emigrált Brodszkij költészetét és barátságát, tudott műveinkért tárgyilagosan lelkesedni, és ha nem tekintette is a zsarnokság leleplezését szellemileg vadonatújnak, baráti elnézéssel fogadta a mély közhelyeket.
Meghallgatta, hogy Amerika nem New York, de azt már nem ismerte el, hogy New York nem Amerika, szerette a várost, büszke is volt rá, cinkos volt vele, tudott nevetni rajta, viselte magán az ízlését, értett hozzá, ahhoz, amit campnek nevezett (olyan rossz, hogy már jó, olyan csúf, hogy már szép), és az öltözködésében is egyesítette a szedett-vedettet az elegáns újjal, nem volt pedáns, élvezetét lelte a világ rendetlen zsibvásárában. Jellegzetesen New York-i szellem volt, de vegyük figyelembe, hogy az Amerikában megjelenő könyvek fele New Yorkban talál olvasóra.
Tudott mint jó pajtás nagyokat nevetni, élénken siklott arcról arcra a tekintete, érdeklődése friss és fáradhatatlan volt. Éjfél után bárhol a világon beülni valahova egy pohár borra az ő társaságában, számára is, barátai számára is a nap megkoronázása volt.