A városalapító

Iró(k): Konrád György
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1977
Nyelv: magyar

Fülszöveg Következő Végére

 ASME B31.1 ASME A17.1 API Std 650
 
Részlet:
Menj a pincebárba, de ne emlékezz sötétebb korszakára, animista gőggel ne képzeld, hogy ezek a falak bármit is megjegyeztek, csak a te önkényed vetíti vissza közéjük három kiterjedésű rémfelvételeit, mert ez a föld alá süllyesztett, több rendeltetésű helyiség, ahol most egymás derekát átkaroljuk, a város egyik tudatalatti ürege: benne a letartóztatott testek rombolása az egykori alkalmazottak szabályos feladata volt. Csakugyan, gondold meg, akarsz-e emlékezni, mert itt még a zsebbe dugott kenyérdarab is nedves lett a vértől, mert kristálylemezeit, ha figyelmesem nézed a falat, sem a többszöri átfestés, sem az egymást tanulmányozó szeretők arcéle nem tüntetheti el látómeződből, mert itt a falnál állócellák voltak, melyekben két hét után már nem volt lába senkinek, az áruló törzs a fájdalom két oszlopára nehezült, és a szem nem a látás eszköze volt: sajgó üszök egy közelről ráirányított reflektor naprobbanásában, mert itt a lélek folytonosan ki akart szakadni a testből, amely a vesekő, az ideggyulladás köznapi fájdalmainak többszörösét viselte, de legrosszabb volt a meglepődés: verhetik, s nem üthet vissza, mert itt a felnőtt embereknek joguk volt felnőtt embereket vinni, szorítani, beállítani, és a kínzás gyalupadjain a fájdalom mesterművei készültek. Mert itt az emberi lelemény példázatául a fogorvos sót tömött kifúrt őrlőfogakba a kiöletlen ideg mellé, a mennyezetről lelógó kampókra akasztották férfiak szétfeszített bokáját, hogy veséjük, lágyékuk jobban kézre álljon, és kétméteres idióták öklükben morzsolták nem kívánatos fajú, eszű, viselkedésű személyek heretojását. Mert itt mindig egyszerű volt a tét: megmondani egy másik ember nevét, megjelölni egy földrajzi helyet, vagy csak annyit mondani: igen. Emlékezz: jóravaló iparosok kínpadokat építettek közepes fizetségért titoktartás kötelezettségével, tudva, hogy rajtuk nyomorgatják majd polgártársaik testét. A város történetének ezt a szégyenét nem közelítheti meg sem az ítélet, sem a magyarázat. Minden alkalmazott elkerülhette volna, hogy rongálja azt a kiserkedt vérű, érzékeny zsákot, amelyet egy órával azelőtt még épen kihívtak egy hivatali szobából, leszedtek egy szárítópadlásról, kiemeltek egy veremből, s bekötött szemmel idehurcolták, itt csupa olyan ember dolgozott, aki kisebb kellemetlenségek árán elháríthatta volna ezt a munkát. De rákaptak az ízére annak, hogy egy emberrel, aki odakint még valaki volt, itt pedig már semmi, mindent meg lehet tenni, s tetszésüktől függ, mikor ölik meg, a tanítvány villanyozószékbe ültethette tanárait, lassan adagolva az áramerősséget. Kíváncsi elmék kísérleteznek itt, mikor szakadnak az inak, mennyire ellenálló a hasizom, s milyen hangot adnak a töredező fogak, ha egy ember szájába csizmasarokkal belelépnek, mi kell ahhoz, hogy a város egyik hírneves személyisége, akiről, ha nem jön ez a közjáték, utcát neveztek volna el, négykézláb falja saját ürülékét. Kíváncsi emberek ismerték fel magukban az ölés tompa szabadságát, s remegtek együtt azzal, aki szőnyegbe csavarva, törött bordával kiáltozott a husángok dobpárbaja alatt. Szinte meghatódtak a szívósságon, hogy milyen nehezen válik meg a tudat a testtől, amelyet borotvával hámoznak. Itt tanulták a megvetés révületét: aki kezükbe kerül, féregéjszakájukban megálmodott szeszélyeiket is előbb-utóbb nagy valószínűséggel teljesíti, s kinyomott félszeme után a legtöbb fogoly hason fekve koldul maradék félszeméért.
Néha azonban volt, aki akkor sem szólt, amikor szerveit helyrehozhatatlanul elrontották; fölényük tagadásának hátborzongató példáival is találkoztak. Felfoghatatlan volt, hogy a vérben és ürülékben összekeveredő, fáklyával perzselt, savval maratott, bárddal szeletelt emberi anyagban váratlanul megjelenik valami ellenállás. Az ide-oda rugdosott majdnem-hulla, mely tudatukban az összes többi emberrel, anyjukkal, apjukkal is összemosódott, inkább egészen hullává változik, de ragaszkodik valami eszelősséghez, ami őket és létezésük minden pillanatát meghaladja. Ennek az elterülő véges halmaznak van egy távoli, imaginárius, letartóztathatatlan és sugárzó alakmása, egy elvont ábra bekerekített öntudatának legalján, amely hatalmasabb a jelenlét minden érdekénél. Ettől a táguló csillagképtől rettegni kezdtek, de ez adott erőt is nekik ahhoz, hogy a negatív mámor óráiban tovább dolgozzanak az előttük elhanyatló tömegen, amelynek, már-már úgy rémlett, korlátlan autokratái voltak. Bár pontosan tudták már a kellő nevet, csak azt akarták, hogy ő mondja ki: addig nem lehettek biztosak magukban, amíg ő nem vált bizonytalanná önmagában. Miközben napról napra fölszabadították magukat a borzongástól, amely a még csonkítatlan idegen test előtt felszerszámozott öklüket elfogta, és köré a félelem óvó gyűrűjét vonta, s miközben maguk is összenőttek eszközeikkel, munkából hazamenet elrákosodott bennük a félelem, hogy ők is idejuthatnak, bennük már minden szétlazult: az első pofontól ordítani fognak. A félelemtől duzzadtan húzták kenyérkovász-testüket a házak szögletén: az is lehet, hogy még tovább gyötrik őket, akkor is, ha már mindent elmondtak; a kínzás, akár az ellenállás, önmagáért való: két egymással szemben álló vágy a halált próbálja megtapogatni.
Kalandorok a létezés peremén: olykor helyet cseréltek; verő és megvert között boldogtalan testi bizalmasság épült a mesterséges fényű szobák egymásba csúszó napszakain. A két ember, akik közül az egyik úgy ült lovaglóütésben székére, hogy széklába a padlón heverő társának keze fejére szorult. Öklözni, csípni és kifeszíteni a másikat behatolás és befogadás istenáldotta páros csendjében is lehet. Ezek a falak látták térdelni áldozata előtt a bakót, csak most az egyszer nézzen rá, és egyetlen égő sikollyal ismerje el a létezését. Nemcsak arra vágyott, hogy ez a szabadosan mosolygó arc fehér verejtékben szétessen, de a kínvallatás utazásáról megérkezve szeresse is őt, aki lábánál felakasztva rugdosta, az őrület egyenlítői verőfényében a pincemulató kísértetei már csak a nemi erőszak halandzsanyelvén tudták egymással közölni magukat. Volt, aki istenéig hasadozva a fájdalom pergetőjében, mint a mézet, szórta magából az irgalmat kínzója iránt; a kínvallató kétféle embert keres: aki életre-halálra megadja magát, és a felnőttet, akitől a kínzás szolgálatára megbocsátást remél, akinek vérző lába elé fekhet, hogy sebét lemosogassa. Minden emberi kötelék elszaggatása után is tudnia kell róla, hogy maradt őbenne is egy csepp abból a bolygóközi hajtóanyagból, amelyet foglyában üldözött. És megszülettek hajnalfelé, mikor arcra borulva mindketten csak makogni tudtak a fáradtságtól, elemi párbeszédek ember és ember között. Talán ez volt a titok, amit nem akartak elmondani, akik ebben a pincében jártak, még az sem, akinek volt ereje kiköltöznie magából, s repült a teste fölött, ahogy a fecske az égő ház fölött, odafenn, ahová már a füst sem ér fel.
Történeteket mondtak inkább a pincebárrá visszaépített számonkérőszék egykori főnökéről, aki szeretett óvodába járni és hegedülni a gyerekeknek. Csendesen figyelt a sarokban, ritkán avatkozott a pribékek dolgába, csak a legélesebb pillanatokban hajolt előre mondhatatlan kíváncsisággal, kialudt pipájának a szopókáját rágva. Mikor végül is rá került a sor, két kedvenc segédje vitte le az emeletről: a nesztelen, ironikus ember a lépcsőn minden korlátba belekapaszkodott, szembejövő alárendeltjeinek könyörgött, ne engedjék, sivalkodott, harapott. Senki sem csapott olyan lármát, mint ő, amikor megkötözve lefektették a hideg, fűrészporos betonon, saját leleményének gépezetei és eldobott cigarettavégek között. Megálltak fölötte öten, egy idegen kíséretében, és csak ráirányították a fényszórót, és csak lengették a botokat, és csak forgatták a csigát, és csak berregtették a fúrógépet, és csak öntögették gumikesztyűvel egyik üvegből a másikba a sósavat. Soha olyan kíváncsiságot nem láthatott emberei arcán, nézték, hogy jajgat, anélkül hogy hozzányúlnának, sokkal jobban, mint bárki azelőtt ebben a pincében, ravaszkodásból is tudnia kellett: kedvükben jár, ha csizmájuk felé kapdos, sír és becsinál; emberei csakugyan ezt akarták. Nem nyúltak hozzá egy ujjal sem, de az idegen egy intésére pisztollyal öten belelőttek parancsnokuk földön fekvő testébe, anélkül hogy bármit kérdeztek volna tőle.
 
Föld alatti lánccsörgéssel, hegedülő bakkecskével, víg menet élén, gyanúsan, jössz füles-farkas kopciher, ingatag, álmos szövetséges, kormos szertartásrendező. Magad szolgája, máson hatalmas, lidércre várat építő, földre szegzett tekintetű, rendellenes tudással bélelt, vajákos, dőre, beteges, magadban hebegő színházmester, előtted üres cipők lépnek, osztogatsz drágakövet, amelyből reggel trágya lesz. Szőrös füled süveg alatt, láncos farkad bőrnadrágban, veres kutya vőfélyek közt fekete ménen közeledsz, kátyún-posványon keringőzve, mögötted krokodilpofák fuvoláznak és finganak. Leszállsz a lóról, vihogó hermafrodita, kínnal fizető hitetések alakoskodó professzora, táncoló medvelábad alatt füstöl és dobog a kövezet, taligakerék-szemedben ég a felbujtás törkölye, jössz a lányért, akinek betöretlen mosolya körül mindenki a helyén van. Átkelve törvény vámán-révén, veres szakállú, borzas nagyúr, elsőnek magad is becsapod, mindhiába harapod a csónakázó mocsári bábát, elmállik a húsa trombitaorrod, gödényajkad, vadkanfogad alatt. Hiába inted társulatodba, s vered malomkerék-kézzel, ha ellenkezik, a városbírót és a várkapitányt; szolgálnak, de elárulnak; egymagad zárkózott cinkosa, szégyenkeznek cselédségedben. Kancsal szemed fényudvarában hullavirág nő a kövön, parodista díszletmester, nemzedékről nemzedékre úgy teszel, mintha te lennél polgármesterünk, házigazdánk, s mi a vendégeid. Ketten, ahol egyet vernek, jössz nyergelt villámokon, lépdelsz fejetlen csődörön, gurulsz nagy tüzeskereken, segíteni a kettőnek. Kalauzolsz városunk ellen portyázó rablóhadat, szétdöngölöd műveinket az egyszintű talajon, s szennykupolát fújsz körénk. Jössz egyezkedni hét csepp vérrel, s behajtani adósságod hét esztendőre eladottakon; fontoskodó csonka beszédű, kenetes piperkőc, házaló, udvariasságból tűrünk, negatív illemtanár. Egy mosolyra készséggel hajlasz, kötelet adsz az életuntnak, böllérkést a dühöngőnek, érvet adsz barátom ellen, s józan, rendpárti közmondásokat néhány fekete-vidám, frissítő-gondolat ellen. Tévedések pénzváltója, holnapként nyakamba varrsz avas tegnapokat, de esedékes módosulásainkat naponta elnapolod. Hol istennek temploma van, te is kápolnádat, büdös leheleted üdvösségemen átfújod. Hozol magaddal balraáttól hátraarcig szellemes táborszernagy-stratégát, ortodox fegyelmi vizsgálatban kifinomult tudósokat és falkával kontár iparost, ki, ha megszólom portékáját, összeszid és orrba ver. Házat építsz ablak nélkül, haraphatom sötétségét, s ígérsz hattyútündért rézerdőn-aranyerdőn is túl, kertjében balzsamfán csillagalma fénylik, ha megesszük, okosak leszünk, üvegfejszével fogunk kősziklát aprítani, jégből kemencét rakunk, melyről a töltöttkáposzta dagadóval s a túrósbéles mazsolával nem fogyhat sosem el, s pázsitján a hiéna és a pulyka, mint két unokanővér, enyeleg. Kopott városom piacán unom moralitásaidat: felemelek egy kis tükröt, s eltűnsz, kakastorokkal rád kukorékolok, s eltűnsz, megkérdezem a neved, s eltűnsz, jobbágyodul adok neked magam helyett keljfeljancsit, elmenj innen, manó, patvar, guta dög, sívó banya, visszaharangozlak a földbe. De ha behunyom szemem, s igazamért rajongva mellszobraimra gondolok, orrom elé tojsz sietve, s mert a szívem veled határos, repesve összeborulunk.
Eltúlzott álarcokban, fölcserélt rangok és nemek köpönyegében ugrálunk és sipítozunk, te kormányzod sokadalmunkat, állok a tér múlt idejében, félezer éves mulatságok történeteivel paráználkodom, ez most a tetszetős kizökkenés, az erkölcs büntetlen kifeslésének ideje, csak ránk hunyorítsz, s ingre-házra neveletlen kockázunk. Hangzatosak a maszkagyártók, áll a festőcéh csillaga, félistenek jelmezében tobzódik házinyúl-polgár és disznópolgár a pestisszobornál csapra vert hordók, a nyárson forgó s még véresen lekoncolt ökörcsontváz körül: ilyenkor a lélek út menti csárda széltoló csőcselékednek. A piacon közénk vegyül a pörge kalapos, mohos szemű vándor, üvegbottal a kezében atlaszselyemtakarós tevehátról vezényel égre csattogó trombitáknak: törvényes urat és hitvest, szerzetest és apácát könnyű majmoskodásra biztat, sziszeghetnek zugolyaikból egymásra húshagyó kedd után. Hízott kurvák dülöngélnek az éneklőkanonok rövid combjain, ruhátlan emlőjüket bakkecskeszakálla előtt hempergetik, tömzsi keze az apát szeme láttára köldökük alatt tollaz, bogarász, csepeg a vörösbor szakálláról, akkorát nevet, mikor a bábosok emelvényén lándzsát tör Cibere vajda, s nagy süvöltéssel Konc király. Hánykolódó kanca vemhe alatt összeszíjazzuk a mérges rektor csuklóját, seggébe virágot tűznek, s körbetáncolják diákjai, üstdobbal-kereplővel bosszantják ostyasütők, tányérnyalók, fullajtárok és fogdmegek. Nyergeletlen lóhátról futtában tépjük le a kinyújtott liba fejét, lúdvértől pirosodik az ingünk, csontból összedrótozott köpönyege alatt megrugdaljuk a halál vánkossal bélelt farát. Koleraszagú sárban vitáznak a cicomás eretnekek, a lábuk közt túró disznókat oldalba rúgják; csuklyás cigánydudások képe veresedik a magas kerekű kocsikon, előttük medveviadal alatt ropog a fenyőpadozat. Horpaszukat ököllel nyomva meggörbednek az ajándék döghústól zsíros szájú szegények, jöhet az orvos eret vágni, farsangról dőlnek temetőbe. Aranyhintaja s grádicsos, gyöngyös pohárszéke mellett eleget ivott már a püspök, gyönyörködött már a távoli kolostorokból jövő sovány és mezítlábas koldulóbarátok átkaiban, lándzsavégen nézi egy őrjöngő kiközösített fejét: ünneprontásul fáklyatűzzel gyújtogatta a szalmával fedett menházat, s bent égtek számosan nyomorékok és ispotályosok. Tudja már, hogy az ellenfél leányos cseresznyefák között, patakgázlón át közeleg a város tornyokkal ékszeres álomrajza felé; s hiába keríti favázas, tarkatetős polgárházait, kövér csűreit vizesárkok és kőfalak hármas erődvonalával, martalóc népek tolonganak a földrész országutain, könnyebben ütnek embert, mint vasat, mindig csak visznek, sohase hoznak. Még állnak kevélyen a város szerelvényei, de már ostromnak való tavaszi szélben szárad a lóverejték az érkezőkön, még nem csukódnak nagy döndüléssel a kapuk, még nem rejtezik föld alá a vakond lélek, még nem kell táncoltatnia kövér lovát szurokfőző, kardfenő, rőzsekötöző polgárok, bodorított sörényű lovak és lovagok előtt, akiknek szügyét-mellét már kijelölte egy hosszú hegyű vaslándzsa, de olyat lát egy pillanatra, hogy inkább behunyja szemét, csúnyábbat láttat vele a reménytelenség hercege, mint a pestisbarakk, mert innen még kiléphet, aki halottat visz oda. Történelmi lélekvándorlásban visszaélem magam is a városi múzeum ostrom- és csatametszeteibe, túlélek megszállást, tűzvészt, mirigyhalált, istenítéletet, karóbavonást, kinyújtom előre-hátra életrajzomat, idegek aranylakodalma, jubileumi szövetség együttvérezni-lakomázni csontjasincs elődeimmel. Állunk tízezredmagunkkal a dombok alján, vagyunk, mint búzaszem a hombárban, megkérdeztük a csillagokat, hajnalpirkadáskor mindkét sereg felindul, sáskarajok felhői járnak sokaságunk előtt, ölni kívánunk, mint a vércse, a béke rossz nekünk, harctól nem vonakodunk, megyünk hitetlen, barna testek ellen, mint oroszlán a juhnyájra, visszafogott sólyom a vadlúdra, csörtetünk hívatlanul édes bort inni menyegzőre, szomjúhozó, éles szablyáinkat török vérrel részegítjük. Fejünket leszegve rúgtatunk előre, trombitaszóval támadunk, magas hangon hívjuk Istent, a porral és gőzzel vegyült füstben összecsapnak a sorok, láb tapos lábra, fegyver csorbul fegyveren, szájpadláshoz nyelvet tűznek a lándzsák, hosszú nyakú szekercével lékeljük egymás bordáját, sebesülten fölágaskodik a selymes kanca, mély árokba hemperedik a lovas. Nyakazom esztelen, aki szemben áll velem, huzamos élethaláltusák, az szúr, aki szorosabban ölel, két kézzel fogjuk és harapjuk egymást, fogát csikorgatja, aki él, halok és újrahalok, dühös állatként, testről testre lépve, hátulról tolonganak a harckeresők, habos száját célzom egy mosolygó agának, sok várat rombolt, egyházat emésztett, datolyahúsú rabnőkért jött délről igazságot terjeszteni, vakulok-vakítom, két nyelven egymás halálára esküszünk, torkába ásom elmés szablyám, frissen borotvált feje, mint az érett tök, recseg. Föl a velőből, sárból, kínból Jézusért ordít, s bokáig vérben két karddal mészárol a püspök, öldöklésben leli kedvét, de egy kelevéz eltalálja, fejét kopjára tűzik, síró hangunk szólítja istent, a trombitások zsoltárt zengenek. Merül folyamába, halál vizét issza már a basa is, sok harsona, sok dob hangja mellett, fennhéjázó elmével jött uralni a várost, de most feketén, csúnyán, átvágott testtel belemártja arcát a sárba, mártírok sörbetjét kortyolgatni az örökkévalóságba távozik. Nyílvesszők sáskafellege sötétíti a napot, kopognak csonton, pajzson, mint a jégeső, árnyékba borul a küzdőtér, hull a harcosok virága, fake breitling összefogózva merülnek a folyóba tusakodók, de jönnek tartalékból a kitűnő, tengeren túli hadinépek, tevék és elefántok robognak a talajon, íjászok lőnek ránk szakadatlan, világtalan tömegek roskadnak egymásba, bágyadoznak az éhes lovak, hónaljig véres karunkban a csatabárd elnehezül, nyögve hajolnak a szálfavitézek a földre, futamodó hátunkat kard élével űzi az ostromló had, lopakodunk, akár a róka veszélyes ligeteinkben, halottainkat sem rakhatjuk sorba, betelik rajtad az ítélet, városunk.