Mit tud a levelibéka? (Válogatott esszék, naplójegyzetek)

Iró(k): Konrád György
Szerkesztő: Zsámboki Mária
Kiadó: Palatinus
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 2000
Nyomda: Svéd Nyomda
ISBN szám: 963 9259 40 3
Nyelv: magyar

Fülszöveg Következő Végére

 
ASME B31.1 ASME A17.1 API Std 650 9.99cm">
. február 5.)
MI A DEMOKRATIKUS CHARTA?
 


Polgárok önvédelmi társulása, független kezdeményezése, a közélet egyik színpada.
Harminc-egynéhány ezer ember, akik aláírtak tizenhét pontot, amelyek így kezdődnek: Demokrácia akkor lesz, ha... És következik a feltételek sorolása, az a bizonyos közös nevező, ha tetszik, demokratikus minimum, amelyben eltérő pártállásúak is megállapodnak, és meg tudnának állapodni, ha akarnának.
Mi a célja? Hogy a kommunizmus után demokrácia jöjjön és ne demokratúra, valami korcs fejlemény, amelyben két-elem küszködik egymással, és vagy a demokrácia, vagy a diktatúra lesz a meghatározó.
Mondják, hogy szilárd demokráciához kellene egy erőteljes piacgazdaság és középosztály, és kell az egyéni felelősségvállalás szelleme. Kellenek hozzá demokraták, akik nem félnek.
Aki azt mondja, hogy mindez van, túloz. Aki azt mondja, hogy mindez nincs, az is túloz. Még semmi sem dőlt el, de a dilemma kirajzolódott.
Útkereszteződésnél az számít, hogy mi magunk mit akarunk. Akarunk-e részeivé lenni a nyugati érték- és érdekközösségnek, amelyen belül lenni nem olyan nagyon jó, de kimaradni belőle elég rossz. Vagy inkább akarunk-e belesüllyedni a körkörös belső és szomszédsági erőszakosságok mocsarába?
A Balkán és a Kaukázusontúl két negatív intelem, az európai libanonizáció példái: mindenki harcol mindenki ellen, lerongyolódott népek fojtogatják egymást, s a harci trombitát harmadrendű értelmiségiek fújják, amilyenből mindenhol van elég. A nemzetieket lehazaárulózzák a még nemzetibbek. Aki nem áll be a jobboldali radikális mozgalomba, a nacionalista forradalomba, azt valamilyen bérencnek mondják, és többnyire a rágcsálókhoz hasonlítják, esetleg féreghez, olyan lényekhez, amelyeket irtani szokás. A legzordabb nemzeti harcosok a nagy lepusztulásban meg is gazdagodhatnak.
Ezt tudják a kapzsi gyávák, és ők is zord képet öltenek. Hatóságok és az alvilág összeszövődését a periférián nem tanácsos átlátni és kifecsegni, ha nem szeretnél előbb halálos fenyegetést, később talán golyót kapni.
Ez egy kicsit odébb van, néhány száz kilométerre, abban a Kelet-Európában, amelyet már szinte benyelt magába a harmadik világ.
Lengyelek, csehek, magyarok, szlovének, mi még úgy-ahogy tartjuk magunkat, de már elég iszaposak vagyunk. Harmadik világ: nacionalista forradalmak, militarizáció, sok egyenruha, huszonnegyedik órák, amelyekben végre cselekedni, ütni-lőni kell, hatalmak törvénytelen összefonódása, lappangó államcsínyek, a tömegtájékoztatási eszközök cenzúrája, kis példányszámú sajtószabadság, egyik vezér magasabbra emeli az állát, mint a másik, ábrándos, irigy középszerűek a fenekük alatt a széket istenadta küldetésnek érzik.
Ha a társadalom beszédét, a sajtót megfélemlítették és központi irányítás alá rekesztették, akkor már mindenkivel mindent meg lehet csinálni. Az embert akár el is lehet vinni reggel, ha a sajtó ezt nyomban nem jelentheti. Itt és most ez nincsen így. Magyarország még megkapaszkodhat, mielőtt belecsúszna abba a mocsárba, amit a demokratúra szó jelöl.
Demokrácia akkor lesz, ha például a szó munkásainak önállóságát törvény biztosítja, amelyet az országgyűlés kétharmada megszavazott.
Mostanában sokat hallunk arról, hogy a rendszerváltás még nem történt meg igazán, és most egy második nagy fordulattal azt be kell teljesíteni.
Megkaphatnánk, ha kérjük, a fordulat évét.
1948 táján a szocialista forradalomnak kellett kiteljesednie, ezért lett ellenség az ellenzék, és ezért akarta meghatározni az uralkodó párt, hogy kijöhet be a parlamentbe. Osztályidegeneknek kint tágasabb.
Most a nacionalista forradalomnak kellene kiteljesednie, s ezért lett ellenség az ellenzék, ezért akarja meghatározni az uralkodó párt radikális irányzata, hogy ki jöhet be a parlamentbe. Nemzetidegennek kint tágasabb.
Ami a Rádiónál készül, az valóban fordulat. Itt már világosan sejthető, hogy hova vezet a rendszerváltás kiteljesedése egyelőre még ildomosra nyírva. A rádiós nem nyúlhat egy témához saját felelősségére, ahhoz nyúl, amire felsőbb utasítást vagy engedélyt kap, anélkül hogy a döntéshozóval találkozhatna.
Lehet, hogy a döntéshozó a rádiózás ügyeiben annyira illetékes, mint ez a mostani alelnök, aki valóban illetékszakértő. S körülötte a belső emberek, akiknek nem is csekély része az előző rezsimben is törleszkedő és túlbuzgó volt, és most is azok, mert ezt már tudják.
Kinek olyan sürgős ez az átalakítás? Ki rendelte meg ezt az átalakítást? Ki tette oda ezt az embert? Ki az, aki makacs kicsinyességgel munkálkodott azon, hogy neki alárendelt politikai tisztek által kézbe vegye a sugárzott sajtót?
A mérséklet és a centrum embere? Aki sztaniolpapírként egyébként alkotmányellenesnek mondott jogszabályba göngyöli azt, amit fundamentalista ellenlábasa és riválisa kevesebb teketóriával hajtana végre.
Ebben a buzgóságban nem látom a nagy különbséget a két szárny között.
Mintha ugyanazt akarnák, csak az egyik így, a másik úgy. Ez a sietség leleplező. Bennünket tájékozódási szabadságunktól egy nyisszantással próbálnak megfosztani. Ezek a televíziós és rádiós manipulációk mást nem eredményezhetnek, mint a magyar közélet elbutulását, nemzetközi leértékelődésünket.
Mi ebben a hazafias, urak? Mi ebben a nemzeti? Egy húsz százalékot képviselő politikai csoport rá akarja erőltetni a nézeteit a társadalom négyötödére, amely nem ért vele egyet. A miniszterelnök megvalósítja egy olyan politikus szándékait, aki egyébként az országos népszerűségi lista legalján van.
A rendszerváltás beteljesítése íme ennyit jelent: a cenzúra visszaállítását, részben azok közreműködésével, akik az előző rezsimben is szolgálták.
Volt egy fordulat l989-ben, ha még egyet kierőszakolnánk, az visszavezetne messze 1989 mögé. Ez voltaképpen annyit jelentene, hogy a kommunizmust már nem a demokrácia, hanem az a fasisztaszagú demokratúra váltaná fel, amelyben szellemi és anyagi elmaradottságunk összegezödnék.
A polgári szabadságnak mindig más fenyegetésekkel szemben kell megvédenie magát. A Charta szelleme az elbutíthatatlan társadalom tisztánlátása. Optimista szellem, bízik az értelemben, a józanságban és a rokonszenvben, bízik a szakmai hozzáértés és a szabad véleményalkotás méltóságában. Nem forradalmi szellem, helyesli a kölcsönös kompromisszumokat, de ragaszkodik a játékszabályokhoz, a világos beszédhez, és az a célja, hogy minél kevesebb ember sérüljön meg. Embervédő szellem.
A Charta abból indul ki, hogy minden egyes személyben és minden egyes kisebbségben lakik valami önmagában rejlő értelem, amelynek megfogalmazása gazdagabbá teszi a közösséget. Amilyen barátsággal akarja megérteni a személyt, ugyanolyan szigorral utasítja el emberek gyűlöletének, megalázásának, a testi és szellemi erőszak alkalmazásának bármely kísérletét. Nem tartozik az ember alkotmányos szabadságjogai közé a meghatározott embercsoportok elleni uszítás, a személyek elleni erőszakos fellépés bármely ideológia és bármely beszédmód nevében.
A kisebbségnek látnia kell, hogy nem fog hangoskodás és hamiskodás révén a többség fölébe kerülni.
Korábbi tapasztalatok alapján megjósolhatom, hogy aki előbb a sugárzott, majd a nyomtatott sajtót meg akarja leckéztetni, azt életében és halálában nem fogja tartós megbecsülés övezni ezen a Duna-tájon.
A Demokratikus Charta nem párt, nem is pártkoalíció, és nem kívánja elvenni a pártok kenyerét. Nincsenek tagjai, csak aláírói, nincsenek küldöttei és nem lesznek képviselői, nincs elnöke és hierarchiája, aki a Charta színpadán szól, az mind a maga nevében beszél, és amit mond, azt a többiek vagy elfogadják, vagy nem.
Itt sem a képviselet, sem a kinevezés nem hatalmaz fel senkit semmire. Itt mindenki az, amit tudnak róla, az, amit mond. A személye.
A civil társadalom ellenőrző hatalmára a kormányzattal szemben akkor is szükség lesz, ha később azok a pártok alakítanak kormányt, amelyeknek számos tagja és vezetője aláírta a Demokratikus Chartát. Ma még a parlament erejének a javát leköti a törvényalkotás, a tegnapi civil társadalom legaktívabb emberei ma ott ülnek. Más a dolga és a hangulata a törvényhozó testületeknek és a civil véleményalkotás fórumainak. A Demokratikus Charta nem kétségbe vonni, hanem óvni és támogatni akarja a magyar parlamentet, hogy az a szabadság légkörében dolgozhasson.
És ha demokráciaellenes kisebbségek a köztéren hangoskodnak, meg tudjuk mutatni, hogy a demokratikus játékszabályok megtartásának cheap ugg a hívei a maguk erőszakmentes jelképeivel többen vannak.
Bebizonyosodott: tudunk elég nagy számban és olyan módon találkozni, hogy az a délután ünnepi emlékünk legyen. Őszi ünnep után rendelt ideje van a tavaszinak, s van-e szebb a magyar kalendáriumban, mint március tizenötödike, a sajtószabadság napja?

(Hegymagas, 1993. február 5.)v
MI A DEMOKRATIKUS CHARTA?


Polgárok önvédelmi társulása, független kezdeményezése, a közélet egyik színpada.
Harminc-egynéhány ezer ember, akik aláírtak tizenhét pontot, amelyek így kezdődnek: Demokrácia akkor lesz, ha... És következik a feltételek sorolása, az a bizonyos közös nevező, ha tetszik, demokratikus minimum, amelyben eltérő pártállásúak is megállapodnak, és meg tudnának állapodni, ha akarnának.
Mi a célja? Hogy a kommunizmus után demokrácia jöjjön és ne demokratúra, valami korcs fejlemény, amelyben két-elem küszködik egymással, és vagy a demokrácia, vagy a diktatúra lesz a meghatározó.
Mondják, hogy szilárd demokráciához kellene egy erőteljes piacgazdaság és középosztály, és kell az egyéni felelősségvállalás szelleme. Kellenek hozzá demokraták, akik nem félnek.
Aki azt mondja, hogy mindez van, túloz. Aki azt mondja, hogy mindez nincs, az is túloz. Még semmi sem dőlt el, de a dilemma kirajzolódott.
Útkereszteződésnél az számít, hogy mi magunk mit akarunk. Akarunk-e részeivé lenni a nyugati érték- és érdekközösségnek, amelyen belül lenni nem olyan nagyon jó, de kimaradni belőle elég rossz. Vagy inkább akarunk-e belesüllyedni a körkörös belső és szomszédsági erőszakosságok mocsarába?
A Balkán és a Kaukázusontúl két negatív intelem, az európai libanonizáció példái: mindenki harcol mindenki ellen, lerongyolódott népek fojtogatják egymást, s a harci trombitát harmadrendű értelmiségiek fújják, amilyenből mindenhol van elég. A nemzetieket lehazaárulózzák a még nemzetibbek. Aki nem áll be a jobboldali radikális mozgalomba, a nacionalista forradalomba, azt valamilyen bérencnek mondják, és többnyire a rágcsálókhoz hasonlítják, esetleg féreghez, olyan lényekhez, amelyeket irtani szokás. A legzordabb nemzeti harcosok a nagy lepusztulásban meg is gazdagodhatnak.
Ezt tudják a kapzsi gyávák, és ők is zord képet öltenek. Hatóságok és az alvilág összeszövődését a periférián nem tanácsos átlátni és kifecsegni, ha nem szeretnél előbb halálos fenyegetést, később talán golyót kapni.
Ez egy kicsit odébb van, néhány száz kilométerre, abban a Kelet-Európában, amelyet már szinte benyelt magába a harmadik világ.
Lengyelek, csehek, magyarok, szlovének, mi még úgy-ahogy tartjuk magunkat, de már elég iszaposak vagyunk. Harmadik világ: nacionalista forradalmak, militarizáció, sok egyenruha, huszonnegyedik órák, amelyekben végre cselekedni, ütni-lőni kell, hatalmak törvénytelen összefonódása, lappangó államcsínyek, a tömegtájékoztatási eszközök cenzúrája, kis példányszámú sajtószabadság, egyik vezér magasabbra emeli az állát, mint a másik, ábrándos, irigy középszerűek a fenekük alatt a széket istenadta küldetésnek érzik.
Ha a társadalom beszédét, a sajtót megfélemlítették és központi irányítás alá rekesztették, akkor már mindenkivel mindent meg lehet csinálni. Az embert akár el is lehet vinni reggel, ha a sajtó ezt nyomban nem jelentheti. Itt és most ez nincsen így. Magyarország még megkapaszkodhat, mielőtt belecsúszna abba a mocsárba, amit a demokratúra szó jelöl.
Demokrácia akkor lesz, ha például a szó munkásainak önállóságát törvény biztosítja, amelyet az országgyűlés kétharmada megszavazott.
Mostanában sokat hallunk arról, hogy a rendszerváltás még nem történt meg igazán, és most egy második nagy fordulattal azt be kell teljesíteni.
Megkaphatnánk, ha kérjük, a fordulat évét.
1948 táján a szocialista forradalomnak kellett kiteljesednie, ezért lett ellenség az ellenzék, és ezért akarta meghatározni az uralkodó párt, hogy kijöhet be a parlamentbe. Osztályidegeneknek kint tágasabb.
Most a nacionalista forradalomnak kellene kiteljesednie, s ezért lett ellenség az ellenzék, ezért akarja meghatározni az uralkodó párt radikális irányzata, hogy ki jöhet be a parlamentbe. Nemzetidegennek kint tágasabb.
Ami a Rádiónál készül, az valóban fordulat. Itt már világosan sejthető, hogy hova vezet a rendszerváltás kiteljesedése egyelőre még ildomosra nyírva. A rádiós nem nyúlhat egy témához saját felelősségére, ahhoz nyúl, amire felsőbb utasítást vagy engedélyt kap, anélkül hogy a döntéshozóval találkozhatna.
Lehet, hogy a döntéshozó a rádiózás ügyeiben annyira illetékes, mint ez a mostani alelnök, aki valóban illetékszakértő. S körülötte a belső emberek, akiknek nem is csekély része az előző rezsimben is törleszkedő és túlbuzgó volt, és most is azok, mert ezt már tudják.
Kinek olyan sürgős ez az átalakítás? Ki rendelte meg ezt az átalakítást? Ki tette oda ezt az embert? Ki az, aki makacs kicsinyességgel munkálkodott azon, hogy neki alárendelt politikai tisztek által kézbe vegye a sugárzott sajtót?
A mérséklet és a centrum embere? Aki sztaniolpapírként egyébként alkotmányellenesnek mondott jogszabályba göngyöli azt, amit fundamentalista ellenlábasa és riválisa kevesebb teketóriával hajtana végre.
Ebben a buzgóságban nem látom a nagy különbséget a két szárny között.
Mintha ugyanazt akarnák, csak az egyik így, a másik úgy. Ez a sietség leleplező. Bennünket tájékozódási szabadságunktól egy nyisszantással próbálnak megfosztani. Ezek a televíziós és rádiós manipulációk mást nem eredményezhetnek, mint a magyar közélet elbutulását, nemzetközi leértékelődésünket.
Mi ebben a hazafias, urak? Mi ebben a nemzeti? Egy húsz százalékot képviselő politikai csoport rá akarja erőltetni a nézeteit a társadalom négyötödére, amely nem ért vele egyet. A miniszterelnök megvalósítja egy olyan politikus szándékait, aki egyébként az országos népszerűségi lista legalján van.
A rendszerváltás beteljesítése íme ennyit jelent: a cenzúra visszaállítását, részben azok közreműködésével, akik az előző rezsimben is szolgálták.
Volt egy fordulat l989-ben, ha még egyet kierőszakolnánk, az visszavezetne messze 1989 mögé. Ez voltaképpen annyit jelentene, hogy a kommunizmust már nem a demokrácia, hanem az a fasisztaszagú demokratúra váltaná fel, amelyben szellemi és anyagi elmaradottságunk összegezödnék.
A polgári szabadságnak mindig más fenyegetésekkel szemben kell megvédenie magát. A Charta szelleme az elbutíthatatlan társadalom tisztánlátása. Optimista szellem, bízik az értelemben, a józanságban és a rokonszenvben, bízik a szakmai hozzáértés és a szabad véleményalkotás méltóságában. Nem forradalmi szellem, helyesli a kölcsönös kompromisszumokat, de ragaszkodik a játékszabályokhoz, a világos beszédhez, és az a célja, hogy minél kevesebb ember sérüljön meg. Embervédő szellem.
A Charta abból indul ki, hogy minden egyes személyben és minden egyes kisebbségben lakik valami önmagában rejlő értelem, amelynek megfogalmazása gazdagabbá teszi a közösséget. Amilyen barátsággal akarja megérteni a személyt, ugyanolyan szigorral utasítja el emberek gyűlöletének, megalázásának, a testi és szellemi erőszak alkalmazásának bármely kísérletét. Nem tartozik az ember alkotmányos szabadságjogai közé a meghatározott embercsoportok elleni uszítás, a személyek elleni erőszakos fellépés bármely ideológia és bármely beszédmód nevében.
A kisebbségnek látnia kell, hogy nem fog hangoskodás és hamiskodás révén a többség fölébe kerülni.
Korábbi tapasztalatok alapján megjósolhatom, hogy aki előbb a sugárzott, majd a nyomtatott sajtót meg akarja leckéztetni, azt életében és halálában nem fogja tartós megbecsülés övezni ezen a Duna-tájon.
A Demokratikus Charta nem párt, nem is pártkoalíció, és nem kívánja elvenni a pártok kenyerét. Nincsenek tagjai, csak aláírói, nincsenek küldöttei és nem lesznek képviselői, nincs elnöke és hierarchiája, aki a Charta színpadán szól, az mind a maga nevében beszél, és amit mond, azt a többiek vagy elfogadják, vagy nem.
Itt sem a képviselet, sem a kinevezés nem hatalmaz fel senkit semmire. Itt mindenki az, amit tudnak róla, az, amit mond. A személye.
A civil társadalom ellenőrző hatalmára a kormányzattal szemben akkor is szükség lesz, ha később azok a pártok alakítanak kormányt, amelyeknek számos tagja és vezetője aláírta a Demokratikus Chartát. Ma még a parlament erejének a javát leköti a törvényalkotás, a tegnapi civil társadalom legaktívabb emberei ma ott ülnek. Más a dolga és a hangulata a törvényhozó testületeknek és a civil véleményalkotás fórumainak. A Demokratikus Charta nem kétségbe vonni, hanem óvni és támogatni akarja a magyar parlamentet, hogy az a szabadság légkörében dolgozhasson.
És ha demokráciaellenes kisebbségek a köztéren hangoskodnak, meg tudjuk mutatni, hogy a demokratikus játékszabályok megtartásának a hívei a maguk erőszakmentes jelképeivel többen vannak.
Bebizonyosodott: tudunk elég nagy számban és olyan módon találkozni, hogy az a délután ünnepi emlékünk legyen. Őszi ünnep után rendelt ideje van a tavaszinak, s van-e szebb a magyar kalendáriumban, mint március tizenötödike, a sajtószabadság napja?

(Hegymagas, 1993. február 5.)