A cinkos

Iró(k): Konrád György
Kiadó: Palatinus
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 1998
ISBN szám: 963-9127-07-8
Nyelv: magyar

Fülszöveg Következő Végére

  Részlet:
Annát nem tudta lekötni a fonalválogatás. Első nap fölfedezte, hogy a kész szőnyegek az intézet pincéjében, bálába kötve penészednek. Eladni őket nem lehet, mert ez kórház, nem üzem, de a betegszobákban a kőpadlóra tenni sem, mert a szőnyeg állami tulajdon, nem a betegeké, kezük művét, ha birtokba vehetnék, összepiszkolnák. Egy beteggyűlésen, melyen a perlekedő ápoltak egymást nyilvánosan szokták följelenteni, s az igazgató apai hangon dorgál, Anna azt mondta: „Hagyján, hogy ez nem gyógyintézet, hanem dologház. De legalább adjanak olyan munkát, amelyből bárkinek valami haszna van. Vagy éppen azért adnak értelmetlen munkát, hogy megtanuljunk vakon engedelmeskedni?” Az igazgató gyorsan válaszolt: „Más a segítő kritika, és más a nyilvános izgatás.” Rámosolygott Annára: ha rosszul van, nem muszáj a gyűlést végigülnie. Másnap megkétszerezte a nyugtatóadagját. Anna kivonta magát a munkaterápia alól, s reggelenként beült a földszinti díszterembe, a lerakodóhelyre, ahol azok a betegek tanyáznak egész nap a hosszú padokon, akikkel már nincs mit kezdeni. Az oszlopok között s a falak mentén száz szürke ruhás, megcsúnyult ember járkál vagy ül, ahol helyet talál, a hátracsukló fejű alvók egyenetlenül horkolnak. A parkra néző ajtó mögött meleg időben guggol egy értelmes arcú, kopasz fiatalember. Ha feláll, hátratett kézzel, fél lábon szökdécsel egyik oszloptól a másikig, soha senkihez nem szól egy szót sem. Anna időnként leguggol vele szemben, s egy labdát nyújt neki. A fiú tartja, de nem csinál vele semmit. Anna kiveszi a kezéből, s megint odaadja. A múlt héten már sikerült elérnie, hogy a fiú magától visszanyújtsa.
Anna olykor segít az öregasszonyokat megetetni. Előbb tisztába teszi őket, csak aztán ebédelhetnek. Egyetlen nővér nem tud nyolc öregasszonyt gyorsan lemosni. Háttal a vízcsapnak nyolc fonnyadt ülep, némelyiken a tegnapi zsíros vacsorától lágy széklet szétkenődött. Állnak és fáznak a linóleumon, a nedves rongy hamar beszennyeződik, közben az étel kihűl. A torkosabbak egy-két húsdarabot a tányérjukról bekapnak, később összevesznek, hogy ki melyik tányérról vett előleget. Ha minden feneket lesikáltak, jöhet a törülköző, de míg az elsőt törülgetik, a sor vége csupa libabőr. Anna keze gyorsan jár, s hamarabb kezdődhet az etetés. Az öregasszonyok nem bírják tartani a levesestányért, amíg az egyik az ajka elé emelt kanalat szürcsöli, a többi nézi, és vele csámcsog. A krumplit és a húsdarabokat előrehajló szájukba tapogatózó ujjal belegyömöszölik. Ha elfogyott, hanyatt feküsznek, és az ebédet, amely most sem ízlett igazán, és holnap sem fog jobban ízleni, fogyó emlékeikkel együtt emésztgetik. Van, akinek eszébe jut, hogy gyerekkorában a kert sarkában málna nőtt, és bepirosította a kezét, ezt tudomására hozza Annának, az ő kertjükben is volt málna, ilyen képekkel vacsoráig is el lehet múlatni az időt.
 
17.
Cigarettáért a szakállas Gizi is talál szeretőt. Ha pénze jön, tódul az előcsarnokba, választ egy bamba skizofrént, s mielőtt levetkőztetné, s köldökig bundás hasára vonná, moncler sale egy kis rummal fölmelegíti. Egy időben borotválkozott, de másnap szúrt az álla; abbahagyta: van valamije, ami másnak nincs. Kihívóan dörzsöli hozzánk selymes szakállát. A legnagyobb melltartó is szűk neki, tízéves korában már teherbe esett, száztíz kilóját túlméretezett csiklója szüntelen izgalomban tartja. Szabadságakor ráült az apjára, az öregúr, mikor a lázas combhegyek alól kiszabadult, szégyenében a rendőrségre futott, de a nyomozók kinevették. Sóvár hirdetőoszlop, mindenütt hallani rekedt hangját, kigombolt köpenyben tolong az üvegházban, kínálja magát a paradicsomágyások között. Homályos aggyal ólálkodik a hülye gyerekek intézete körül, s mint farkas a bárányt, kettesével vonszolja föl a kamasz fiúkat a hegyoldal elhagyott lövészárkaiba. Belopakodik az elbutult öregemberekhez, a pongyoláját szétnyitva rájuk hever, fagytól téglaszínű, égnek álló fenékkel mászkál négykézláb a sofőrök előtt, s könyörög, hogy bújjanak be vele a kenyérszállító kocsiba. Dühöngése kifog a gyógyszertanon, nem lehet lecsillapítani, néha ledobja ruháját az előcsarnokban, és égre fordult szemmel rázza magát. A rácsimpaszkodó nővéreket ledobja, mint medve a kutyákat, gutaütéses teste magasba szökken és a talpával dönti fel őket. Végül egy álnok öreg apáca hátulról nagy tűvel a fenekébe szúr. A hordágyon könyörög, nyúzzátok le a testem. Sokkolás után, ágyába érve, átszellemült, nem nélküli arccal nézi a mennyezetet. Ha felébred, ott találja Annát, térdére könyökölve dúdol neki, Gizi is énekel, porszívóharsogás jön a szakállából.
Gabi könyökölve fekszik a kanapén, ez az ő helye, tiszteletben tartjuk korlátlan birtokjogát. Szakadatlanul csóválja korán megráncosodott arcocskáját, kutyaboltban kapható gumicsontot rágcsál; kis, csontos, fekete halom. Egy tétova fiatalasszony, alighanem új beteg, mellé ül egy kiflivel; Gabi kirántja a kezéből, hajába kapaszkodik, szeme felé döfköd. A fiatalasszonyt megmentjük, de Gabi már indulatba jött, kurta görbe lábain fel-alá totyog, a közeledők arcába csíp, inget, pongyolát szaggat. Egy ápolónő lefogja, mérgében Gabi bekakál, nadrágjába nyúl, s a piszkot a legközelebb eső fehér köpenybe keni. Mosdóba viszik, ráültetik a bidére, két kézzel lefogva tisztogatják, Gabi már csillapíthatatlan. Bár a meleg víz jólesik neki, hátraszegi a nyakát, s a lámpabura fényétől elvakulva hiénaugatással tölti meg a házat. Nincs egy zug se, ahol ne lehetne hallani, negyedóráig is eltart egyenletes, éles sikoltozása. Az íratlan házi szabályok megkövetelik, hogy nyugodtan viseljük egymás szertelenségeit; „Gabi bosszankodik”, jegyzi meg valaki. Bár a feneke már tiszta, Gabi nem tud elhallgatni, egész este rázkódik, két epileptikus vádaskodó mutogat rá ujjal a mosdóajtóban. Megjön Anna a kertből, éppen csak ráteszi a kezét Gabi fejére, kockacukrot dug a szájába, s vicsorgó arcát simogatja. Gabi elcsöndesül, szopogatja a cukrot, s visszabilleg a kanapéhoz, amely csak az övé, megvédte.
 
18.
Anna egy-két hete elcsendesedett, naphosszat ült az előcsarnok egyik benyílójában, ha szóltak hozzá, messziről egy mosolyt küldött az arcára, de arra már nem futotta erejéből, hogy válaszoljon is. Az ebédlőben félretolta a tányért, segélykérően nézett egy falánk epileptikusra, egye meg. „Ez is az ő ételük – mondta –, nem olyan fontos az egész.” Férje meglátogatta, Anna csak egyetlen szót ejtett ki a száján: „Hazaviszel?”, a főorvos még korainak tartaná, mondta a bíró. Anna a park közepén nyugtalanító sietséggel körbe-körbe járkált egy tulipánágyás körül, gyógyszeres kényszerzubbonyba tették. Ha már merev, legyen hullamerev; a gyógyszerosztó nővértől pótadag nyugtatót lopott, sikerült egészen megdermesztenie a tudatát. Bebújt a mentőkocsiba, mely éppen új beteget hozott; csak a szomszéd városban vették észre, visszahozták; másnap kicsúszott a drótkerítés hasadékán, de a faluban bemenekült egy istállóba, könyökénél fogva egy fogatlan, öreg paraszt kísérte vissza.
Tegnap este Ildikó nővér behozta Annát a kezelőbe; az ágyon ott feküdt Samu, én meg csak az új orvosnőt néztem, lágy, pontos mozdulatait. Karácsony előtt jött osztályos orvosnak az intézetbe s némelykor vendégemnek falusi házamba. Lányom lehetne, testének látványa megindít, rám borul, mint egy szoptatós anya, arcomra teríti nehéz mellét, terrorisztikus lassúsággal kering fölöttem, hogy összeérő szerveink elmélyülten ismerkedjenek. Ránéz a teremtményekre, mint a kertész, s mi, növények, valamennyien keze melegéhez törleszkedünk. „Doktornő, tessék Annát megsokkolni. Délelőtt kapott ugyan egyet, de ahogy fölkelt, elkószált. Nem is hallja, amit mondunk neki. Most is a parkból hoztam vissza.”
E pillanatban gyűlöltem a nővért, pedig ő a legkedvesebb. Beül közénk a társalgóba, tánclemezt hallgat, mesét olvas, cukorkát oszt a gyengeelméjűeknek, s boldogan verítékezik, ha megnyer egy-egy pingpongjátszmát. Fél, hogy a vénebb nővérek a szájukra veszik, nincs senkije, inkább zaklatottan fogyókúrázik, és hamisan zongorál a nővérszálláson. Mert édes szaga van, és percenként nevet, szívesen ülünk a közelébe, s ha ő kér, szót fogadunk. Ezért bízták rá a gyógyszerosztást, a ravasz betegekkel egy pohár vizet is megitat, nyisd a szájad, mondja, s a nyelvük alá is bekukkant. Azok is lesik barna szemét, akik szenvednek a vegyi börtöntől, s még azt is elnézzük neki, hogy túl sokat mesél az igazgatónak.
Az ágyon éppen Samu szájába pumpálták a levegőt. „Nem kellene Annát inkább lefektetni?”, kérdezem. „Biztos, ami biztos”, makacskodott a nővér. Ott álltam az orvosnő mellett, megérintettem a karját, pontosan tudja, mit nem akarok, csak még azt nem tudta, hogy ő mit akar. Mindenesetre bosszantotta, hogy a nővér szinte utasításként mondja neki, fölöttesének, hogy mit tegyen. Az előbbi küszködés Samuval meg a rangsérelem a sokkolás ellen hangolta. Anna keze lila volt, ujjai megdagadtak a hidegben, kezében az Újszövetség. „Olvasgatja?”, kérdezi Klára. „Fogom”, mondta Anna alig hallhatóan. Ködösen bolyongott a parkban, meztelen lábán felemás félcipő, tekintete törtebb volt, mint máskor, egyikünk arcán sem akart megnyugodni. Fejünk között az ablak négyszögét kereste, majd Samu – műfogsor nélkül – öregesen besüppedt szájára tévedt. „Ne menj ki ma már, megfázol”, mondtam idétlenül. Anna kíváncsian nézett rám, mintha most látna először, az orvosnő meg én túlságosan közel álltunk egymás mellett. Anna megint Samu vékony, eltorzult száját nézte. „Odafeküdjek?”, kérdezte a doktornőtől egy kicsit türelmetlenül. „Nem ártana”, mondta sötéten a nővér. Anna odaguggolt Samu mellé, hidegtől merev, rendellenesen hosszú hüvelykujjával a keskeny homlok ráncait igazgatta. Samu ijesztő horkolásba kezdett, a nővér benyúlt a szájába, és megigazította a nyelvét. Klára nézte a sokkolási naplót, Anna minden délelőtt kap egyet, van valami, amit nagyfeszültségű, kis erősségű árammal sem lehet kiverni a fejéből. „Menjen most vacsorázni, aztán feküdjön le”, egészséges, fiatal orvos keze megsimogatta Anna arcát. Anna valami köszönésfélét bólintott, fejet hajtott előttem is, és kihúzódott az ajtón. Hármasban maradtunk az ájultan horkoló Samuval. Klára rám támaszkodott, begörbített tenyeremet a pulóvere alatt a mellére húzta. „Akarod, hogy az egész intézetet hazaküldjem? Hagyd égve a kertben a lámpát, kilenckor ott leszek nálad.” Annát, ahogy kilépett, elfelejtettem. Nálunk, betegeknél senki sem tudja jobban, hogy furcsaságainkkal is milyen unalmasak vagyunk.
Anna a nővér szeme előtt bebújt az ágyba, majd, ahogy magára hagyták, fölkelt, és az előcsarnokon át kiment a parkba. Késő este vették csak észre, hogy eltűnt, a betegbrigádok szétszéledtek, de hiába kiáltozták a nevét, éjféltájban átfázva lefeküdtek. A fagyosszentek nagy hideget hoztak, Anna sovány teste gyorsan kihűl, ha az erdőben letelepszik. Nem válaszol, ha a nevét hallja, jól érzi magát.
Harmadszor is körüljárjuk a lecsapolt vizű halastavat, imáiba és rettegésébe burkolózva, kisebesedett lábán felemás félcipővel talán erre vonszolta magát. Fényes és büdös a tó fenekén az iszap, ősszel bedöglött a halállomány. Egyszerre pillantjuk meg Anna sáros combját: korhadó fatörzs. Haja szétázott a halpikkelyes pocsolyában, jobb arcát az algás iszapba fúrta. Szoknyája felhúzódott, combján varangyos béka ül, mint egy halottkém. Látom Annát, ahogy a sötétben botladozva beleesett a tóba. Nehéz lett volna fölállnia, inkább belebújt a nyugalom sarába, mint aki szülői ágyat keres. Azt hiszem, nem érzett hiányt, miközben elment belőle az élet.
Megérkezik a rendőrség is, a tó minden oldaláról lefényképezik a halott testhelyzetét. Az orvosnő meg én kihúzzuk a partra, térdig iszapba süllyedünk, én a lábát fogom, ő a kezét. Anna lucskos köpenye nehéz, feje nem akar hátracsuklani. „Tessék levetkőztetni!”, szól a fiatal tiszt zavartan. Muszáj lefényképezni, nincsenek-e rajta erőszakra utaló külsérelmi nyomok. Anna hasán a bőr összeráncosodott, kis, száraz mellét a fagy kihegyezi. Arcáról letörlöm a sarat, nem sikerül lehúzni a szemhéját, merev pillái alól a szemgolyó kékesfehérje kinéz. Megjön a napsütés, hirtelen melegszik, a bolondok fedetlen fejjel állnak. Még a fölajzott mániások, még az izgő-mozgó hülyék is tudnak csendben maradni.
 
19.
A kastélypark végén, két jegenyesor között szabályozott medrű folyócska halad finom áramlással, melyet egy fűszál körül a víz fodrozódása jelez. Partján, a cirokban, álmatag sütkérezéssel emelgetik lábukat a fácántyúkok, de rezzenékeny éberséggel is, féloldalasan tartva fejüket, hogy a cserjésben eltűnhessenek. Az égboltozat egy elenyésző pontjából lezuhanó héja szeretné a fácánokat a legmelegebb étvággyal elfogyasztani. Görbe, kemény csőrével, karmával szívig boncolná az áldozat langyos testét. Majd egy parabola fordított szárán visszafúrná magát az ezüstös levegőbe. Jobboldalt magas sziklafal emelkedik a park fölé, mintha egy dombot kettészeltek volna. Lankás oldalán nagy, meszelt bálványok: tehenek állnak mozdulatlanul. Körülállják a bőrruhás csordást, aki nemezkalapja alatt vezéri komolysággal kürtjébe fúj.
Anna hanyatt fekszik a szamaras kordén, megérintem őszes fejét, csendesen sír a depressziós kocsis. Megmentettem Annát az elektrosokktól, a szándék nemes volt, de ő már se nemes, se nemtelen. Lassan haladunk a reggeli verőfényben úszó domboldalon, kósza lelkek, megosztott gyászmenet. Elöl fehér köpenyben, fekete pelerinben tiszta elméjű őrzőink, hátul a lomha szürkeruhások, a kordé jövendő utasai. Klára oldalt megy, halálokozó engedékenységétől megbélyegezve. Ha nem enged szótlan akaratomnak, Anna most a házfalnak támasztott padon napozik. Ágyúznia kellett volna Anna befalazódó tudatát, ha nyomorultan, ha kataton csendben is, eltengődne még köztünk egy darabig. Mondhatnám, hogy én, ha öltem, készakarva öltem, s nem túlzott jóságból, de nem vigasztalom. Ha tud egy jót sírni, sírjon, utálatosan rövid idő alatt rátalálunk a mentségeinkre.
 
20.
Anna most távozik belőlünk az utolsó szökés ujjongásával. Még csak ezután következik a testetlen, véres tortúra, a káprázó magány, emlékek bírósága, hogy boldogan osonna vissza az ittlét áruló húsába. De most még bolondok, épeszűek, vaksin tekintünk Anna hiányába. Ő már az igazakhoz vegyül, mi meg itt maradtunk embernek, tudatlanul a meghalás tudományában. Mire fölértünk a kastélyig, ritkás emlékeimből összerakott szobrocskáját beállítom a családi vitrinbe. Jobb, hogy ő ment el, mintha mi öltük volna meg, ez a sárba fekvés nem volt rossz halál.
Igazán nem is olyan ijesztő bebújni a földbe. Nem nyúlhatnak utánam, nem is szólhatnak hozzám, nem kapaszkodom, nem igazodom. Meglógni bárhonnan, börtönből, szeretteim mellől, túl a vasajtókon, záróvonalakon, a behízott szemű ezredesek, a besúgók és a foglárok kezéből, mindig erre vágytam. Ők még mindig félnek és fenyegetőznek, de én már sehol sem vagyok. Talán nem is a magzatkor volt, hanem a halálba siklás lesz a Paradicsom. Vannak órák, amikor nem akarok semmi mást, mint ami most van. Ülök a bolondokháza küszöbén, és látom, hogy ez jó. Fölhúzódik a határsorompó köztem és a dolgok között, mindenki itt van körülöttem, átlengek társaimba, és visszahúzódom belőlük, hallgatunk. Egyetlen szó is összetörné a nyugalom üvegházát. Ilyenkor a halál nem irtózatos, csak éppen beleremegek.
Nincs más, amit szerethetnék, csak ez az elvarázsolt kastély, kísérteteivel és mulatságaival együtt. Fussunk, testvér! Jön a gazda! Keresztülballag álmainkon, benyúl a bordáink alá, átnedvesedik az ingünk. Amit énnek mondok, felszívódik, s minden más marad. Az egyik oldalon az én vesztem, a másikon meg nem történik semmi. Valaminek mégiscsak történnie kellene, hiszen én az vagyok, aki leszek, azt az ócska koffert, aki voltam, unom már cipelni. Hajnalban eszembe jutott, hogy nem érem meg az estét, ez jólesett; de mosdás után a reggeli kávé még jobban esett. Hinni szoktam, hogy nem félek, de lám, megijedek, s visítanék, mint a malac, amelynek váratlanul húzták meg a farkát. Az ember túl gyorsan olvassa el magát, akár egy táviratot.

Cheap Baby Car Seats Cheap Brand Baby Car Seats and Booster Seats we offer some of the finest baby car seats and children's car booster seats in the market to ensure your child is safe and secure.


Kritikák

Lázadó, cinkosok, szabadságkeresők (Sanders Iván)

Nem babra megy a játék (Rényi Péter)