Idézet egy 1982-ben íródott önéletrajzból


Konrád György  (1974)

Kérem az olvasót, hogy tôlem mást, mint személyes prózát ne várjon. Már abban sem vagyok biztos, hogy melyik szilveszteri mulatsággal kezdôdött az 1974-es év. Talán Keserü Ilonánál jöttünk össze igen sokan a másfél szobás mûteremlakásban, Ilona nôi testet, madarat és sírkövet jelzô színes hullámvonalai, valamint rézmetszôkészülékek és egyéb munkaeszközök között. A berendezést tárgyilagos megbízhatóság jellemezte.
A hangulat felajzott volt, még tartott a hatvannyolc tájéki élénkség, újakra készült egy egész kultúrtáj, összeállt egy tág értelemben vett szubkultúra, baráti kör mindenféle szakmákban, találkoztunk egymással, tudtunk egymásról, megszagoltuk egymást, voltak már iskolák és atyák az iskolák élén, maguk is fiatal emberek. A Fiatal Mûvészek Klubjában féltékenyen nézték egymást a törzsfônökök, és nézték ôket a jelentésírók is, akiktôl remélhetô volt a pontos és kortörténetileg színes emlékrögzítés, huszonnégy év múlva azonban csalatkoznunk kellett, mert e sorok szerzôjével és írásaival kapcsolatban az ellenséges melléknéven kívül semmi jellemzôbb szó nem jutott a jelentôk eszébe.
Mozgásban volt az ellenreformáció. Én már az elôzô évben rendôri nyomásra elvesztettem a városszociológusi állásomat, és az újév beköszöntésekor segédápolói státusban egy vidéki munkaterápiás elmegyógyintézet alkalmazottja voltam, mesekört és kirándulást vezettem, beszélgettem a betegekkel, szilveszterre azonban feljöttem Budapestre.
Akkor kezdtem írni A cinkos címû regényemet, kellett hozzá az elmegyógyintézeti tapasztalat, hálás voltam, hogy alkalmaztak, a kollégáktól és a betegektôl sokat tanultam.
Az volt a benyomásom, hogy a racionalitás része az államkultúrának, vagy legalábbis beszövôdik, beépül abba.
A kritikai, ha tetszik, disszidens magatartás azonban feltételez egy transzracionális döntést, amely lehet hitszerû, lehet csapásszerû, de kényszeres, követi az ember a kínálkozó utat, jóllehet tudja, hogy kockázatos. Miért?
Talán valami agyi kéj, a gondolkodás hedonizmusának a parancsára. Élvezetes volt a felnyíló összefüggéseket végiggondolni, új formákat és eljárásokat kipróbálni.
Barátok, kitûnô tehetségek és jellemek, ha az utcán összetalálkoztunk, a homlokukat bökdösték a mutatóujjukkal, kérdezvén, hogy elment-e az eszem? Tudjátok ti egyáltalán, hogy hol éltek? Marhák vagytok!
És jött számos gyanúsítás, mert a legegyszerûbb, a legnaivabb magyarázat, hogy ,,valamit megértettünk és megírtuk, mert ehhez volt kedvünk", hihetetlen volt.
Benne voltam tervekben, lelkiismeret-furdalásokban, bonyolult önzéssel és maflasággal egyensúlyba hozott kapcsolatokban, ellentétes hajlandóságokban. Felnôtté érésem késedelmeskedett. Bajnoki erôvel nyomtam ki common sense igazságokat.
Mibôl is éltünk? Kezdett az elsô regényem külföldön dolgozni, pénzecskék csurdogáltak, holmi néger munkák is akadtak, nem voltak költséges vágyaink, rokoni kölcsön is érkezett, nagyjából úgy éltünk, mint a többiek. Két szoba hall, cselédszoba a Lágymányoson, a Belvárosban, a budai Duna-parton, hetedik emelet, ötödik emelet, tetôk havas domborzata.
Majd újra a havas vidék a vonatablakból, és vissza a nagy csarnokba, ahol százhúsz elmebeteg észleli jövetelünket és a maga módján üdvözöl. Ez más világ volt, mint a budapesti alternatív elit összejövetelei, de itt is a fehér köpenyesek közé sorolódtam, ahogy a hetedik kerület külsô felében elôzôen nyolc éven át környezettanulmányozásra járó látogatóként a doktor úr voltam a tanácstól, aki meghallgat, és aki azt írásban rögzíti.
De hát most 1973 után éppen ez volt a nóvum, a megvilágosodás, hogy minden papír náluk köt ki, ôk olvassák az összes mélyinterjút. Én írok, ôk olvassák. Miért voltam ezzel olyan elégedetlen? Talán mert maguknak akarták fenntartani az olvasás elôjogát.
Az ész kifordul önmagából, a tudományból vádanyag lesz, minden tény a megvádolhatóságunkat szolgálja, minden beszéd, minden lehallgatott szó ôket erôsíti, képzeltem romantikusan, és ennek megfelelôen el tudtam képzelni a teljes megkukulást, mint megfelelô választ, mint aránylag korrekt viselkedést, mert a szó elsodor, szerepekbe ragad, ellened fordul, csapdákat rak eléd, és már valami olyasmit csinálsz, amit eszedben sem volt azelôtt csinálni.
De hát a nullpontra visszamenni nem lehetett, mert az elmegyógyintézet is az államhatalom tükre, a betegség is ebbôl a világból táplálkozik, innen gyûjti indítékait és jelképeit, a bolond is állami ember, persze a doktor is az. Ennek a megállapítása a közkeletû iróniátlan moralizmus szempontjából nem kellemes. Tél végén eljöttem a bolondokházából, írni akartam a regényemet.
Elhoztam onnan egy lányt, aki tehetséges volt és nem elmebeteg, de pszichopata, egy nagy festô unokáját, egy ideig nálunk volt, elég szürrealista módon alakult az életünk vele, de fôként Julira és a gyerekekre maradt létezésének minden öt percben új meglepetésekhez vezetô gondja, amelyek közül csak azt említem, hogy a lisztet, cukrot, sót Miklós fiammal mind leszórták az ötödik emeletrôl a keskeny Vármegye utcába, mert karácsonyi hangulatra vágytak, s amikor ettôl az ötlettôl nem voltunk eléggé elragadtatva, akkor foltokban tépte ki a haját, vagy felült a moszkvai gyorsra, mondván, hogy disszidálni szeretne, amitôl a hatóság is meg volt lepve. Egy-két hónap múltán bevittem Goldschmidt Dénes intézetébe, amely akkoriban a legmegértôbb és a legemberbarátibb intézmény hírében állt, és megvontam ettôl a vállalkozásról a figyelmemet.
Akkor már belefogtunk Ivánnal a közös értelmiségi könyvünk megírásába, és ezt fôként Csobánkán tettük, néha a kertben, kora tavaszi hangulatban írva, de akkor még inkább sétálva és hangosan gondolkodva, mert Iván fejében mindenekelôtt a tartalomjegyzék csontváza állt tisztán, mint egy karácsonyfa, amelyre még jönnek a felkötendô díszek és javak, neki a legfontosabb a törzs és az ágak viszonya volt, engem inkább a rakomány és a rögtönzés érdekelt.
Sokat beszéltünk, megszoktuk, hogy egymástól vesszük át a szót, nem egymás szavába vágva, hanem valahogy úgy, ahogy a jazz-zenészek játszanak, átengedtük egymásnak valami jelre a fennhangon fogalmazást, a diktálást szinte, hogy most a másik szólózzon, hogy most ô folytassa a mondatot, amely egész derekasan indult, de attól a váratlan csavarástól vagy átkötéstôl, amivel a másik járult hozzá, elkezdett villogni. Az a jó a baráti munkában, hogy nincs féltékenység, adod, örülsz, ha kell neki, ha azt mondja, hogy ez jó, de ha azt konfúzusnak vagy kidolgozatlannak érzi, akkor ejtsük, akkor nem kár érte. Az a jó, ami mind a kettônknek tetszik, amivel egymást elszórakoztatjuk, aminek megörül a másik. Ilyenkor aztán megérdemeltük, hogy üdülésképpen felbaktassunk az Oszoly-sziklához, amelyet asztalomtól láttam, vagy amelyre a sírkôasztal mellôl nyílt föllátás a harangozóház déli oldalán, a nagy lejtôs kert fölött, de oldalról minden irányban védetten, úgyhogy nem volt mihozzánk senkinek sem belátása, bejárása pedig csak Zsigmond atyának, akivel sok estén át beszélgettünk. Észleltem, hogy a vele folytatott humoros-vallási eszmecseréink kezdenek jobban lekötni, mint a szocializmus esélyei, mizériái és ideológiakritikája, de most alapot és testet adtunk annak a régebbi eszmémnek, hogy a történelemben keresd az intellektuelt, a totalitás lovagját, az eszmék kibocsátóját, a magyarázatok és igazolások, az eszmények és rémképek költôjét, a magasztalót és a megbotránkozót, keresd a szavakat, mert kezdetben volt az ige, és a mentalitások pezsgô koponyákból építkeznek, keresd az érzületek megmintázóit, keresd a meghatottság cukrászait, az ô mindenkori retorikai kacabajkájukban.
Ön tulajdonképpen egy szellemi ellenálló, mondta az egyik kihallgató. Addig nem tudtam, és nem is gondoltam magamról, hogy az vagyok, de tetszett nekem, amit ez a rendôr mondott. Fogékonyabb lettem a rendôrállam szótárára. Észleltem a házunk egyik mindig zárt üzlethelyiségének a fehérre festett ablakán belülrôl odakarcolt kis lyuk mögött az engem nézô szemet. Sejlett két figyelô arc a szemközti ház két ablakában is.
Felismertem az autóban várakozó férfiakat, a mentôsofôrt és a taxisofôrt, akik lassan haladnak mellettem, a könyökölô bácsit a gangon, a mögöttem tartósan lépkedôket, a csobánkai ház elôtt megálló autót, és éreztem, hogy a rendôr, aki belép igazoltatni, hogy mit csinálok és miért vagyok itt, ahhoz a masinériához tartozik, amelyik a nagy hazugság cáfolatlan fennmaradását van hivatva biztosítani.
1974 tavaszán Szelényivel elmondandónak éreztük, hogy a rendszer önarcképe téves, hogy nem a proletariátus uralma ez, hanem a bürokratikus értelmiségé, ezt támasztotta alá minden adat. Normális volt a társadalom, a tanultság arányában szóródtak az elônyök és a hátrányok. Hogy a vezetô értelmiséginek mindenbôl több és jobb jutott, mint a nyolc általánost sem végzett segédmunkásnak, ez nem volt meghökkentô, de mint kézenfekvô igazság szemben állt a rendszer hivatalos önarcképével, mert annak az volt a legitimációja, hogy munkásállam. Helyretettük, hogy ki van fenn és ki van lenn, s megjósoltuk, hogy a technokrácia legyôzi a politikai bürokráciát, és ezzel a marginális értelmiség belép a mezônybe.
Azt még nem sejtettük, hogy a politikai bürokrácia milyen lendülettel fog beleugrani a kapitalista medencébe, de plauzíbilis volt. Ez a népi középosztály megtanult fent lenni, és ezt az állapotát fenn akarja tartani. Soknak sikerül, soknak nem, a folyamatnak sok kárvallottja lesz.
Bonyolultabban konfliktusos szerkezetként írtuk le társadalmunkat, mint mások, nem hagytuk magunkat zavartatni sem a kommunista sem az antikommunista ideológiáktól, de nemcsak a hivatalos, hanem a nem hivatalos értelmiség önarcképét is zavartuk, és ezzel elértük, hogy könyvünket az ellenzéki barátok is nagy fenntartással fogadták a késôbbiekben.
Márpedig napi tapasztalatunk volt, hogy a rendszer normális mûködését, folyamatos üzemelését az értelmiségi szakapparátus biztosította, nem kérdôjelezvén meg a döntési szerkezet, a hatalmi hierarchia lényeges elemeit, az állami redisztribúció korlátlanságát mint politikai axiómát, önmagát azonban sérelmeket szenvedô áldozatként fogta fel, ami megszabadította mindennemû felelôsségtôl.
1974 a döntések és az utak elválásának az éve volt. Nem kellett túlságosan sok ahhoz, hogy a szövegünk jóvoltából mi magunk is ,,ellenséggé" változzunk át. Intim mitológia volt ez, minden illetékesnek sejtenie kellett, hogy ki áll tilalom alatt, szóbeli eligazításokon említették, írásban azonban nem rögzítették sem a széles, sem a pártnyilvánosság számára.
Sz. I. (36) és K. Gy. (41) közösen könyvet írnak. Hát aztán! Banális eset, de akkor nem volt az. Államellenes izgatás volt, szervezkedés, netán összeesküvés. A banalitás kriminalizálása paranoiássá tette a rendszert. Az ideológia szembesítése a tényekkel - méghozzá ironikus hangnemben - bûncselekményként is értelmezhetô volt.
Egy szomorú és szkeptikus cseh filmrendezô ült a csobánkai kertünkben egy meleg vasárnapi délután. Szellemi rokonszenvet éreztünk egymás iránt, angolul, franciául megajándékoztuk a legbecsesebb gondolatainkkal, ô meg ahelyett, hogy lelkesedett volna, lemondó bánattal csóválta a fejét. ,,Mielôtt befejezik, már ülni fognak. Két ilyen okos ember!" Szótlan sajnálkozással bólogatott.
Meggy és sárgabarack alatt roskadoztak a kert fái, börtöntörténetekkel szórakoztattuk egymást, amelyeket idôsebb barátainktól hallottunk, de tudtuk, hogy amin késôbb nevetni lehet, az a maga idejében nem is olyan mulatságos.
Amióta hallottuk, hogy a Heller-Fehér házaspárnál hajnalban házkutatás volt, fegyelmezettebbek lettünk, egyszer-kétszer ládában, plasztiklepedôbe csavarva elástuk a kéziratot, máskor, óvatlanabb lelkiállapotban a szeneskamrában rejtettük el a szén alatt, de hogy lehallgató van a harangozóház minden szobája fölött, azt még csak nem is sejtettük. Nem tartottuk magunkat olyan fontosnak. Hallottunk ugyan Szolzsenyicin kitelepítésérôl Nyugatra, belsô és külsô számûzetésekrôl, arról, hogy az egykori budapesti nagykövet, Andropov a titkosrendôrség élén a szovjet birodalomban rendet csinál és kitakarítja a disszidens színpadot, de nem gondoltuk, hogy a magyar szervek is el vannak szánva ilyen goromba lépésekre.
Nemsokára bebizonyosodott, hogy a budapesti lakásunk be van mikrofonozva. Mondtam a feleségemnek, hogy egy kulcs anyám szobájában, a vitrinben az ezüst kockacukortartóban van a cukor alatt. A házkutatók egyenest odanyúltak. Késôbb az is kiderült, hogy a csobánkai harangozóház minden helyisége fölött kávéscsészealj nagyságú, fehér porcelánkeretbe ágyazott lehallgatótárcsák várakoztak az emberi hangra, amely lehetett horkolás vagy más egyéb is, vagy már csak egy öreg Triumph írógép kattogása.
Egy kitelepített sváb nagymama mondta el az unokájának, hogy a szebb tányérjait a padláson az agyagfödémbe ásta bele. Az unoka, felnôtt fiatalember, villanyszerelô, engedélyt kért Zsigmond atyától, hogy körülnézhessen a padláson, az atya megengedte, lent várakozott a kertben, a fiatalember a hosszú létrán felkapaszkodott, az étkészletet nem találta, csak ezeket a tenyérnyi porcelántányérokat, amelyeknek valódi rendeltetését és a szokatlan huzalokat nyomban felismerte.
Sápadtan jött le a létrán, és az atya is izgatott volt, amikor elújságolta nekem ezt a hírt, várt a plébánia és a kis ház között a földes utcácskában késô este. Másnap szemrevételeztem az illetlen eszközöket, persze a hozzá való áramot én fizettem. Sejtettük, hogy a magnetofon, amire felveszik a hangokat, itt van valahol a közelben. Nem mondanám, hogy megdöbbentett volna a hír, hiszen otthon a feleségemmel, ha bármi tényrôl beszélgettünk, ami az írással, a kéziratok útjával volt kapcsolatos vagy politikailag érzékeny találkozásokkal, akkor kis cédulákra írtuk a közölnivalót, és azt a vécében lehúztuk. Akkoriban úgy néztünk körül, hogy bármely zeg és zug alkalmas lenne-e kézirat-rejtegetésre vagy sem. (Szilágyi Dezsô téri lakásunkat tavaly hagytuk el véglegesen, Juli vállalta a könyvek, papírok összecsomagolását, a gardróbszobában a nagy fogasállvány mögött talált egy kéziratköteget, amelyrôl magam is megfeledkeztem.)
Akkoriban megpróbáltam együtt élni a mikrofonokkal, sôt néhány napon át kaján örömöt éreztem, hogy valakinek hallgatnia kell ezt a zakatolást meg az én nyomatékos horkolásomat.
Látogatómmal félrevezetô álhíreket eszeltünk ki és adtunk elô. Ha jól emlékszem, leginkább az írásaim készültségi fokát titkoltam, mert ha már készen van, akkor érte jönnek, gondoltam, ezért elôrehaladásomat telefonon is, és a szobabeszélgetésekben is letagadtam, a mit csinálsz kérdésre csak olyasmit feleltem, hogy piszmogok, vacakolok, szöszmötölök, miközben írtam veszekedetten, de bár a kajánságom némi elégtételben részesült, mégis sértett, hogy van itt a szobában velem együtt egy hívatlan vendég, egy ellenséges fül, és én tûröm, ahelyett hogy kidobnám. Ha vele élek, akkor velük élek, akkor a rendszerrel kelek és fekszem.
Egy ragyogó délelôtt barátaim, Jovánovics Gyögy és Hajós Gabriella (Zsabó) kijöttek velem Csobánkára, és a mûvész, miközben Zsabó lent fülelt, nehogy bennünket meglepjenek a padláson, fényképeket készített arról, hogy azok a ronda, ódivatú tárcsák még ott vannak a homokos, fellazított agyagban, és hogy már nincsenek ott, mert kitépem ôket mint a répát a földbôl, és tartom a kezemben a bûnjelet. Nem tudtam, hogy mit csináljak vele, bedobtam a konyhaszekrénybe a lomok közé.
Nem volt nehéz bemenni a házba, a konyhaajtót egy álkulcs is nyitotta, amit egy vállfa horgából görbítettem és kalapáltam, fenn lógott egy szegen a gerendáról. Esténként autóbusszal és HÉV-vel hazajártam Budapestre. Másnap a csobánkai kis házba belépve észleltem, hogy a konyhaszekrényben az elôzô napi trófeám már nincs ott. Nem voltam olyan vagány, mint Václav Havel, aki mihelyt megtalálta, azonnal kivitte a lehallgatóberendezést az ócskapiacra. A kis fényképsorozat Jovánovics Gyurinál még megvan, terveztem, hogy szöveget írok hozzá, mindent elhalasztok, majd az öröklétben minden írás elkészül.
Az a hetvennégyes év valahogy buta volt, mert szinte minden a rendszer köré szervezôdött, és abból volt megmagyarázható, egyszerûsített játék, faltenisz, morzejel a fûtôcsövön, bennszülöttek aggodalma és mámora.
A közös könyvvel elkészültünk, Budafokon sétáltam a Péterpál utcában, hogy miért ott, ki tudja, és boldog voltam, hogy az absztrakció kényszerkúrája után jöhet az érzéki habzsolás.
Történetesen a Péterpál utcáé, ahol az egykori szôlôsgazdák házai sorakoztak felfelé a dombon, s köztük némelyik olyan, mint a falumbeliek. Az embert az a vidék, ahol tízéves kora elôtt élt, oly végzetesen megmintázza, hogy csak valami ahhoz hasonlóban tudja magát az érzékeivel otthon érezni. Visszatérôben voltam a regényhez, és annak is a második, a családi-gyerekkori fejezetéhez.
Az életet notóriusan szépnek találtam, és a ,,Hogy vagy?" kérdésre azt feleltem, kitûnôen, méghozzá azért mondtam ezt, mert ez volt a tényállás, ami, tekintve, hogy pária lettem, a kívülálló szemében furcsa volt, én azonban gimnazista koromtól fogva boldog voltam, ha reggel úgy mehettem el hazulról, hogy nincsen semmi dolgom, és vagy egy kávézóban, vagy egy bérelt házacskában egy olyan asztalhoz telepedhetem le, ahol engem senki meg nem zavarhat, és nyugodtan zongorázhatok a szótáron.
A könyvet megcsinálni és élethez segíteni, ez a dolgom, polgáriasan úgy képzeltem, hogy a könyv szolgája vagyok, s nem is cifra, inkább átlagos, aki szeretett sült kolbászt enni vörösborral Csobánka egyetlen terén, a buszmegálló mellett, a faházban mûködô lacikonyha akácgerenda asztalán, amelyhez lócára telepszik a két lucidista popszociológus, Sz. és K., és már dicsekszenek, hogy kezd összeállni a gondolatmenet, és már van mögöttük számos termékeny óra a kertben, ahová egy kis asztalkát cipelnek ki az öreg apácák parasztbútorai közül, és hol az egyik, hol a másik ül a géphez, és akkor az, aki járkál, az diktál, deklamál, mutatja a kezével a gondolat testét, nekilódul, de a mondat közepére érve kell a másik segítsége, megállítása és tovabillentése.
H
A Szilágyi Dezsô téri lakásunkban, ha kinéztünk az Iskola utcára nézô ablakán, rendôrkocsit láttunk a hátulsó kapuval szemben, de ha az elülsô kapun, a fôbejáraton léptünk ki, volt ott is várakozó kocsi bennülô párokkal, nem is egy.
Naivitásunk egyik példája: Ivánnal randevút beszéltünk meg a Kispipa vendéglôben, és ott megállapodtunk abban, hogy mihez tartsuk magunkat. Fogalmunk sincs, hogy az a kézirat micsoda és kié, semmi közünk hozzá. Ez nem volt okos elhatározás. Hogy elálltunk a munkánk mögül, az még egy azt megelôzô korszak szokásmaradványa volt, amelyben éveket lehetett kapni egy röpiratban való részleges szerzôségért. Akkoriban indokolt volt azt mondani: nem én csináltam, azt sem tudom, hogy mi ez.
A hatvanas években és a hetvenes évek elején több bátor mû álnéven jelent meg, olyannyira, hogy ezt a kétnevû létezést többen 1989-ig fenntartották, különbséget téve a rendszer szempontjából elfogadható és elfogadhatatlan szerepük között, az álnevet mintegy fônökeik iránti udvariassági gesztusként használva, akik bár sejtik, hogy a kettô azonos, de nem kötelezô ezt tudniuk, és játszhatják azt is, hogy ami ahhoz a másik névhez kapcsolódik, az nem rájuk tartozik, az ô munkatársuk elfogadható, sôt kiváló.
Szelényit a Csillaghegyi uszoda szaunájába is elkísérték, ô igen jól bírta, úgyhogy háromnegyed óra hosszat ott ült mellette az a két férfi, aki az ô elfogására kapott parancsot, ott izzadtak, szenvedtek mellette, de csak akkor karoltak bele, amikor mind a hárman kiléptek az uszodából.
Volt bennem egy kétségtelenül gyerekes vágy, hogy meglógjak elôlük, hogy keresztülhúzzam a számításukat, hogy elrontsam a játékukat és kivonjam magam a kezükbôl. Legalább idôt nyerek, a vezetôk meg elgondolkodhatnak rajta, hogy csakugyan el akarnak-e vinni. Megindulnak a telefonok, elterjed a hír, és a döntéshozók valami puha nyomás alá kerülnek, a közvetítô lojális kollégák vagy akár a felnôtt gyerekeik által.
Megkértem elsô feleségemet, Varsa Verát, hogy néhány napra lásson vendégül. Talán két napot sem töltöttem Vera hatodik emeleti lakásában, olvastam és elnéztem a madarakat és a szemközti, kényelmesen dolgozó tetôfedômunkásokat. Azok is engem, mert áltetôfedôk voltak.
1974. október 23-án jöttek értem, elôbb elmentek Veráért az iskolába, tanúként magukkal hozták. Beérték velem, nem turkáltak. Amikor jöttek, éppen Szolzsenyicin könyvméretû levelét olvastam, amelyet a szovjet vezetôkhöz intézett, nagyjából az lett, amit ô javasolt, ha nem is úgy, ahogy ô képzelte. Köszönetet mondtam Verának, és a fogkefémet zsebre téve követtem az urakat.
Fehér Gyula alezredes udvarias volt, elnézést kért, hogy ô olyan terebélyes mellettem a hátsó ülésen. Ô volt a kihallgatóm, állítása szerint sokat szenvedett, amíg végigolvasta munkánkat, mert ô ilyen szavakhoz és problémákhoz nem volt hozzászokva. Bár erôs kávékat ivott, mégis többször elaludt, mire elvergôdött a kézirat végéig.
Akkor hát ez a tanulmány önt nem izgatta fel, mondtam. Hát nem, ismerte el. Akkor miért vagyok én itt, kérdeztem. Az alezredes két karjával a mennyezetre mutatott.
Az íráspróba bebizonyította, hogy a kézirat az én kezem nyomát viseli. ,,Az ön írása ez?" Igent mondtam nem tagadtam meg az írásomat, ne bizonyíthassák rám, hogy hazudok, ne kutassanak tovább bizonyítékok után, ne nyaggassanak tanúkat. Nem állok el a munkánk mellôl, mert az nem bûn. Ez világos, de a megállapodástól eltértem. Iván tartotta magát ahhoz, hogy semmi köze hozzá.
Sejthetô volt, hogy nem tudnak vádat emelni, mert az államellenes izgatásra alkalmas szöveget a szerzôkön kívül nem ismeri senki. Elhamarkodták, nem találtak olvasókat. Feltételeztem, hogy a hatóság az ártalmat lokalizálni kívánja, és könyvünket meg nem történtté, nem létezôvé tenni, elkobozva minden példányát.
A fogságot tûrhetônek találtam, a rendezett életmódot, a korai kelést, a zárkafelmosást, a babgulyást és a krumplis tésztát. Megkaptam a börtönkönyvtárból Mándy Ivántól az Egy ember álma címû kötetet és Féja Géza tanulmányait. Megengedték, hogy aláírjak egy meghatalmazást a feleségem javára, hogy fölvehesse a bankban A látogató amerikai kiadásáért járó honoráriumot, a család tehát nem nélkülöz. Pénteken lehetett fürödni, és utána egy órára ledôlni a priccsre.
Az alezredes már fölemlegette az összes passzust, amelyeket Hasek Svejkjében különösen kedvelt. Megtudtam egyet s mást a gyerekkoráról is. A mi könyvünk tartalma nem került szóba, csak az, hogy hol van a másodpéldány. Mert a Szentjóbi Tamásnál lefoglalt elsô példány hátlapjáról a szakértô meg tudta állapítani, hogy karbonpapír volt mögötte.
Egy éjjel felébredve, úgy éreztem, hogy átlátom a helyzetet, és azt meg kell nyitni. Igen, a könyvet mi írtuk. Azt fogom mondani, hogy szívesen ismertetjük ezt a gondolatmenetet a belügyi vezetôk elôtt. Szelényi már tartott elôadást a Belügyminisztérium klubjában. Még azt is javasolni fogom, úgy téve, mintha hinnék benne, hogy adják ki az ô belsô kiadványaik sorozatában, Trockij és Gyilasz mellett. Lehet, hogy hülyének néznek, de ez nem árt.
Keveredjünk minél elôbb ki innen, mielôtt még túlságosan belegabalyodnánk ebbe az ügybe. Idôt kell nyernünk odakinn. A könyvet a tartalék példány alapján nyugodtabb helyzetben megjelentetjük, és közben megírjuk az étvágygerjesztôbb második kötetet a rendszer kultúrájáról. Addigra elkészül és biztos helyre kerül a soron következô regényem, A cinkos. Ahhoz, hogy mi idôt és vele erôt nyerhessünk, azoknak ideiglenesen azt kell hinniük, hogy nyertek. Higgyék csak egy darabig, hogy ez a sok személyt foglalkoztató akció nem volt eredménytelen. De a kéziratból és a regénybôl csak akkor lesz könyv, ha kint vagyunk.
Odaadom nekik a harmadpéldányt, amelynek a hátoldalán valóban nem lehetnek másolópapírnyomok, hihetik tehát másodpéldánynak. Nem kapják meg a lényeget, azt, hogy a könyv ne jelenjen meg, de kapnak egy rendôrileg értékelhetô kéziratot, remélhetik, hogy a könyv nincs. A tényleges másodpéldányt és az eredeti munkakéziratot Iván biztos helyre tette. Odaadom két feltétellel: ha bennünket még aznap kiengednek, és ha azt a személyt, akinél a kézirat van, nem részesítik semmilyen hátrányos megkülönböztetésben.
Ezt másnap elôadtam. Az alezredes néhány óra múlva felettesei utasítására igenlôen válaszolt. Az alezredes kíséretében beültem a rendôrségi kocsiba, és becsöngettünk a feleségem nôvérének, Lángh Zsuzsának és akkori férjének, Sándor Ernônek a lakásába. Ôk még a letartóztatásunk elôtt nagyszerû autós megugrással elvitték ezt a kéziratot magukhoz, és a gázfûtéses cserépkályhában elrejtették. Mind a ketten otthon voltak. Kérésemet, hogy adják át az uraknak a kéziratot, sápadtan, megdöbbenve teljesítették.
Még aznap késô délután mindhármunkat ügyészi figyelmeztetéssel szabadon engedtek. Ezt az ellenséges anyagot, könyvünket, nemhogy kiadnunk, de még élôszóban ismertetnünk is tilos, amely tilalom megszegése büntetôeljárást von magával. De ha úgy érezzük, hogy írói tevékenységünket nem tudjuk a Magyar Népköztársaság törvényeivel összeegyeztetni, akkor az illetékesek engedélyezni fogják családos kivándorlásunkat.
Magam mögött hagyva azt a barátságtalan, Fô utcai épületet, a szemközti kocsmában egy pohár bort magamhoz véve, valami olyasmit éreztem, hogy el innen! El ennek a két háznak (átnéztem a Duna túloldalán a fehér házra, a pártközpontra) a hatókörébôl. Úgy gondoltam tehát, hogy élni fogok az ajánlatukkal.
Hazaérkezve természetesen mind összejöttünk a barátokkal együtt. Szelényi az eljárásomat zseniálisnak nevezte a cselfogás értelmében. Megemlítendô, hogy ôneki nagyon elege volt az egészbôl, ezekbôl a helyzetekbôl és alakokból, és mindenképpen menni akart. Kisvártatva a Szabad Európa rádió is közölte, hogy kiszabadultunk, Haraszti találta meg az összeköttetést. Esetünknek Nyugaton meglehetôs sajtóvisszhangja volt. Állítólag Henry Kissinger is érdeklôdött.
Abban maradtunk, hogy családostul kivándorlunk, és valami nyugati egyetemen folytatjuk. Állásajánlatokra és befogadó vízumokra lesz szükségünk ehhez. Hivatalosan folyamodnunk kell a kivándorló útlevélért. Folyamodtunk, megtettük a szükséges lépéseket, diplomatákkal tárgyaltunk, ígéreteket kaptunk, nehézségekkel tarkítva, de lehetségesnek látszott egy emigrációs életpálya akadémikus vizeken. Idôs anyámmal, két gyerekünkkel próbáljunk otthonra lelni valami campuson. Ha minden erômet összeszedem, professzor lehetek.
Eljárásomat én magam már nem éreztem olyan ötletesnek, inkább inkorrektnek, erkölcsi hibának.
Magát az alkut nem láttam kárhozatosnak, feltéve, hogy a tervemet betartom. Így történt. Értelmiségi könyvünk megjelent három nyugati kiadómnál és magyarul is a Protestáns Szabadegyetem gondozásában. A cinkost megírtam, és több országban, ahol tudtam, kiadtam. Magyarul Demszkynél és Püskinél. Ami pedig e könyvek szellemét illeti, annál is megmaradtam, és azt erôm szerint tovább is vittem.
A tényleges hibák nem elvontak és politikaiak, hanem személyesek. Nem lett volna szabad a sógornômet és a sógoromat ennek az élménynek kitennem. És ha a belügy megígérte, hogy nem fog nekik kellemetlenkedni, de vajon megtartja-e? Ha mégoly fortélyos volt is az elgondolás, a cselekedetért mind a mai napig szégyellem magamat. Semmiféle lépést nem kellett volna tennem, várnom kellett volna türelmesen.
Szelényi nem tudta elképzelni, hogy tudósként ilyen konspiratív módon folytassa az életét. Én meg úgy gondoltam, hogy nekem nem kell sok. Nekem elég a papír és az írógép. Bárhol tudok dolgozni, de a legjobban ebben a kis harangozóházban.
Már belelendültem a regénybe, A cinkosba. Általában az volt rám jellemzô, hogy egy-egy munka annyira leigázott és a hatalmában tartott, hogy annak többé-kevésbé mindent alárendeltem.
Itt volt ez a dilemma, hogy az ember maradjon-e, vagy menjen Nyugatra. Ez minden embert, aki itt élt, így vagy amúgy foglalkoztatott. Családomból, akit nem öltek meg, aki túlélte a táborokat, elment 1945 után és 1956 végén. Így volt ez a hetvenes évek elején is, többen elmentek, vagy ezen járatták az eszüket.
Bátornak látszott, aki belevágott az önfelszabadításnak ebbe az egyszerû kalandjába. Szelényi elment, én meg valami makacs és sokféleképpen megfogalmazott, de nem igazán megértett elhatározásból maradtam, talán hogy megírjam a soron következô regényemet a maga természetes környezetében. Ami a jövônket illeti, nem bírtam látni magamat sem hálás bevándorlónak, sem - ha minden jól megy - idôm nagyobb részében egyetemi tanárnak. Mert olyan napokon, amelyeken akadályoztatva vagyok az írásban, ideges és mogorva leszek, felesleges tevékenységbe bonyolódom, nem lelem a helyemet, és meglógni szeretnék ettôl az egész gubanctól, pereputtytól, kedveseimtôl, barátaimtól, anyámtól és a gyerekeimtôl, és szöknék valahova, ahol senki sem szól hozzám, ahol úgy állhatok fel a papír mellôl, hogy a kertben, ahova kimegyek levegôzni, senki se támadhasson rám valami közleménnyel vagy óhajjal.
Szidtam magam: sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Olyasmit vállalsz, amitôl el fog menni a kedved, amit idôfecsérlésnek fogsz érezni, amibôl ki fogsz szállni. Lelkesedô vagy, és még mindig infantilis. Minden új városban, kicsiben és nagyban, Keleten és Nyugaton az elsô napon el bírod képzelni, hogy egész életedre itt maradsz, mondjuk ez lesz az ablakod. Másnapra bejárod, és már mennél tovább, s leginkább haza, a zugolyodba. Vagy Csobánkára, ahol az atya továbbra is barát, és a szomszédok sem lettek a házkutatás óta szúrósabb szemûek, a cigányok meg mind kezet fognak és a vállamat veregetik.
Meglepô módon a házkutatók nem emelték fel a harangozóházbeli szobámban az asztal lapját, alatta ott vártak a jegyzetek a regényhez - érintetlenül. Befûtöttem, visszasüllyedtem a munkába, ezt tettem a budapesti eszpresszókban is, kis szótárfüzetekbe jegyezgettem, gyakran nézte mesterkedésemet egy gombszemû megfigyelô. Látható volt, ahogy viaszdugóval becsukom a fülemet, és a hiányzó szó elôtt behunyt szemmel megdermedek.
Ezt a dermedést hiányoltam. Amikor veszély van és tolongás, maradj veszteg. Mit is mondott Pascal? A legtöbb baj abból származik, hogy az emberek nem tudnak megülni a fenekükön az asztaluknál. Kivándorlás helyett fogj bele a következô fejezetbe.
Lemondok a kivándorlásról, maradok, ha kiadják A városalapító címû regényemet, ha felhagynak a rendôri zaklatásokkal, és ha Szelényit adott szavuk szerint kiengedik. Ezt üzentem Duczynska Ilonával Aczél Györgynek. Úgy tettem, mintha maradásom adomány és áldozat lenne, holott éppenséggel erre vágyakoztam, csobánkai, budapesti életem folytatására, mert azt nem tartottam hiábavalónak és örömtelennek. Aczél azt mondta, hogy neki nem lehet feltételeket szabni, de ezeket az igényeket teljesíthetônek gondolja. Az elôlegekbôl volt némi kitartásunk, írhattam, élhettünk, ahogy addig, és nekem a leginkább az kellett, ami van.
Tudatni Ivánnal, hogy nem megyek, hogy nem leszünk nyugati szerzôpáros, mindkettônknek fájdalmas volt. Te is maradhatnál, valahogy majd csak megleszünk, gondoltam én, megígérted, hogy jössz, és lám, nem állod a szavad, gondolta ô, és nem lehet megítélni, hogy hol az igazság, mert a döntésünkkel mind a ketten nyertünk és vesztettünk, követtük a magunk útját, fölkészültségét és természetét.
Nyugati lapoknak adott interjúkban megfogalmaztam, hogy mihez tartom magam: írom, amit írok, az állami kiadók közlik, amit közölnek tôlem, én pedig kiadom a munkáimat, ahogy tudom.
Iván ott állt a csobánkai szobámban: ,,Azt képzeled, hogy te majd itt írod a könyveidet, kiadod Nyugaton ôket, te magad pedig békésen sétafikálsz a Kossuth Lajos utcában?" Igen, ezt képzeltem. És valahogy így lett.
Idézet egy 1982-ben íródott önéletrajzból
Idézet egy 1982-ben írott önéletrajzból
,,1973-ban fejeztem be A városalapító címû regényemet. A Magvetô igazgatójának tetszett, a regény közlését azonban sötét szemlélete miatt elutasította. Csak 1977-ben jelent meg a könyv némi törlésekkel, miután elôbb németül és franciául megjelentettem, a vonatkozó jogszabályok megsértésével.
1973 nyarán barátom, Haraszti Miklós izgatási ügyében - a vád tárgya az ô Darabbér címû kitûnô esszéje - a politikai rendôrség engem is gyanúsítottá nyilvánított, több házkutatást tartott a lakásomon, naplójegyzeteimet mint izgató tartalmúakat elkobozták, állásomból elbocsátottak, a külföldi utazás jogából három évre kizártak.
1973-74 telén rövid ideig egy vidéki elmegyógyintézetben dolgoztam foglalkoztató tanárként. 1974 tavaszán Szelényi Iván barátommal nem messze Budapesttôl egy hegyi faluban, Csobánkán parasztházat béreltünk. A ,,harangozóház" a plébániához tartozik, ennek köszönhettem a plébános, egy bencés szerzetes, Zsigmond atya barátságát.
Ebben a házban írtuk meg Szelényi Ivánnal Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz címû társadalomelméleti szamizdat könyvünket. Titokban írtuk, úgy terveztük, hogy külföldön adatjuk ki.
1974. október 23-án a rendôrség házkutatás során a kéziratot elkobozta, a szerzôket pedig letartóztatta államellenes izgatás gyanújával. Egy hét után ügyészi figyelmeztetésben részesítve szabadlábra helyeztek, s közölték, hogy kivándorolhatunk családostul, ha írói tevékenységünket nem tudjuk a törvényekkel összeegyeztetni. Én haboztam, majd elhárítottam ezt az esélyt. Szelényi Iván kivándorolt a családjával együtt. Egyetemi tanár lett elôbb Ausztráliában, majd az Egyesült Államokban.
Megélhetésemet A látogató címû regényem külföldi jövedelmei biztosították, a feleségem fordított. Fôként ebben a csobánkai házban írtam harmadik regényemet, A cinkost, amelynek írása közben - eltekintvén az öncenzúra sugalmazásaitól - már tudtam, hogy munkám jó ideig nem fog Budapesten megjelenni."
Feljegyzés öt évvel késôbb,
1980-ból:
,,Tegnap kimentem Csobánkára. A lavórban és a vödörben jég volt. Iván szobájában fûtöttem be, ott jobb a kályha. Még ma is így nevezem ezt a szobát, Iván szobája, noha Iván most Ausztráliában szociológiaprofesszor. Azt hiszem, ô is akkor érezte magát a legjobban, amikor ebben a kis csobánkai házban írtuk a könyvünket, talán én is akkor."
Részlet egy 1989-es holland
interjúból:
,,Barátommal, aki akkor zaklatott lelkiállapotban volt, elhatároztuk - már csak autoterápiaként is -, hogy megírunk egy teoretikus összefoglalást: mit is gondolunk errôl a rezsimrôl.
Tudásszociológiai kísérletnek szántuk könyvünket az értelmiségrôl, amely azóta bevonult az idônként idézett akadémikus irodalomba, egyetemi olvasmány lett Amerikától Japánig. Sok tekintetben túlmentünk rajta, de akkor így láttuk a dolgokat. Mindenesetre ironikus könyv volt, ironikus a kollégáinkkal szemben is, mert itt az értelmiségiek mind áldozatnak szerették tudni magukat, nem akarták látni, felismerni magukban az együttmûködôt, a cinkost. Én akkoriban fogtam bele A cinkos címû regénybe.
Közös könyvünket meglehetôs titoktartással írtuk, de többen sejthették, hogy ezt tesszük, hiszen nem álltunk meg, hogy érdekesebb új gondolatainkkal ne fûszerezzük a beszélgetéseket. Némi elôvigyázatossággal, hiszen már túl voltam két házkutatáson, a kéziratot minden este elrejtettük olyan helyekre, amelyeket még most nem mondok el. Már nem írtam kézzel hanem csak géppel, több példányban, az egyiknek mindig el kellett rejtôznie. Volt bennem egy kis stiláris viszolygás ezzel a munkával szemben, akkor - a fogalmazás pontossága érdekében - szükségesnek gondoltuk bizonyos mûszavak ismételgetését. Boldog voltam, hogy készen vagyunk, a feleségem segített a gépelésben.
Odaadtuk az elsô példányt egy barátomnak, Szentjóbi Tamásnak, hogy készítsen róla fényképezôgéppel fotokópiát. Akkor még a kevés fénymásológép a belügyi apparátus ellenôrzése alatt állt.
Egyszer csak jön egy másik barát, és közli, hogy Tamást letartóztatták, pornográf irodalmat kerestek a lakásán, és erre a kéziratra csaptak le. Lakóházunk már körül volt véve, civil ruhás rendôrök jártak folyton a nyomunkban. Egy pár csókolózott folyvást a házunk kapujában. A fiú is, a lány is rendôr volt. Mentôkocsik és taxik jártak a nyomunkban éppolyan lassan, mint mi, mindenféle férfiak és nôk, tüntetôen átlagosak és furcsák, észre akarták vétetni magukat.
Mikor már mindenütt civil ruhás rendôrök jártak a nyomunkban, minden bizonnyal a pártközpont engedélyével, vagy éppen annak utasítására, amikor tehát az egész nagy fegyveres szervezet macska-egér játékot játszott velünk, tudtuk, hogy csak egy vagy két nap, esetleg csak egy félóra választ el bennünket a letartóztatástól.
Beültünk a Kiskörút és a Dob utca sarkán egy eszpresszóba, ittunk valamit, és azt mondtuk egymásnak, hogy ez jó mulatság volt. Akárhogy is alakulnak a dolgok, megérte. Megtettük a magunkét. Ott ültünk a sok részeg között, és néhány percre jól éreztük magunkat.
Aztán jött Kati, Iván felesége, és kikísértük Ivánt a Keleti pályaudvarra, a késô esti belgrádi vonathoz, neki még volt egy Jugoszláviába szóló érvényes pecsétablaka az útlevelében, papírforma szerint kiutazhatott volna, mielôtt elkapják. Természetesen leszedték a vonatról és visszaküldték.
Együgyûek voltunk, újoncok az ellenállásban, és mégis mi voltunk akkor a játékosok, nem az a sok szerencsétlen férfi és nô, aki a nyomunkban loholt, mert ez a mi játszmánk volt, és nem az övék."
1974 évszámokban
1974. jan. 1. Algéria a nyersolaj árát hordónkénti 9,25 dollárról 16,21 dollárra emeli.
1974. jan. 7. Nagy-Britanniában csökkentik a munkaidôt a bányászsztrájk okozta energiahiány miatt.
1974. jan. 8-10. Puja Frigyes külügyminiszter Moszkvában tárgyal.
1974. jan. 9. Az OPEC stabilizálni kívánja a nyersolaj árát az év tavaszáig.
1974. jan. 17. Henry Kissinger amerikai külügyminiszter közel-keleti közvetítô körútján sikerül tetô alá hozni az Izrael és Egyiptom közötti megállapodást: a zsidó állam visszavonja csapatait a Szuezi-csatornától keletre, és a két hadsereget ENSZ-erôkkel választják szét.
1974. jan. 21. Az Egyesült Államokban bemutatják Az ördögûzô címû okkultista filmet, amely óriási közönségsikert arat.
1974. jan. 26. Brüsszelben 26 nyugat-európai kommunista párt vezetôi tanácskoznak ,,A kapitalizmus jelenlegi válsága Európában" címmel.
1974. jan. 31. Minisztertanácsi határozat a helyi címerek és zászlók tervezésérôl és használatáról.
1974. febr. 12. Moszkvában letartóztatják Alekszandr Szolzsenyicin ellenzéki írót, majd másnap kiutasítják a Szovjetunióból. Szolzsenyicin elôször az NSZK-ba utazik, majd Svájcban telepszik le.
Az Adria kôolajvezeték építésérôl és használatáról ír alá megállapodást Magyarország, Csehszlovákia és Jugoszlávia.
1974. febr. 14. A minisztertanács határozatot hoz a bôs-nagymarosi vízlépcsô megépítésérôl.
A budai Várban, az akkori Munkásmozgalmi Múzeum közelében Zolnay László régész gótikus szobortöredékekre bukkan.
1974. febr. 21. Elfogadják Jugoszlávia új szövetségi alkotmányát, amely deklarálja a kisebbségi jogok biztosítását.
1974. febr. 28. Nagy-Britanniában - miután a konzervatív kormány belebukik a gazdasági válságba - a 18 hónappal elôrehozott választásokon a Munkáspárt jelentôsen növeli szavazatainak számát. Így március 4-én mérsékelt munkáspárti kormány alakul Harold Wilson vezetésével.
1974. márc. 1. Az Egyesült Államokban a Watergate-botrány kapcsán vádat emelnek az elnök 7 közeli munkatársa ellen.
1974. márc. 3. A török THY légitársaság DC-10-es repülôgépe röviddel a felszállás után a Párizs közeli Ermenoville-nél lezuhan: a szerencsétlenség 344 halálos áldozatot követel.
1974. márc. 10. Belgiumban a keresztényszocialisták gyôznek a választásokon.
1974. márc. 19-20. Az MSZMP KB ülésén folytatódik a reform felszámolása. Leváltják a reform kidolgozóit és támogatóit: Nyers Rezsôt, Ajtai Miklóst, Fehér Lajost, Aczél Györgyöt, Sarlós Istvánt. A keményvonalasok egyik vezéralakját, Komócsin Zoltán KB-titkárt megbízzák a Népszabadság szerkesztôi bizottságának vezetésével is. Megvitatják a munkásosztály helyzetével foglalkozó elôterjesztést.
Romániában letartóztatják Kallós Zoltán néprajzkutatót.
1974. márc. 21. Átalakítják a minisztertanácsot a pártvezetésben történt változásoknak megfelelôen: Ajtai Miklóst és Fehér Lajost nyugdíjazzák, és Aczél Györgyöt, valamint Borbándi Jánost nevezik ki miniszterelnök-helyettessé.
A budai Várban megkezdik a középkori gótikus szoborlelet feltárása.
1974. márc. 27. Henry Kissinger amerikai külügyminiszter moszkvai útja sikertelenül zárul: nincs elôrelépés az izraeli-szíriai konfliktus megoldásában.
1974. márc. 28. Romániában Nicolae Ceausescu pártfôtitkárt megválasztják a népköztársaság elnökévé is.
1974. április-május. A Magyar Televízió megrendezi az elsô karmesterversenyt.
1974. ápr. 2. Hosszú, súlyos betegség után meghal Georges Pompidou francia köztársasági elnök.
1974. ápr. 4. Az Egyesült Államokban több mint 400 halottja van az ítéletidônek, a tornádó pusztításának.
1974. ápr. 11. Lemond Golda Méir izraeli miniszterelnök.
1974. ápr. 17-18. A Varsói Szerzôdés Politikai Tanácskozó Testületének ülése Varsóban.
1974. ápr. 24. Meghal Franz Jonas osztrák köztársasági elnök.
1974. ápr. 25. Portugáliában katonai puccsal döntik meg Marcelo José Caetano 40 éve álló diktatúráját: csapatok vonulnak be Lisszabonba, a katonaság vidéken is a lázadók mellé áll. Antonio de Spinola tábornok, a junta vezetôje, bejelenti, hogy csak a szabad választások megtartásáig óhajt kormányozni.
1974. ápr. 27-28. Magyarországra látogat J. B. Tito jugoszláv elnök.
1974. ápr. 30. Richard Nixon amerikai elnök átadja a Watergate-üggyel kapcsolatos hangszalagokat a vizsgálóbizottságnak.
1974. máj. 2. A Szovjetunióban megkezdôdik a Bajkál-Amúr vasútvonal építése.
1974. máj. 6. Az NSZK-ban lemond Willy Brandt szövetségi kancellár. Utóda, Helmut Schmidt 16-án teszi le a hivatali esküt.
1974. máj. 7-15. A Nemzetközi Diákszövetség XI. kongresszusa Budapesten.
1974. máj. 17. Felavatják Budapesten a Nemzetközi Vásárközpontot.
1974. máj. 19. Franciaországban az elnökválasztás második fordulójában Giscard d'Estaing, a Független Köztársasági Párt jelöltje gyôzedelmeskedik 50,8%-kal.
1974. máj. 29. Izrael és Szíria megállapodást írnak alá csapataik szétválasztásáról.
1974. jún. 1. Helmut Schmidt német szövetségi kancellár Párizsban tárgyal Giscard d'Estaing francia köztársasági elnökkel a két ország gazdasági együttmûködésérôl.
1974. jún. 1-8. Budapesten az Ünnepi Könyvhét szenzációja a Kallós Zoltán moldvai csángó-magyar gyûjtését közreadó Balladák könyve.
1974. jún. 3. Jichák Rabint nevezik ki Izrael miniszterelnökévé.
1974. jún. 11. Az MSZMP KB határozata a magyarországi cigányság helyzetérôl.
1974. jún. 13. Frankfurt am Mainban megkezdôdik a labdarúgó-világbajnokság.
1974. jún. 17. Budapesten megnyílik az elsô DOMUS lakberendezési áruház a Róbert Károly körúton.
1974. jún. 18-21. A KGST szófiai ülésszakán egyezményt írnak alá az orenburgi gázlelôhely közös kitermelésérôl és gázvezeték építésérôl.
1974. jún. 20. Az MSZMP KB a Külügyi Osztály vezetôjévé Berecz Jánost, az Agitációs és Propaganda Osztály vezetôjévé Grósz Károlyt és a Népszabadság fôszerkesztôjévé Katona Istvánt nevezi ki.
1974. jún. 21. Magyarországon Oktatási és Kulturális Minisztériummá válik szét az addigi Mûvelôdési Minisztérium: oktatási miniszter - Polinszky Károly, kulturális miniszter - Orbán László.
1974. jún. 23. Ausztriában Rudolf Kirschläger, az Osztrák Szociáldemokrata Párt jelöltje nyeri az elnökválasztást.
1974. jún. 24. J. B. Tito jugoszláv elnök elsô hivatalos látogatása az NSZK-ban.
1974. jún. 27. Egyhetes látogatásra érkezik Moszkvába R. Nixon amerikai elnök. Számos együttmûködési szerzôdés megkötése mellett aláírják az atomkísérletek korlátozására irányuló egyezményt.
1974. júl. 1. Buenos Airesben meghal Juan Domingo Perón argentin elnök.
Megalakul az egész hazai szénbányászati ágazatot irányító Magyar Szénbányászati Tröszt.
1974. júl. 7. Az NSZK-Hollandia futball-világbajnoki döntôt a német válogatott nyeri 2-1-re.
1974. júl. 11. Magyar-szovjet egyezményt írnak alá magasfeszültségû villamos távvezeték építésérôl.
1974. júl. 14. Portugáliában de Spinola köztársasági elnök Vasco Goncalves ezredest nevezi ki miniszterelnökké.
1974. júl. 15. Görög-Cipruson pucscsot hajt végre a Nemzeti Gárda, hogy a szigetet egyesítsék az anyaországgal. 20-án Törökország válaszul csapatokat küld a szigetre a török kisebbség védelmére. 21-én Görögország háborúval fenyeget, amennyiben a törökök nem függesztik fel a katonai akciókat.
1974. júl. 17. Az iráni sah 25%-os részesedést vásárol a Krupp-mûvekben.
1974. júl. 23. Görögországban véget ér a katonai diktatúra: újra Konsztandinosz Karamanliszt nevezik ki miniszterelnökké.
1974. aug. 4. Bolognában 12 halálos áldozatot követelô merényletet hajtanak végre az Ordine Nero nevû fasiszta szervezet tagjai.
1974. aug. 8. Richard Nixon amerikai elnök tévébeszédben jelenti be lemondását, miután egyértelmûvé vált, hogy tudott a Watergate-botrány néven elhíresült, Demokrata Párt elleni akcióról. Utóda Gerard Ford, addigi alelnök.
1974. aug. 14. Eredménytelenül szakadnak félbe Genfben a ciprusi konfliktus békés rendezését célzó görög- török tárgyalások. Törökország megszállja Ciprus északi harmadát, majd 16-án fegyverszünetet hirdet.
1974. aug. 19. Szeged-Algyônél új közúti Tisza-hidat avatnak.
1974. aug. 19-24. Budapesten közgazdász-világkongresszust tartanak.
1974. aug. 31. A tanítóképzô intézeteket fôiskolákká alakítják törvényerejû rendelettel.
1974. szept. 1. A világpiacon bekövetkezett olaj- és energiahordozó-árrobbanás nyomán - annak ellenére, hogy a politikai vezetés szerint a nyugati piaci hatás nem fog ,,begyûrûzni" Magyarországra - 25%-kal emelkedik a tüzelôanyagok, 40%-kal a benzin ára.
Zágrábban rendkívül súlyos vonatszerencsétlenség történik: 121 halott.
1974. szept. 4. Az Egyesült Államok és az NDK felveszi a diplomáciai kapcsolatot.
1974. szept. 7. Portugália 1975. június 25-i hatállyal megadja a függetlenséget Mozambiknak. 20-án már a FRELIMO nevû felszabadító mozgalom kerül az átmeneti kormány élére az afrikai országban.
1974. szept. 12. Szervezetileg is különválasztják a magyar rádiót és a televíziót, továbbá Állami Rádió és Televízió Bizottságot állítanak fel.
Etiópiában katonai puccsal megfosztják hatalmától Hailé Szelasszié császárt.
1974. szept. 19. Londonban feloszlatják a parlamentet, és új választásokat írnak ki.
1974. szept. 27. Az NDK-ban az ország fennállásának 25. évfordulója alkalmából törlik az alkotmányból a német egységre vonatkozó utalást.
1974. szept. 30. Francisco da Costa Gomes tábornok Portugália új köztársasági elnöke.
1974. okt. A Társadalmi Szemlében megjelenik az MSZMP KB Kultúrpolitikai Munkaközösségének ,,A szocialista hazafiság és a proletár internacionalizmus idôszerû kérdései" címû állásfoglalása, amely az erôsödô nemzeti érzéssel szemben lép fel.
A kaposvári Csiki Gergely Színház Zsámbéki Gábor rendezésében bemutatja Sütô András Egy lócsiszár virágvasárnapja címû színdarabját.
1974. okt. 5. Orosházán síküveggyárat avatnak fel.
1974. okt. 6. Közös magyar-román emlékünnepséget rendeznek Aradon a tizenhárom tábornok kivégzésének 125. évfordulóján.
1974. okt. 9. Faji zavargások törnek ki Bostonban.
1974. okt. 10. Nagy-Britanniában a Harold Wilson vezette Munkáspárt nyeri a választásokat.
1974. okt. 12-14. Jaszer Arafat, a PFSZ elnöke Magyarországra látogat.
1974. okt. 19. Árvíz Észak-Magyarországon: megáradnak a Tarna, Zagyva, Sajó, Hernád és Ipoly folyók.
1974. okt. 23. Izgatás vádjával ôrizetbe veszik Konrád Györgyöt és Szelényi Ivánt ,,Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz" címû könyvük megírásáért. Szentjóbi Tamást a kézirat egy példányának birtoklásáért már 20-án letartóztatták. Egy hét után szabadon engedik ôket, de közlik velük, hogy számítanak Nyugatra távozásukra. (Szelényi 1975 májusában, Szentjóbi néhány hónappal késôbb emigrál.)
1974. okt. 26-29. Az Arab Liga rabati csúcskonferenciáján a palesztinok legitim képviseleteként a PFSZ-t ismerik el.
1974. nov. 11. Magyar-nyugatnémet gazdasági és mûszaki megállapodást írnak alá.
1974. nov. 12. Súlyos bányaszerencsétlenség történik Komlón, a Zobák-aknában: 7 bányász veszti életét.
1974. nov. 13. Jaszer Arafat, a PFSZ vezetôje az ENSZ közgyûlésén mondott beszédében új állam létrehozását követeli a volt Palesztina területén.
1974. nov. 17. Görögországban Konsztandinosz Karamanlisz nyeri az elnökválasztást.
1974. nov. 22. Palesztin terroristák eltérítenek egy brit repülôgépet. A túszok elengedésért Egyiptomban fogva tartott társaik elengedését követelik. A túszdráma 3 nap múlva ér véget, miután egy túszt agyonlôttek, illetve Egyiptom 7 foglyot kiengedett.
1974. nov. 23-24. L. I. Brezsnyev és G. Ford Vlagyivosztokban megállapodnak az új SALT egyezmény alapelveirôl.
1974. dec. 2. A kuvaiti emírség részesedést vásárol a Daimler-Benzben.
1974. dec. 5. Az MSZMP KB elfogadja az V. ötéves terv irányelveit.
1974. dec. 6. Budapesten felavatják a Deák téri aluljárót.
1974. dec. 9. Romániában törvényerejû rendelet tiltja meg, hogy román állampolgároknál - a közvetlen hozzátartozókon kívül - külföldiek szállást kapjanak. Az intézkedés célja nyilvánvalóan a magyar kisebbség anyaországgal való kapcsolattartásának megnehezítése.
1974. dec. 17. Bostonban kiújulnak a faji zavargások, miután kötelezik az addig csak fehérek által látogatott iskolákat a színes bôrû tanulók befogadására.
1974. dec. 21. Az Ideiglenes Nemzetgyûlés megalakulásának 30. évfordulóján ünnepségeket rendeznek Debrecenben.
1974. dec. 24-25. Az éjféli mise után VI. Pál pápa a római Szent Péter-bazilika jubileumi kapujának kibontásával megnyitja a szentévet. replica watches