Talált tárgy vagyok (Rádai Eszter interjúja, ÉS, 2004.)

Miért érezte fontosnak, hogy regényt írjon önmagáról, a saját életéről, hogy mindazt, amit érdekesnek és fontosnak talált ebben a hetven évben, most leírja?

KGy: Mert nem akartam, hogy eltunjön. Az emberek meghalnak, és velük együtt meghalnak a történeteik. Legalább legyen egy, akit ismerek, ez magam vagyok, akinek még élnek a történetei, mert emlékszem rájuk, akinél ezt megakadályozom. Hozzátartozik a dologhoz, hogy van egy passzióm: elcsípem az egyik történet farkincáját, és ha egy kicsit nyugton vagyok, és próbálok rágondolni, akkor egyszer csak elojönnek a kis lábak is, hiszen az ember fejében - ez közhely - sokkal több van, mint amirol tud.



RE: Mintha a pszichiáter díványán feküdne?

KGy: Nagyjából úgy. Ez is, az is valamilyen koncentráció. Kicsit dolgozom, hogy az a történet meglegyen. Mert mi is a történet? Képek, helyzetek sorozata, kis mozaikkockák sora, amelyek ha valamilyen minta szerint elrendezodnek, akkor történet lesz belolük. Talán az ido az a rendezo, aki ezeket a cserepeket sorba, rendbe rakja, és rájuk is áll az a mondás, amit Roland Barthes tartott az elbeszélés lényegének: post hoc, propter hoc, magyarul: utána van, tehát miatta van. Ezért egy történet-darabka, ha jön utána egy másik, elkerülhetetlenül az ok helyzetébe keveredik.

RE: Ez azt jelenti, hogy amikor majd az olvasó találkozik az élete epizódjaival, azt fogja gondolni, "lám, itt a kulcs Konrádhoz"?

KGy: Az olvasónak jogában áll mindenféléket gondolni, aminthogy nekem is jogomban áll mindenféléket gondolni, méghozzá ma mást, mint tegnap, és holnap mást, mint ma. Tehát itt kis gondolatszigetek állnak egymás mellett, és mi mindig konfigurációkat csinálunk belolük. Ezen kívül érdekelt ebben a munkában ez a pasziánsszeru rakosgatás, de a másik véglet is, a folyamatosság, amikor ömlik valami szöveg, és nem tudjuk, hogy a fejünkbol mért éppen ez jön ki, vagyis közben a fejünkkel is óvatos viszonyban kell lennünk. A harmadik ok pedig az, hogy mindinkább eroszakoltnak és banálisnak éreztem a kieszelt történeteket.

RE: Általában a kieszelt történeteket, vagy csak a sajátjait?

KGy: Nem csak a magaméit, másokéit is. Az intellektuális sztereotípiát, a filozófiát, amelynek hatása alatt, amelyhez mint valami rácshoz - akár ideológiai rácshoz - alkalmazkodva lett éppen úgy kiagyalva a történet, szóval egyre rosszabb regényolvasó lettem. És mivel életünkben különféle ideológiai hullámok egymást váltogatták és egymással szembe is mentek, és ezért összekeveredtek, és zagyvaságok keletkeztek belolük, zagyva örvények, ezért jó néha megkérdezni magunkat: hogy is volt az igazából? Mert meglepoen átalakulnak az emlékek a politikai, történelmi változások nyomán.

RE: Ezt úgy kell érteni, hogy önéletrajzi regényeivel leszólja, esetleg tagadja, megtagadja az elozo muveit?

KGy: Nem. Ezek nekem mind egyformán gyerekeim. Egyikben így kísérleteztem, a másikban úgy. A látogatóban egy napba próbáltam suríteni mindazt, amit mint "látogató" tudtam. A városalapító egy nyelvi kísérletsorozat volt. A cinkos címu regényemben igyekeztem egy óriási történethalmazt létrehozni, és így tovább, mindegyikben royal oak replica valami mással próbálkoztam. Most éppen ezzel, de mégis igaz, hogy amit éppen csinálok, az tagadása mindannak, amit addig írtam, és amit azután fogok. Majd bizonyára egyszer megint nagy étvággyal fogom rávetni magam a mesélésre, de most azt gondolom, hogy meseként is érdekesebb a kitaláltnál a "talált tárgy", amit az ember felvesz és leporol. Mert az élet is, ha elég zurzavaros volt, fantasztikus dolgokat tudott kitalálni. Elég ritka eset például, hogy egy tizenegy éves gyereknek, az elozo könyvem történetérol, az Elutazás és hazatérésrol beszélek, az életbenmaradás legyen a praktikus feladata.

RE: Talált tárgyként tekint a saját történetére?

KGy: Én magam egy talált tárgy vagyok, igen.

RE: A mozaikkockák rakosgatásakor, az elhalványult képek elohívásakor olyasmit nem talált az életében, ami magát is meglepte? Valami újdonságra nem jött rá magával kapcsolatban?

KGy: Nem tudok erre egzakt módon magának válaszolni, valami moralista példázatban összefoglalni ezt, úgyhogy passzolok. Inkább csak azt mondanám, hogy egyszer csak kikerekedik egy portré, és kiderül, hogy valaki nekem fontosabb volt, mint sejtettem, vagy hogy valamit vagy valakit nagyon szerettem, noha nem is tudtam ezt, és az is kiderül, hogy mi volt kevésbé érdekes az életemben. De lehetséges, hogy ezek is csak afféle bizonytalan sejtések, mert el tudom képzelni, hogy úgy vagyunk ezzel, mint a barlangászok, akik elérkeznek egy üregbe, ott valahogy elvannak, aztán az egyik észreveszi, hogy ott egy további járat nyílik. Hogy igazában hol van vége a történetsornak, arra a legmegnyugtatóbb válasz az lenne, hogy sehol sincs vége. A halálunk a vége. De magammal kapcsolatban meglepetés nem ért, inkább csak sajnálkozást éreztem néha, mért is voltam olyan unott vagy kelletlen vagy lusta, vagy mért hagytam az agyamat mindenféle szövegektol elhomályosítani, és a szememet mért nem hagytam eléggé muködni. Mért nem becsültem eléggé a jelent, és mért töltöttem az idom történetek kiagyalásával, amikor pedig a történet ott volt a szemem elott, körülöttem és bennem, az életem. Aztán azzal is sokkal kevésbé kellett volna törodnöm, hogyan lesz valamibol irodalom, elegendo lett volna csinálni, és aztán beletörodni, hogy ilyenre sikeredett. És azt sem értem már, miért illett fiatal korunkban olyan kérlelhetetlenül szigorúnak lennünk mindazzal szemben, ami körülvett. Mert rendszerszeruen illett utálni mindent, azt gondoltuk, hogy mindaz valamiképpen összetartozóan rossz. Egyszer a hetvenes évek végén két évre sikerült külföldre utaznom, és amikor hazajöttem, írókkal találkoztam valamilyen hajón. Leültem egyik neves pályatársam mellé, a nevét nem mondom, és megkérdeztem, hogy van. "Szarul!" - válaszolta. "És mit csinálsz mostanában?" - kérdeztem vissza. "Undorodom" - mondta. Sütött a nap, a Duna - mint mindig - gyönyöru volt. Gondoltam, ez az ember lökött. Mert én, aki kívülrol jöttem, tudtam, hogy egy hajó a vízen szép dolog.

RE: Azt gondolja, ennek megállapításához távlat kellett?

KGy: Ez volt a korérzület. Én viszont gyakoroltam a távolságtartást. Gyanússá is tettem magam, egyszer találkoztam Psota Irénnel, és a hogylétemet firtató kérdésére azt válaszoltam: "Ó, replicas relojes kitunoen." Erre döbbenten fürkészte az arcomat, majd azt kérdezte: "Maga hazudik?" Nem hazudtam.

RE: Ez disszidens értelmiségi, betiltott író, foglalkozási és közlési tilalom alá eso személy, szamizdatszerzo korában volt?

KGy: Igen. És mindenféle zaklatásokban volt részem, de ezek nem értek fel azzal, hogy reggel felkel a nap, és este lenyugszik.

Re: Akkor beszéljünk azokról a muvekrol, amelyeket ebben a tizenöt évben írt. Azt mondja a Fenn a hegyenben, hogy "Magyarországon ... az írás cselekvéssé változhatott, ha túlment az uralkodó felfogáson. Majdnem minden megszólalás az államellenes izgatás megújuló alkalma volt." Mi történik az ilyen cselekvés-muvekkel, ha véget ér a diktatúra, és lefoszlik róluk a történelem?

KGy: Ha mint szöveg is megállnak, akkor megkegyelmez nekik az utókor. Ha kell mögéjük a rendszer díszlete, és anélkül magukba omlanak, akkor menthetetlenek.

RE: Szokta ilyen szemmel újraolvasni a könyveit?

KGy: Szoktam. Én valószínuleg elfogult vagyok, és azt gondolom, néhány írásom azok közül is megáll még. Mert komikus ugyan, hogy mi mindent képzeltem annak idején, de vannak bennük jó mondatok. És egyetlen szó sincs bennük, amit valami külso nyomás kényszere alatt vagy valamilyen csábítás hívására írtam volna. Mindent úgy gondoltam, ahogyan ott áll. Nem vettem magamnak azt a fáradságot, hogy valamilyen váradalmakhoz igazítsam a szövegemet. Ez ad nekik valami frissességet.

RE: Mi késztet valakit arra, hogy vállalja ezt a szerepet és az ezzel járó hátrányokat és életformát, ha amúgy mindenfajta radikalizmus idegen tole, ha semmi hajlama az aszkézisre és a fanatizmusra, éppen ellenkezoleg, minden megnyilvánulása mérsékelt, szelíd és barátságos, szinte joviális? Aki csupa békés szándék és nyugalom, akit normalitás és a józan polgári erények tisztelete jellemez, aki - ahogy írja magáról - "alkatom szerint polgár voltam, és csak kénytelenségbol disszidens".

KGy: Talán éppen az, hogy hedonista. Élvezi az írást, mint a világ felfedezését, és holmi tiltó táblák miatt nem hajlandó lemondani errol az örömrol. És azt sem gondoltam, hogy nekem okvetlenül irodalomból kell élnem. A szó formális értelmében én nem voltam hivatásos író, nem ez volt a személyi igazolványom foglalkozás rovatába írva. Nem törekedtem irodalmi szerkesztoségben állást kapni. Amikor a Magyar Helikon Könyvkiadó igazgatója rábeszélt, hogy legyek foállású lektor, akkor arra kértem a gyámhatósági fonökömet, hogy ne adjon ki, mert nem akartam az irodalom apparátusától függoségben élni. Ismertem azokat az egyáltalán nem dicséro szavakat, amelyeket állásban lévo értelmiségiek a fonökükrol mondtak, de a hivatalban nagyon is lojálisak voltak hozzá. Ezt a fajta kettosséget a lelkemben terhesnek éreztem volna. Vagy egyszer egy kiváló történész ismerosöm elpanaszolta, hogy az Akadémia fotitkárától kellett engedélyt kérnie ahhoz, hogy egy nyugati kollégájával - aki egyébként engem is meglátogatott - egy kávéházban találkozhasson, én pedig azt mondtam ennek a Nyugatról jött embernek: "Jöjjön föl hozzám." Szóval én a szó polgári értelmében voltam normális, ez azonban egy államszocialista országban az orülettel volt határos, a barátaim, ha összefutottunk valahol, a homlokukra mutogattak, jelezvén, hogy elment az eszem.

RE: Hallottam, hogy önsorsrontónak nevezték...

KGy: Igen, pedig én ezzel éppen valamelyest javítottam a sorsomon, mert elkerültem a rossz közérzetet, amit persze egészen így sem lehetett kikerülni, mert volt kelletlenség és elszomorodás is. De a dolgot az könnyítette meg talán leginkább, hogy polgári gyerekkor volt mögöttem. Ezért volt talán, hogy azokat a célokat, amelyeket ez a szocialista polgárosodás emberi életcélokként kituzött egy-egy tevékeny és tehetséges ember elé, én nem nagyon tartottam vágyakozásra érdemesnek.

RE: És egyébként is - írja - "Ha megformálja az ember az életét, akkor több esélyt ad annak, hogy mások ölik meg, de kevesebbet annak, hogy az önelhagyásai. Az aggódó igyekezet, hogy az élet minél hosszabb legyen, valójában az öngyilkosság egyik módozata." És az Elutazás és hazatérésbol tudható, hogy ezt a tapasztalatot már tizenegy éves gyerekként megszerezte, a nyilas rémuralom idején.

KGy: Mondok erre egy történetet. Hernádi Gyula, aki kollégám volt a VÁTI-nál és barátok is voltunk akkoriban, írt a magyarországi lakáshelyzetrol egy igen kritikus szellemu, statisztikai adatokkal elég meggyozoen megalapozott tanulmányt. A hely szokásai szerint ezt sokszorosították és szétküldték. Az egyik fonök elolvasta, majd rémülten, dúlt arccal kérdezte, kiment-e már a Hernádi anyaga. "Igen - mondta a titkárno -, postán szétküldtük." "Hát ez szörnyu! Futárral kell mindenhonnan visszahozatni!" "És ha nem adják?" - kérdeztem. "Hát az nem lehet! Akkor küldjünk két futárt!" Kicsit somolyogtam magamban, majd hazamentem. És ez az ember, ez a mi fonökünk az éjjel szívszélhudésben meghalt. Sajnáltam szegényt, és azt gondoltam: nagyon rossz üzletet csinált. Kevésért adta el az életét.

RE: Szenteljünk egy kis figyelmet a maga "hedonizmusa" kínos következményeinek is...

KGy: Igen, az a rossz oldala a dolognak, hogy az embert váratlanul megnyírhatják, mint a birkát.

RE: Ezt hogy érti?

KGy: Növeszti a gyapját, a kéziratát, és aztán egyszer csak jönnek, benyúlnak a szekrényébe, kiveszik és nincs tovább.

RE: De azért maga mindig gondoskodott róla, hogy legyen valahol egy másik kézirat is.

KGy: Gondoskodtam, de a technika kezdetlegesebb korában, a "papírkorszakban" errol nem lehetett olyan nagyon gondoskodni, ami mindent meghatározott. Mert az elektronikus korszakban ez a sok dugdosás meg hajsza meg keresés meg házkutatás mind irreálissá, abszurddá válik, de akkor még egy fénymásolóhoz lehetetlen volt hozzájutni, minden sokszorosító eszköz belügyi ellenorzés alatt volt, munkaszüneti napokon még az írógépeket is elzárták, és ahova zárták, pecsétet tettek még a szekrényre is.

RE: Amikor a Fenn a hegyenben a rendszerváltást követo éveirol vagy a jelenérol ír, miért tartja távol magát a közéleti-politikai témáktól? Mert ezt a korszakot a maga szempontjából kevésbé tartja termékenynek, vagy mert a gyermekkor és a férfikor könyve után készül egy harmadik, az idos kor könyve is?

KGy: Ebben a könyvben egy ívet akartam húzni 1945-tol - ahol az Elutazás és hazatérésben annak az egy évnek a történetét befejeztem - máig, hátha nem lesz idom az újabb boltívet megépíteni. De ez szükségképpen elvontabb és futólagosabb, és inkább csak az emlékezés munkáját mutatja, amit nem akartam eltitkolni, ezért ezt a könyvet akár munkanaplóként is fel lehet fogni. De lesz reményeim szerint egy harmadik könyv is, ami a családon túlterjedo szféráról, baráti világokról, nemzedékrol, anyákról, tehát - ha tetszik - errol a nagy családról, ami Magyarország, fog szólni, és amibe bekapcsolok mindenféle barátokat is szerte a világból.

RE: De egy csípos megjegyzést futólag azért tesz magára, a kilencvenes évekbeli szerepére. "Egyike lettem az orákulumoknak, amihez némi fontoskodás is tartozik. Eladva magam a világi hiúság ördögének, a bun útjára tévedtem volna?" - kérdezi, de aztán nem válaszol. És emlékszem, még rádiósként, politikai újságíróként magam is gyakran kérdeztem mindenféle ügyben a véleményét, kormányokról és politikájukról, koalíciókról és koalíciós válságokról. Szeretném, ha most mégis válaszolna a kérdésre: a bun útjára tévedt?

KGy: Arra tévedtem volna, ha ebbe a "politikai fontosságba" bezárkózom, ha politikai szereppé növesztettem volna ezeket az alkalmi állásfoglalásaimat, és a bun ahhoz képest értendo, hogy az életrajzomat mindig az írómesterség szervezte, ahogyan a könyvemben is leszögezem. Tehát magamhoz, eredeti vágyaimhoz és elképzeléseimhez képest lett volna ez bun.

RE: Nem gondolja, hogy ez az "orákulumság" ártott magának valamiben?

KGy: Biztos, hogy ártott. De annyi minden ártott már, hogy ezen nem sokat törtem a fejem. Valamelyest az egész disszidens korszakom is ártott, mert az embernek - ha így vagy amúgy ellenzéki álláspontra helyezkedik, és ott megköti magát, utólag igazolnia kell a döntéseit. Meg kell értenie, hogy mivel áll szemben, tudatosítania kell a pozícióját. Ez a tudatosítás egyfelol jó, de mániákussá is tesz, és elvont témák felé tereli el az ember figyelmét és koncentrációját, jóllehet a konkrét témák az irodalom számára hálásabbak, úgyhogy egy ido után ezt abba kellett hagynom. De azt tudnunk kell, hogy mindennek van ára, és nincs módunk a döntéseink következményei közül csak a jókat kiválogatni, és a rosszakat, a fájdalmasakat, a veszteségeket elkerülni. 

Re: Már a vége felé járunk a beszélgetésünknek, és még alig ejtettünk szót, pedig nagyon fontos, a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor egyik fo témájáról, az örömrol, a maga életszeretetérol: "...minden élet jó, és még a fájdalom is, ami vele jár, akkor is, ha a naponkénti elorehaladás megterhel, mintha hínáros vízben gyalogolnék. Sok mindent elbírok, tehát vagyok, és ahhoz képest, hogy élek, az a kérdés, hogy miért élek, olyan butaság, mint a légypiszok a szoloszemen."

KGy: Nézze, ez egy pogány könyv. Még az is lehet, hogy zsidó-pogány... Abban az értelemben az, hogy a zsidók nem nagyon képzelodnek a túlvilágról. Eltemetik az embert, és akkor az ember el van temetve, de nem igyekeznek átsegíteni a halálon valamilyen metafizikai öröklétbe. Fecsegnek ugyan errol ezt-azt, de ez a dolog nincs igazán végiggondolva, túl realisták hozzá, és ha a jövo jut eszükbe, az kisszerubb, az a családi jövo: hogyan folytatódnak a gyerekeikben, unokáikban. Pedig a keresztény és a buddhista szövegekben az e világi élet nem becsülése eroteljesen jelen van, és a zsidók is hajlamosak - emlékezzen Jób könyvére - az élet minden szépségénél és gyötrelménél többre tartani az Úrhoz való huséget. És az ember megalázkodása az Úr elott, az istenfélelem, az élet, a földi lét szenvedésnek, gyötrodésnek, siralomvölgynek tekintése az elofeltétel, hogy majd mindezért túlvilági jutalomban részesülhessünk. Én nem kívánok semmilyen jutalomban, kárpótlásban részesülni. Azt gondolom, hogy ezt kaptam, ez volt az ajándék, amellyel a sors megjutalmazott, ez az - olyan, amilyen - élet. Mert nem eroltettek, hogy boldogtalan legyek. Legföljebb undokságok voltak körülöttem, de azoknak csak-csak fölébe lehetett kerekedni.

Forrás: ÉS