Előszó Duncan Shiels A Rajk fivérek című könyvének német kiadásához


Kapcsolódó könyv:
Die Brüder Rajk. Ein europäisches Familiendrama - Zsolnay-Verlag, 2008

Tartalmas, lelkiismeretes történelmi esszé, korrajz, családportré, amelyet úgy olvastam, mint egy családregényt, noha tudok valamit a Rajk családról.
Duncan Shiels egy biztos ízlésű angol demokrata megértő kíváncsiságával fordul oda Közép-Európa abszurd és majdnem reménytelen történetéhez, a XX. század gyilkos antinómiáihoz - családtörténetben ábrázolva.
Személyében egy szemérmes, titkos regényíró és egy fegyelmezett riporter kezelte nagy empátiával a tőle idegent, és meglátta a Rajkok krónikájában nemcsak azt, ami Nagy-Britanniában alig elképzelhető lett volna, de azt is, hogy annak főszereplői mind paradigmatikusan, tanábra-szerűen képviselnek egy-egy európai szellemi-politikai irányzatot.
Leegyszerűsítve: az idősebb László a kommunizmust, Endre a fasizmust, az ifjabb László a liberalizmust. De nehéz elgondolni, hogy ne cseréltek volna eszmét, képzeletben legalábbis, a kérdés gyanánt elébük meredő közös tényről, hogy a Magyarországtól 1920-ban nagyhatalmi döntéssel Romániához csatolt Transylvania legkeletibb sarkából, a magyar ajkú székelyek földjéről az egyharmadára csökkentett Magyarország egyetlen nagyvárosába, Budapestre jövet egy bevándorló, német származású csizmadia fölfelé törekvő fiaiként minden bizonnyal a tehetségüknek és előnyös testi-szellemi megjelenésüknek köszönhetően választott politikai társaságuknak mindhárman a felső szintjére emelkedtek, és nem kerülhették el, hogy azon törjék a fejüket, mi legyen a hazájukkal, milyen sorsot kívánnak az összezsugorodott, akkora-amekkora és olyan-amilyen Magyarországnak.
Egyikük sem langyos lélek. A következetesség hívei, megfontolt radikálisok, inkább tapintatos, semmint agresszív emberek, de nem táncolnak el onnan, ahova odaálltak. Van még néhány család, amelyben a legközelebbiek egymástól a legtávolabbra rugaszkodtak, amelyben a szeretet és a makacs elvszerűség élethalálra küzd egymással, de nincsen sok ilyen.
Irányzatuk átmeneti győzelme révén az ellentétes hitű fivérre halálos ítélet vár, és mind a ketten megmentik a másikat. De nem cinkosok, mert a legnagyobb mértékben helytelenítik, amit művel. Vér és doktrinális szigor színpadra illő antagonizmusa, mindkettejük belső vívódásának és a testvéri szolidaritásnak e tartózkodó leírása együttérzésre sarkallja az olvasót. És tűnődésre is, mi fontosabb, a család vagy a politika, a gyerekkor emléke vagy a férfikötelesség? Íme a klasszikus antinómia, amelyet Racine is helybenhagyott volna.
Többször találkoztam a kivégzett Rajk László özvegyével, Júliával, ezzel az erőt sugárzó, bátor asszonnyal, és legközelebbi barátaim közé sorolom a fiát, Rajk László építészt, aki az 1989-es fordulat előkészítéséhez hozzájáruló magyar demokratikus ellenzéknek kiváló személyisége volt, és a kísérletező művészeteknek, elsősorban az építészetnek merész és vidám mestere.
Még gyermekkorom faluja tanított meg a Rajk névre, egy helyi körorvos nevére, akiről tudtam, hogy meggyőződéses szélsőjobboldali, olyannyira, hogy fogadóóráin a nyilas pártot ajánlja pacienseinek jóindulatába, de mikor az oroszok jöttek, a családjával elmenekült, és amint ez történni szokott, a megüresedett háznak sokasodnak a hívatlan látogatói, akik úgy viszik, amit látnak, ami a kezük ügyébe kerül, hogy meg sem nézik a lopott holmit, jó lesz valamire, vagy majd eladják, elcserélik.
Piaci adásvétel útján került tulajdonomba egy igen csinos, a harmincas évek táján formatervezett, nikkelezett, hajlítható íróasztali lámpa, amelynek a burája tenyérmelegítőn tudott felforrósodni, és megfelelően sugározta a könyvlapokra fényét, e közvetítéssel a fizikai világítás mellé engem a szellemi világosodáshoz is hozzásegítve. Akitől vettem, lopta, de mondta, hogy honnan, és ez az én orgazdai szerepköröm csak viszonylagos mentséget lel abban a tényállásban, hogy távollétünkben a mi lakásunkat is teljesen kiürítette a serény nép.
Hírlett, hogy az orvos olykor rejtegette a kommunista fivérét, ami viszont az én szememben javára szólt, mert a vadászokkal szemben a menekülő vadhoz húzott a rokonszenvem.
1945 után híradóban, újságcímlapon láttam azt a nyurga, csontos arcú, a testén uralkodó és mosolyra hajlamos férfit, aki, ha most beszélne, sztár lenne minden bizonnyal.
Egy kora őszi estén ő beszélt a rádióban, semleges hangon, szabatos fogalmazásban vádolta magát olyan cselekedetek elkövetésével, amelyek nem csupán visszatetszőek, mert az áruló ritkán tetszik, de ráadásul halálbüntetést vonnak magukkal. Miért nem védekezik, miért akar ez az ember meghalni?
Főbérlőm, akivel együtt hallgattuk a rádiót, Konta Arnold nyugalomba vonult bornagykereskedő, hajdani evezős- és gyorsgyalogló-bajnok, továbbá a klasszikusok állandó olvasója, eredetiben, nem adta át magát a hiszékenység népbetegségének. Ne vegyük el, kérem, a tökfejek kenyerét, mondta időnként bőséges szívjósággal.
Konta Arnold azt gondolta, hogy a verés és a drog nem elég ahhoz, hogy egy ember, aki a bátorságáról volt híres, aki nem volt újonc a megkínzatásban, úgy beszéljen önmaga ellen, mintha ő nem a vádlott, hanem az ügyész lenne. Elhárítva minden érzelmi közösséget önmagával.
És nem jajgat, nem csapkodja a mellét, nem rogy a földre könnyesen, nem hullámzik a hangja, úgy beszél, olyan egyenletesen, mintha a vízállásjelentést olvasná be. Mi az a szer, amit ezeken kívül alkalmaztak?
Mert nem állt közel hozzánk, nem éreztük valószerűnek a vallásos azonosulás rajongó, öngyilkos fokát. Ez az a férfi, aki spanyol földön a magyar önkéntesek élén harcolt a fasizmus ellen? Ez az a fiatal belügyminiszter, aki egy vasmű udvarán felugrik egy ládára, és onnan beszél több száz igen mérges embernek azzal a szándékkal, hogy megnyugtassa őket? Hatásosan és sikeresen. Mi fékezi és mi hajtja most a bíróság előtt?
Megfélemlítéssel, gyötréssel nem lehet rávenni egy kipróbált harcost, hogy folyamatosan áruló legyen. És ha a bőrét félti, miért megy folyvást oda, ahol egykönnyen kilyukaszthatják?
A vádlott Rajk László, kommunista külügyminiszter, korábban belügyminiszter nem mentegetőzött, nem beszélt összevissza, egyszer sem zavarodott bele vallomásának a szövegébe. Érthetetlenül érzelemmentes volt, mintha nem is az ő életéről és becsületéről lenne szó.
Az a kedves figura, aki futballozik a diákokkal, miért ilyen fakó? Hogy tud így visszahúzódni magából, hogy tud önmagáról ilyen szenvtelenül beszámolni? Bűnös vagy szent az, aki így el tud önmagától távolodni? Hogy volt képes ilyen feltétlenséggel föláldozni nem csupán a testét, de a becsületét, a lelki önarcképét is, csakhogy a hűsége pártvezérek iránt vitathatatlan legyen?
Földalatti és föld feletti lojalitások gyökérhálózatát nyomozza a szerző, mert a Rajk fivérek közül a két pólus, László, a kommunista és Endre, a nyilas - meg a közbülsők - ugyanazokra a kihívásokra válaszoltak, a maguk módján, egybehangzó radikalizmussal. És lám, milyen különböző társaságokban kötöttek ki! Mintha tanulságkeresőn bújták volna előzőleg Dosztojevszkij regényét, keresőkről, természetesen, A Karamazov testvéreket.
A sors ebben a régióban nem kényeztette el értelmes és nem csupán annak látszó cselekvésmintákkal a tenni vágyó fiatalokat. A fasisztáknak és a kommunistáknak volt a legnyomatékosabb kínálatuk: állami állást ígértek. Ha erőszak nélkül nem megy, akkor erőszakkal. Felszámolták az elmélet és a gyakorlat morális kettősségét: aki A-t mondott, az mondjon B-t is - odaállással, állásfoglalással, rendíthetetlen, kételymentes hűséggel hitelesítse az ideáit.
És a párbaj, amit László és Endre magasabb fokon jelenített meg, az alsóbb szinten is megvolt, ha zagyvábban is. Ismeretes, hogy a kisnyilasok zöme kiskommunistává lett. Ahogy 1989 táján a kiskommunistákból lettek a kisnacionálkonzervatívok.
A Rajk fivérek szembeforduló arcán át két tévedés nézi egymást. A kor nem tartott raktáron más ilyennyire radikális tévedést, mint ezek. Ha kortársuk lettem volna is, azt hiszem, nem választottam volna sem László, sem Endre gondolatvilágát, életterveit. Polgár lévén nem lettem volna sem jobboldali, sem baloldali forradalmár. Nem vitatom el az emberi értékességet sem idősebb Lászlótól, sem pedig Endrétől, de számomra annak idején sem merült föl a puszta lehetősége ilyen választott rokonságoknak.
Ha választanom kellene, a két fivér közül a harmadikat, a következő nemzedéket, László fia Lászlót választanám, akinek a nevető képe le tud venni a lábamról. Tud ő komoly is lenni, persze, hogy tud, de a barátság mosolyigényes és mosolytermő viselkedés. Üzlethez, politikához, kártyához elmegy a fapofa, de a barátság ott kezdődik, ahol ezek befejeződnek.
Visszanézve a halálos következetességekre, ez az utód valami mást kellett hogy válasszon: vagy játékos harcos lett, vagy egyszerűen csak játékos. A homo ludens disszidensek új lapot nyitottak a történelemben. A politikai avantgárd mint alternatív vagy underground művészet. Magatartás- és életforma-kísérlet.
Ez a tagbaszakadt férfiú nem fél, de tőle sem kell félni, nem bánt, de megmondja, amit gondol. Tud a szemével és a szavával odasuhintani is. Vannak eszményei, de nincs elszállva, próbálgatja, hogyan lehetne megoldani a dolgot, érdekli a cselekvés technikája. Nem mondanám, hogy hidegen hagyják a forradalmak, de nem dől be az erőszak retorikáinak. A családregény vázlatában, ha a nagybácsi a tézis és az apa az antitézis, bízzuk ifjabb Rajk Lászlóra, akinek nemsokára megünnepelhetjük a hatvanadik születésnapját, hogy görgesse tovább, és szerencsésebb fordulatokkal ezt az örökölt dialektikát.

replica rolex daytona