Kisvárosi történet (Népszabadság, 2007. április 1.)


1944 tavaszára a folyamat, amely a végső megoldáshoz, a holokauszthoz, Auschwitzhoz vezetett, mindennapossá vált, és szinte normális volt. Kisvárosunk, Berettyóújfalu környékén már sok helyen gettóba zárták, és túlzsúfolt marhavagonokban külföldre szállították a zsidókat. Ezt már tudtuk. Se apa, se anya, már csak mi, gyerekek, így is lehetett élni, de tanácsosnak látszott kisvárosunkból elmenni Budapestre.
Egy ház árából, tizenegy évesen megszereztem az utazási engedélyt szülő nélkül maradt négyünknek, a hatóság hozzájárult, hogy elutazhassunk budapesti rokonainkhoz. Elbúcsúztam unokahúgomtól, Verától. Két hét múlva én a Duna-parton sétáltam, őt addigra már a gázkamrában megfojtották és a krematóriumban elégették. Nem tudtam, hogy a falu kétszáz zsidó gyerekéből már csak mi élünk, négyen, akik eljöttünk onnan egy nappal a gettóba terelés és a deportálás elől, és rajtunk kívül két csendes, szeplős ikerfiú, akiken Auschwitzban herekísérleteket végeztek, a többiek elhamvadtak. Unokahúgaimnak a gázkamra volt a sorsa? Erre jelölte ki az iskolatársaimat az Örökkévaló? Megölésükre nem volt semmi bennük rejlő ok.
Érdekből, kislelkűségből a korabeli magyarok nem értették, hogy akarva-akaratlan egy nagy bűn cinkosai lettek. Elirigyelték a zsidók házát, boltját, és nagy kedvet éreztek némi hazafias rablásra. Aki megmaradt. a túlélő szökevény sem tudja bűntelennek érezni magát, ő is kérdőre vonható: miért nem fogta a gázkamrába bemenet az osztálytársai kezét. Heidegger: bűnösnek lenni a lét normális állapota. Ha bűnösek vagyunk, normálisak vagyunk. És mi van ma, hatvan év múltán? Mindezekre nem gondolni nem sikerül. Ma is van vágy arra, hogy a közösségek végre magukra maradjanak, hogy igazában egymás között lehessenek. Csak ők, és senki más! A többiek - piszok, selejt, kártevő féreg - takarodjanak. Az iszlámnak a többiek kutyák, ez már generózusabb, a kutya a gazda barátja. De mire való a féreg? Féregirtásra. A kisaljasok, akiknek a fajtájából sok van, ha nincs is többségük, bármilyen irtó hadjárathoz lelkesen csatlakoznak.
Láttunk képeket, emlékezünk jelenetekre, elmélkedtünk róla, és mégsem értjük. Elképzelhetetlen, mert hihetetlen, mert nem lehet elhinni, hogy ezt a végtelen aljasságot különben normális, olykor bizonyára kedves fiatalemberek tették. Ahhoz, hogy tegyék, tehessék, hogy tenni tudják, az kellett, hogy a foglyot darabnak lássák, hogy az emberszerű lényben ne lássák az embert. Ahhoz az elméjükben kellett történnie valami elváltozásnak; amit lelki vakságnak, süketnémaságnak is nevezhetnénk, aminek következtében a tettes semennyire sem tud azonosulni az áldozattal.
Replique Montre Teherpróba
De mi magunk tudunk-e? Kevés kivételtől eltekintve nem vagyunk sem tettesek, sem áldozatok. Vérségi, ismeretségi vagy kulturális alapon talán ezekhez is, azokhoz is közünk van, tudunk róluk, tudatunk szereplői. Ott vannak elzavarhatatlanul egy belső színpadon. Jönnek. De most pszichodrámai kísérletként legyünk ezúttal nemcsak tanúi, de szenvedő tárgyai is a könnyedén felidézhető képsornak. Az ajtók kivágódnak, és fegyveresek tódulnak be ebbe a helyiségbe, elrendelik, hogy mindenki feküdjön a földre, aki emelgeti a fejét, abba belelőnek. És most, rendben, fegyelmezetten, akinek a hátát éri a bot, feláll, és kettesével sorakozva kimegy az épületből. Önök közül a bátrabbak méltatlankodnak, de miután néhány méltatlankodót lelőttek, teszik, amit önöknek parancsolnak, mert, ha nem ellenkeznek, hátha megússzák.
Önök többen vannak, de azoknál fegyver van. És mögöttük van a hirtelen megváltozott törvény, a nemzet első emberének a törvénye. A parancs minden időben parancs. Ettől a perctől fogva nem számít, hogy önök kicsodák, önök heftlingek. Még ebben a ruhában, így, ahogy itt vannak, önök őrök között vonulnak egy ismerős város utcáján, és némelyik járókelő csúfolja, leköpi önöket. A többség nem teszi ezt, de olyan nincsen, aki az önök védelmére kelne. Talán, mert nincs meggyőződve róla, hogy ezt kellene tennie, s hogy amit lát, annak nem volna szabad megtörténnie. Mert tudata trónusán a Faj szó ül, esetleg a Nemzet, de semmiképpen sem az Ember, és ahogy mondani szoktuk: annak elidegeníthetetlen méltósága. Félrenevelt közösség.
Önöknek módjukban áll beleképzelni magukat a további stációkba, mondjuk egy kapun átlépve egy kövezett udvaron kell áthaladniuk, ámde jobbról-balról ütik-verik-rúgják önöket, igen, válogatás nélkül. Azoknak az egyenruhásoknak önöket mind egyformán meg kell alázniuk, puhára kell verniük, hogy már a barakkok közötti sugárirányú folyosókon, amelyekre egy toronyból géppuskás őr figyel, engedelmesen menjenek munkára vagy kivégzésre, avagy társaik holttestének az elégetésére. Tökéletesen közömbös, hogy önök kik voltak. Életrajzuk, személyiségük jelentéktelen akcidencia. Eddig voltak valakik, mostantól nem azok. Senkik. Ezt a gyorsított senkivé válást kellett különböző törvénytisztelő európai állampolgároknak átélniük formálisan berlini iniciatívák nyomán. És ezt a folyamatot a meglévő ismeretek alapján mi mind el tudjuk képzelni, ha akarjuk.
Nem ember?
A tanuló ember tartozik magának azzal, hogy legkülönfélébb tornáit az empatikus képzelőerő gyakorlataival egészítse ki. Legyél hefling! Legyél zsidó! Legyél cigány! Legyél homoszexuális! Legyél szellemi fogyatékos! Nemzetpedagógiai feladatnak tekintem - szerte Európában - annak az eseménynek a részletekben való elképzelését a gázkamra fulladógörcséig, amelyről ez a konferencia szól. Érthető, ha a mai szülők nem akarják elképzelni a saját gyereküket ezen az úton, a vasúti rámpától az égetőkemencéig. Miért is kínoznák magukat? De hiszen naponta végeznek fájdalmas, erőkoncentrációt igénylő gyakorlatokat a sporttól a békebeli gyászig. Az együttérzés és az együttszenvedés olyan lelki képességek, amelyek gyakorlása nélkül nincsen erkölcsi intelligencia.
Most pedig kiránduljunk a tettesekbe. Érezniük kellett valami elégtételt: "elvégeztük a munkánkat, ezeket is elintéztük, ezek sincsenek többé. Egészségünkre!" Mivelhogy megtanulták: boldogtalanságaiknak a zsidók az okozói, most már lehettek boldogok. Nem az a különös, hogy Hitler mondta, amit mondott, hanem az, hogy józan emberek ezt az elmebajt a magukévá tették. Az egykori történet eltávolítása az önérzet védelméből ered. Nem akarjuk elhinni, hogy a mieink, a közénk tartozók, a felmenőink, németek, magyarok vagy bármely más európaiak ilyet cselekedtek. Sőt: nemcsak a magunk nemzeti közösségét óvjuk a kollektív tömeggyilkos szégyenbélyegétől, hanem az emberi fajt is ettől a gyanútól, mert nem lehet, hogy épelméjű, nem analfabéta emberek ilyet cselekedjenek!
A tettes azt akarta hinni, hogy az áldozat nem ember, hanem alsóbbrendű, csupán emberszerű lény. Az áldozat azt akarta hinni, hogy a tettes nem ember, hanem csak lelketlen gyilkológép. A gyilkosok nem voltak eredendően ferdék, hanem csak elferdültek - munka közben. Otthon apák, fiúk, testvérek, kollégák, szerelmesek, barátok voltak. Aztán elmentek szolgálatba, tették, amit kellett, és ittak egyet a jól végzett munka után. Sikerélményük volt, akár a mészárosnak, aki sok vágójószággal végzett aznap, vagy mint a vadásznak, aki szép sorban kiteríti a földön a zsákmányt.
Kezdetben volt az ige, a kirekesztés vágyának a megfogalmazása. És aztán jött a mesterség, az ölés művészete. Hogyan lehet minél kisebb ráfordítással minél több ellenséget elpusztítani. A pozitív kollektivizmus másik arca a negatív kollektivizmus, közösség gyűlöl közösséget. A holokauszt volt a nacionalizmus legfelsőbb foka. Minél hisztérikusabb a kollektív dicsekvés, annál hisztérikusabb a kollektív gyűlölködés egy másik közösség ellen. Nem vacakolni, egy füsttel elintézni mindet, nem részletezni a vádat személyenként, hanem eltüntetni az egész bandát, úgy, ahogy van.
Javak újraelosztása
Emlékszem egy vágóhídi mérnök szavaira: "Innen a marhából - fel nem dolgozott állapotban - csak a bőgése tud kimenni." Ne legyenek nyomok, ne legyen emberi maradvány, csak füst és hamu, egyszóval semmi! Váljatok semmivé, nem is léteztetek sohasem. Mit akartak inkább eltüntetni? A zsidók ittlétének vagy a kiirtásuknak a nyomait? A kutatások nyomán kezd fény derülni arra a szégyenletesen földi kérdésre, hogy az én kisvárosi zsidó iskolatársaim elpusztítása kinek mi mindenre volt jó és hasznos! Hány racionális érdeket és célt szolgált, milyen jéghideg kalkulációk tárgya volt. De ha lefejtjük róla a politikai felszínt, a szövegeket a fajtiszta nemzetről, akkor marad a szívet melengető lényeg: a rablás. A zsidó javak eltulajdonítása gyilkossággal egybekötve háborús szűkösség idején.
A megszállt és a csatlós Európában azért ment aránylag könnyen a zsidótlanítás, mert a megszállók, a helyi nemzeti hatóságok, valamint a környéken élő civilek egymásra találtak a rablott javakon való osztozkodásban, és ezzel a gyarapodással csillapították erkölcsi kétségeiket. Lehetett érdekelteket találni, mindig akadt valaki, akinek jól jött, hogy egy ház megürült. Akitől a háború után elvették, amit a háború utolsó évében kapott, az igazságtalan erőszak áldozatának érezte magát, és ezt az érzést gyerekeire is sikerült átörökítenie, hogy a politikai antiszemitizmusnak legyenek meggyőződéses harcosai. A hivatalnok, aki a háború utolsó évében német nyomásra a zsidók kisajátításában és deportálásában közreműködött, az a háború után, ha megmaradhatott az állásában (a kisnyilasokból ugyanis kiskommunisták lettek), ugyanilyen szorgalommal járt el a magyarországi németek kitelepítésében és javaik újraelosztásában. Hogy emberektől valamilyen politikai magyarázattal el lehessen venni azt, amijük van, ahhoz érdekelt segéderők kellenek. Ezeknek voltaképpen közömbös a másik ember, akit most hivatalosan, a felsőbbség Replique Rolexjóváhagyásával ki lehet fosztani, és el lehet tüntetni. Hogy az ítélet igazságos volt-e, annak elbírálására a végrehajtók nem illetékesek.
Világi és egyházi személyek hozták meg a zsidótörvényeket, amelyek az akkor tizenötmilliós Magyarország nyolcszázezer zsidó lakosának az eltávolítását célozták. Ezek egynegyedét a Horthy kormányzó és környezete azért engedte életben maradni, mert önmagukat kezdték el félteni. Nem az emberségük mozdult meg, hanem csupán a tudtukra adatott, hogy ha nem állnak le a deportálással, a vesztes háború után jön a személy szerinti büntetés. Volt egy kisebbség, amelynek jól esett zsidót ölni vagy öletni, tagjai hangoztatták, hogy nemzetük üdvét szolgálják. A bürokrácia részvétlen volt, mint a kő, és tudta ésszerűnek látni a pusztítás gépezetét.
A gyerekirtás kivételessége
Mentalitásuk, amelyben önigazolásra leltek, el tudta fogadni a tömeggyilkosságot. Ha a nemzet áll mindenekfelett, akkor az, aki ne legyen benne, az egyáltalán ne is legyen, akkor a kivetett kisebbséghez tartozó egyénnel szemben mindenféle gonoszság megengedhető, akkor lehet a megmaradt fényképekről tanácstalan rémülettel ránk néző gyerekkel, öreggel kemencét fűteni. Ez a könyörtelen üresség képeszt el valahányszor a kieszelők és végrehajtók agyába belevilágítanak a dokumentumok. Számukra az emberi személy maga teljességgel érdektelen, valamilyen irata azonban talán számba vehető. Például a keresztlevele. Mikor az angolszászok már ott voltak Vatikánváros körül, XII. Pius pápa felemelte a szavát - a kikeresztelkedettek érdekében. Kérte az esztergomi bíborost, járjon közbe a kormányzónál, hogy a kitért zsidókat ne vigyék el, a többiekkel pedig bánjanak emberségesen ott, ahova viszik őket. A kérés későn érkezett, a deportáltak zömét akkorra már elégették.
A szomszédok átlaga nem mozdult, csak néhány kivételes ember segített, akiket valami rejtélyes erő hajtott erre. Azok a kevesek, akik életük kockáztatásával embereket mentettek meg, azok mindig egyesek voltak, akik - együttérzésre is képes - lelkiismeretüknek engedelmeskedtek. A közöny olyan, mint a homok, nem érdekes. Az embertelenségben nem rejtőzik semmilyen talány, nincs mit megmagyarázni rajta. Aki viszont egy másik embert megment, az szent. Sorsunk titka, hogy ki lesz a megpróbáltatás órájában szent. Az elhatározás nem elég, erőt és alkalmat adó kegyelem is kell hozzá. A végső megoldás nagy egésze sok lelkiismeretes aprómunkából állt össze. Ez is öngyilkos terrorizmus volt. Inkább mi is vesszünk, csakhogy ők pusztuljanak.
A náci vezetők 1944-ben már tudták, hogy a háborút elvesztették, tehettek volna gesztusokat, abbahagyhatták volna a zsidóirtást, de ők rákapcsoltak. Akit még a vereség előtt el lehet pusztítani, azt pusztítsuk el! Ha a szövetségeseket nem is lehet, akkor legalább azokat semmisítsük meg, akik mint megmentőiket várják őket. Többek között az én iskolatársaimat. Hogy a gyerekeknek sem irgalmaztak, sőt nekik a legkevésbé, nehogy színre lépjen egy újabb zsidó nemzedék, ez a perfekcionizmus teszi a holokausztot kivételessé a népirtások között. Ezt a háborút a nemzetiszocialisták az európai zsidók ellen kétharmadrészt megnyerték. Az európai zsidók hatvannyolc százalékát megölték. Vannak olyan országok, amelyekben a megöltek arányszáma ennél magasabb, és olyanok is vannak, ahol ez az arány lényegesen alacsonyabb.
La moral de l'histoire
Sem az ölés, sem a meghalás nem volt végzetszerű. Lehetett a parancsot túlteljesíteni, de lehetett valamit tenni is ellene, akadályozni, lassítani, időt nyerni. Ebben a játszmában voltak bűnösök és szentek, gyilkosok és megmentők, és a kettő között mindenféle ember, aki a jó és a rossz között élete minden napján dönt. Vajon nem tudták, hogy mi a jó és mi a rossz? Pedig alighanem olvasták a tízparancsolatot és a hegyi beszédet. Tiszteletet érdemel mindenki, aki tett valamit azért, hogy ez a fekete lyuk az európai történelemben úgy-ahogy elképzelhetővé váljék a maga gyötrelmes valóságában. A tudás: védőoltás. A gyűlölet és a közöny: betegség. A szeretet és az empátia: egészség. Mindannyian választunk.
A budapesti Holokauszt Emlékközpont és a Friedrich Ebert Alapítvány rendezésében március 28-30. között történész-vitafórumot tartottak Budapesten a Páva utcai emlékközpontban a két világháború közötti magyar zsidó sorsról. A tanácskozás megnyitásaként Konrád György író olvasta fel itt közölt esszéjét.

(Forrás: www.nol.hu)

replica rolex