Kezdetben volt az irodalom


Amióta Magyarország is tagja lett az Európai Uniónak, tudjuk és eldöntöttnek tartjuk, hogy hova tartozunk. Izmos optimizmusra van szükségünk ahhoz, hogy valódi belső örömmel mondhassuk: végre a helyünkön vagyunk, ennyi ide-oda csúszkálás után megnyugodhatunk, hazajöttünk, otthon vagyunk az európai nagycsaládban. Most már bezárhatnánk a szekrénybe a sérelmek, neheztelések, becsapottságok, mellőzöttségek, önsajnálatok pátoszát.

*

Mert ha egyedül vagyunk, ha se Nyugat, se Kelet, akkor egymásba marunk, akkor a magunkra maradástól kergülünk meg, és úgy képzeljük, hogy a legnagyobb veszedelem itt van az orrunk előtt: kormányon vagy ellenzékben, mert a nép kettévált és a polgártársak ellenséget látnak egymásban. Ennek a világvégi hangulatnak, amely a négyévenkénti választási kampányokat Magyarországon kíséri, az a nem lebecsülendő körülmény adja meg a komikumát, hogy a politikai ellentétek 1989-óta egyetlen életet sem követeltek, sőt még pofonokat se nagyon termettek. A II. világháború egymillió emberéletbe került, az 56-os forradalom körülbelül tízezer életbe, az annus mirabilis, a csodálatos év, 1989, és ami belőle következett, a demokratikus folyamat egyetlen életbe sem került. Kellemetlen hangulatot, paranoiás ellenségeskedést és az újsütetű politikai osztályon belül hiú pöffeszkedést viszont sokat hozott a fordulat, amelyet szeretünk rendszerváltozásnak is nevezni.
Azt hiszem, a politikai diskurzust civilizálhatná a nagyobb egészhez tartozás tudata, és az a képességünk a megalapozott viszonylagosításra, hogy a saját politikai színházunkat ne érezzük egész világnak, hanem tudjunk rá olykor mint mellékszínpadra tekinteni. Egészségesnek és a polgárok számára felszabadítónak tartom ezt a távlatot. Az Európai Unió tagjaként viszont nem leszünk egyenország, ömlesztett sajt, ellenkezőleg: gondozni fogjuk a különösségeinket, és siker jósolható az ügyes lokálpatriotizmusoknak. Fesztelenebbül fogjuk kedvelni a magunkét, a ránk jellemzőt, de minthogy sokan próbálják magukat a többiektől megkülönböztetni, nem lesz olyan könnyű megtalálni azt, ami jellegzetesen csak a miénk, és ráadásul még nagyszerű is.
A magyar irodalomról elmondhatjuk, hogy elég jó és különös. Sokféleképpen nyomasztó viszonyok között a keljfeljancsi-lélek az emberi tisztánlátásban jeleskedik, és ennek következtében semelyik nagy nemzet irodalma nem érdekesebb vagy gazdagabb ma, mint a nem olyan rettenetesen nagy nemzet magyaroké. A magyar nyelv elszigeteltsége a magyar irodalmat úgy vette körül, mint a dió belét a héja, intenzív bensőséget teremtve, egyszersmind oltalmazta is. Mind több ajtócska nyílik kiváló közvetítők jóvoltából a dióhéjon, és ennek bizonyítéka, hogy van néhány magyar író, akitől sok más nyelvű irodalombarát valamit olvasott. Jelentős művek mögött jelentős személyiségek állnak, szeretetre méltóak is, ha fogékonyan nézzük, hallgatjuk őket.
A magyarok jók a matematikában, a zenében és az irodalomban, olyan diszciplínákban, amelyekhez inkább tehetség kell, mint pénz. A nehézségeket figyelembe véve már az ezeréves fennmaradáshoz is tehetség kellett. A jelentős szellemi művek létrejötte szemben a mostoha körülményekkel - mind megannyi hőstörténet. Igaz ugyan, hogy a balszerencse tud serkentő is lenni, a boldog béke pedig a tehetséget is elkényelmesíti, a kérdés azonban igazában az adagolás: hogyan keverjék a sors szövőasszonyai a szerencsét és a balszerencsét pusztán a művészet érdekeit nézve?
A magyar művészeknek megterhelésből elég sok jutott, kényeztetésből jóval kevesebb. Hogy Bartók és Kodály, Ligeti és Kurtág mesterek, erről a zeneértőt a hang vagy a kotta meggyőzi, de hogy a többi művészeti ágban is érdemleges művek keletkeztek, arról csak fokozatosan és némi késéssel győződhet meg az európai kíváncsiság, amely az Európai Unió keleti bővülésekor szeretné tudni, hogy mije van, leltárt készít és mérleget állít fel. Közép-Kelet-Európa, és ezen belül Magyarország tapasztalata, szellemi teljesítménye és tartása nélkül Európa nem az, ami. Mindenesetre az a régi megállapítás, hogy a magyarok elvesztik a háborúikat, de megnyerik a békéiket, most bebizonyítható.
Nem kívánom elhallgatni, hogy rossz tapasztalatokban engem többnyire a saját államom részesített nemzetiszocialista és kommunista extremizmusaival. Tény, hogy ilyesmit várt el tőle előbb a német, majd a szovjet vezetés, mindazonáltal a honi adminisztráció nagy önállósággal kellemetlenkedett. Nem olyan nagy a választék, hogy minek a nevében lehet bennünket elnyomni: a nemzet, a nemzetközi munkásosztály vagy valamilyen vallás nevében. Az Európán átvonuló eszmeáramlatok egy-egy országot esetleg meg tudnak bolondítani, huszonötöt azonban nem tudnak.
Antipolitikai kiindulópontom ironikus éberséget tanácsol. Ezért nekem tetszik a nemzetállamok szuverenitásának európai, alkotmányos korlátozása. És az is tetszik, ha a nemzetállam alatt a városi és falusi társadalom nagyobb önállósággal igazgatja el önmagát.
A hatalmakat kívülről is, belülről is ellenőrizni kell. Nekem az Európai Unió nagyobb biztonságot és szabadságot, messzebb nyúló látóhatárt és szélesebb körű tapasztalatot jelent. Odáig már nem terjed az optimizmusom, hogy az Európai Uniótól a művészértelmiség helyzetének lényeges javulását várjam. Lesz szubvenció mindenre, de a kulturális támogatásokra, ha jól értem a számokat, az uniós költségvetésből egy ezreléknél is kevesebb jut.
Ha viszont arra a kérdésre keresünk választ, hogy mi tartja össze Európát, habozás nélkül mondom, hogy a szimbolikus kultúrája, a művészetek, az írás, és ezen belül az európai vallásos és világi irodalom, amely századokkal, ezredekkel korábban keletkezett, mint a modern Európa gazdasági-politikai szövetsége. A közbeszédet valószínűleg mindinkább elfoglalja Európának mint egésznek vagy legalábbis mint nagy államszövetségnek a viszonya a világ többi részéhez, más hatalmakhoz.
Tisztázódik, hogy mit mennyire tartsunk fontosnak. Történelmi életkor és népességszám, vagyis emberi erőforrások tekintetében Kína és délkelet-ázsiai szomszédai a legerősebbek. Akaratérvényesítő fegyveres erő, meghatározó gazdasági és tudományos hatalom tekintetében az Egyesült Államok az első. Pluralitás, urbanitás, életszínvonal, életminőség és a művészeti örökség tekintetében azonban alighanem Európa az első, talán mert ez a földrész a leginkább tud bírálóan nézni magára, és a gazdasága sem csekélyebb, mint Amerikáé.
Ezzel szemben az elmúlt évszázadban Európa kétszer is bűnbeesett, a két világháborúval, és belefeküdt a legvisszataszítóbb zsarnokságok ágyába. Európának nincs oka, joga hivalkodni. Bár szívesen mondanám, hogy az európai humanizmus lehetne a mi varázsvesszőnk, de elég, ha végigtekintek a saját tapasztalataimon és a szűkebb-tágabb környezetemen, hogy ne dőljek be semmilyen dicsekvő, kollektív önarcképnek, és hogy felidézzem az öndicséret hátoldalát, az elvetemült gonoszságokat, a kisszerű ridegségeket, a jótett helyett a mulasztást, a gondolkodás helyett a pufogást mint a politika meghatározó adottságait.
Csak az emberiség kisebbsége él demokratikus jogállamokban. Az emberiség demokratikus kisebbségének érdemes összetartani, és saját közös dolgán, felelősségén és stratégiáján lehetőleg minél nyíltabban gondolkodni. A szabadságjogok és a viszonylagos jómód összefüggenek. Ha a demokráciák segíteni akarnak a szegény országoknak, akkor támogassák ezekben a demokratikus folyamatot, mozgalmat, ellenzéket, hogy a segítség ne enyésszen és pazarolódjon el a diktatúra javára, korrupcióra, fegyveres erőkre, bürokrácianövelésre, olyasmire, ami csak az adósságot növeli, de a szegénységet nem csökkenti.
*
Semmi tiszteletre méltót nem látok abban, ha jogállamok demagóg önkényuralmakkal cinkoskodnak. Sosem éreztem rokonszenvet a harmadik világbeli, posztkolonialista diktatúrák iránt, már csak azért sem, mert groteszk másolatai annak a kettőnek, amelyeket volt alkalmam megismerni. Kiszabadulva két diktatúra romjai alól, egyik iránt sem érzek honvágyat, és nem tudom vadonatúj találmánynak vélni a paródiát. Ha bármely ország szóba jön, ne mulasszuk el unalmas kitartással megvizsgálni, hogy van-e ott cenzúra, és vannak-e perek államellenes izgatás miatt? Folyik-e demagóg uszítás bármilyen közösség, nép, vallás, embercsoport, nemzetiség, osztály ellen? És mondják-e róla a médiában, hogy ez a szidalmazott embercsoport a nagy többség boldogulásának az akadálya.
Nem különösebben nehéz megkülönböztetni egymástól a jogállamokat és a zsarnokságokat. Európa ki fogja használni azt, amije van, plurális szellemi kapacitását. Kénytelen lesz szeretni a maga sokféleségét, mert ez az erőssége: a sok emeletes ember a földszintes emberrel szemben. Attól pedig, amit a gondolatszabadságról megtanultunk, egy pillanatra sem érdemes eltántorodni, mert abból csak szégyen és nevetség származnék.
A modern társadalmaknak több feje, sűrűsödése, tekintélyközpontja van. Sok helyen kicsúcsosodó eliteket látok, olyanok, mint a hegyvidékek repülőgépről. Igazában a gazdasági és a katonai versenynél nem kisebb jelentőségű a szellemi verseny: ki látja pontosabban a világot?
Az államok felveszik azt a magatartást, ami illik a méretükhöz. Nagy államok polgárain ugyanúgy meglátszik, hogy nagy állam van mögöttük, mint a kis államok polgárain az, hogy kicsi a hazájuk. Ennek is, annak is megvan a maga jellegzetes mentalitása és viselkedési stílusa, és én nem vállalkoznék annak megjóslására, hogy lesz kor, amelyben ezek nem fogják idegesíteni egymást. Kis állam polgárának lenni annyit jelent, hogy sokat beszélünk a kicsiségünkről, és nehogy mások a kicsit provinciálisnak véljék, a benső mélységünkkel, rejtelmes intimitásainkkal vigasztalódunk, állítván, hogy vannak ilyenek. Szerintem a nagyban az a szép, hogy nagy, a kicsiben az a szép, hogy kicsi. És ez majdnem így is van, de a nagynak az, hogy nagy, ritkábban megy az agyára, mint a kicsinek az, hogy kicsi.
Szellemi hagyatékában az ókori Jeruzsálem és Athén hatalmas volt, lakosságuk azonban nem volt nagyobb, mint egy mai kisvárosé. Az Európai Unió most már szép nagy, és nőni is fog még a belátható jövőben. Hogy mekkorák vagyunk, az most már egyre inkább attól függ, hogy mi van a fejünkben, hogy mennyire vagyunk kíváncsiak a világra, a nagyra és a kicsire, az egyszemélyesre akár.
Európa címere a tanuló ember. Ez a melléknévi igenév (tanuló) az értékrend alapja és a fejlődés titka, s ha tetszik, maga az identitás. Az ember tanul a rajta kívül és a benne magában lévő természet rejtelmeiből. A költés és a kutatás: tanulás, mindennek, ami van, bíráló megőrzése, korrekciója és továbbfejlesztése. A tanuló ember képes a megbánásra, és tud a hibáiból tanulni. Megtanulja tisztelni a másik embert és önmagát, mint önuralommal rendelkező alanyt. Megismeri a környezetét, a terepét, kitapogatja a lehetőségeit, okul az elmaradásaiból, több eredményt kevesebb fáradsággal akar elérni, finomítja és csiszolja az eszközeit és a módszereit. A tanuló ember ellentéte a veszekedő ember, aki önmagának mindig igazat ad, másoknak - netalán a mások egy bizonyos csoportjának - sosem, önbírálatra képtelen, a bajokért másokat okol, kesereg, káromkodik, szereti, ha vörösödik a feje, kikel magából, az öklét rázza, sziszeg, ordít, így bizonyosodik meg az erőiről.
Rabolni vagy tanulni? A rablás szinonimái a kényszermunka és a korrupció, a tanulásé a kutatás, a művészet és a játék. Az olyan embernek, aki tanulás helyett szívesebben veszekszik, a harc az eszménye. A szent háború a vallás, a nemzet vagy a világforradalom nevében: a harc felmagasztosítva.
Vannak lusta eszű, a szellemi versenyt elhárító, a bírálatot rosszhiszemű és sértő akadékoskodásnak tekintő emberek és kultúrák, ahol az ilyen ember a normális.
Ahol divat a tábori egyenruha és a géppisztoly viselete, lengetése, ott nem divat a tanulás. Iskola helyett szokásban van a zászlólengetés. A rossz tanulóból még lehet mutatós, ügyes és roppant marcona harcos.
Ó, Európa kicsi, de csinos. Itt jut a legtöbb emberi mű és történelmi emlék egy négyzetkilométerre. Itt lett a gondolkodó én a gondolkodás legfőbb tárgya. Ami másutt abszolút, az itt viszonylagossá válik. Megfogalmazzuk magunkat, naplót írunk, igazoljuk és bíráljuk magunkat, a megtörténtnek írásos nyoma marad. Itt valamivel több szó, meggondolás, idézet, elemzés veszi körül a szerelmet és az evést, a politikát és az irodalmat. Verbális kontinens. Az európai szöveg- és képörökséget használva gondolkozunk magunkról. Abban a mitológiában élünk, amit a szerzők, a művészek hagytak ránk. Új meg új alakban föltesszük magunknak a régi kérdéseket.
A fordítók a klasszikus európaiak. A soknyelvű Európa a fordítók jóvoltából tudott imitt-amott kulturális szövedékké válni, ezért éppenséggel a műfordítók lehetnének az európai kultúrpolitika kedvencei. Az európai kultúra kíváncsiság és fordítás által befogadó kultúra.
Európa olyan-amilyen, szuperhatalmi státusa a kultúrájának köszönhető, annak, hogy lakói aránylag sokat olvasnak, és hogy még mindig vannak közöttük szenvedélyes olvasók. Az európai kultúrának nincsen határa, ott van a világon mindenütt, egyetemen, könyvtárban, múzeumban, színházban és zeneteremben. Egyetemesebb a kisugárzása, mint az európai politikának. Előbb volt a latin nyelvű európai irodalom, és csak azután, az újkorban, a tömeges könyvnyomtatással jelentek meg a nemzeti elhatárolódások. Európa lényege a kíváncsiság, ami talán a leginkább bocsánatos bűn és a legkedvesebb erény. Európa különössége az egyéni történetek, szemléletek, teljesítmények nagy változatosságában van. Az európai kultúrpolitika éppen ezt a jelleget kell, hogy erősítse, a változatosságot, a személyiségek kultúrájának a tiszteletét.
Van, ami magától is megy, van, amit a piac magától is elintéz, és amihez nincsen szükség semmiféle politikára, de van, amit a piac nem rendez el, és amihez szükség van a politikára. Az oktatás és a kutatás az értelmiség zömét úgy-ahogy eltartja, a művészvilágot azonban nem; aki az irodalmat tanítja, az biztosan megél, aki írja, az nem.
A legszárazabb lelkű pragmatikusok is felismerik, hogy az Uniót választva egymást is választottuk, ahogy kedvesünkkel az ő famíliája is velejár. Az összetartozás, akár akarjuk, akár nem, bennünket is formáz. Az én szememben Európát többek között az jellemzi, hogy senki sem uralkodhat rajta, sokan próbálkoztak ezzel, de nem ment nekik. Túl erősek ehhez az európai egyének. Megtanulhattuk, hogy Európa csak szabadságban tud egyesülni, és hogy minden másfajta egységre hívó szó hamis. A szabadság igénye megvárakoztatható, de nem temethető el, csak velünk együtt. Az európaiak öntudatára újabb emelet épül: a közös európai haza erősödő ismerete. Nem kerülhetjük el, hogy mint európaiak is nézzük a távoli földrészeket, és azokon magunkat is így, mint európaiakat. Államaink társulása után valamelyest a magunkének érezhetjük egymás városait, nagy szellemeit és az ő műveiket.
Különösségeink már a kiművelt nyelvek sokasága által is adottak. Abszurd illúzió lenne egynyelvűségre törekednünk. A nyelvi harcok mögött az egynyelvűség egoizmusa áll. Európa nem tehet mást, mint hogy erénnyé nemesíti a kényszert: többnyelvű, poliglott kell hogy legyen. Természetes, hogy az angolt mint első számú világnyelvet kell elfogadnunk, ez azonban Európában kevés. Az emberek többsége képes a többnyelvűségre, Bábel zavara meghaladható.
Az Európa tudomány, European studies valószínűleg önálló diszciplína lesz. Nemzetállami bezárkózásainkat utólag valószínűleg az öntudatos korlátoltság korszaka gyanánt fogjuk értelmezni. Európára most az a szép feladat hárul, hogy érintkezésbe hozza a kultúrákat, és megkeverje a kártyákat. Más népeket a legélményszerűbben műalkotásaik közvetítésével tudunk megérteni. Empátiánk gyakorlására közismerten szerencsés módszer a regényolvasás.

*

A kulturális politika akkor sikeres, ha előmozdítja az egyének és közösségek kölcsönös ismerkedését állam- és nyelvhatárokon át. Egy nemes palántának, a kölcsönös érdeklődésnek az elültetésében, ápolásában és táplálásában látom az európai kultúrpolitika feladatát. A XIX. században az írók és művésztársaik gondolták el a nemzeti kultúrákat. Most az a kihívás áll előttünk, hogy legyen elképzelésünk az európai kultúráról.
Az Európa-barkácsolásnak még csak a kezdetén vagyunk.
Európai irodalom akkor is létezett, amikor az Európai Szén- és Acélközösség ötlete még föl sem merülhetett. Az európai irodalomnak és művészetnek nem létfeltétele az Európai Unió, megvan nélküle, de ha már van ilyen, akkor a hasznát is akarja látni. Ha akartok Uniót, akkor akarnotok kell időnként belebújni más európaiak bőrébe, esetleg könyveken át. Az elmék irodalmi és művészeti tornája nélkül jön a nagy elbutulás.
Beszédes kontinensen élünk, ahol az emberek sokat és szívesen beszélnek, és szeretnek mindent többféleképpen megfogalmazni. Restelkedhetünk emiatt a szóbőség miatt, de lehetünk büszkék is rá.
Ismerjük fel bonyolultságunkat, és örüljünk neki, vagy éppen szórakozzunk rajta.
(A Nemzetközi Társaság az Előadóművészetért [ISPA] budapesti regionális konferenciáján, a Művészetek Palotájában szeptember 22-én elhangzott beszéd.)

replica panerai