Emberi jogok a kitáguló Európában (Élet és Irodalom)

A Duna-térség és Közép-Európa Intézetének díját kapta nemrégiben Konrád György. A kitüntetést Erhard Busek, az intézet igazgatója nyújtotta át a bécsi Városházán, a Felolvasások címû sorozat keretében megtartott esten.
Ha van eszme, amely összetartja Európát, ez az emberi jogok, az embervédelem, az európai humanizmus eszméje, ami a modern demokrácia szíve-lelke. Emberi jogon egyszersmind polgári szabadságjogot értünk, a személyek és a kisebbségek jogait, hiszen magától értendô, hogy a többség, vagy az annak nevében fellépôk rendelkeznek az érdekérvényesítés eszközeivel, akik viszont jogvédelemre szorulnak, azok eleve kevésbé hatalmasok, vagy éppenséggel gyengék, ami mások általi védelmüket indokolja.
Tapasztalati tény, számos diktatúra és tekintélyuralmi rendszer gyakorlata bizonyítja, hogy a legérzékenyebb és a legkritikusabb szabadságjog a sajtószabadság, a sajtójog, az ôszinte és alkalmasint bíráló beszéd joga. A kultúra nem többségi ügy, a nagy mûvek, felfedezések messzemenôen kisebbségiek, ezért védelemre szorulnak a kormánnyal, a többséggel, a fenyegetô politikai változásokkal szemben.
Az alapvetô emberi jog – fogalma szerint – személyiséghez kötött, és nem rendelhetô alá a közösségnek, a többségnek. Egyszerû lenne, ha egy diktatórikus kisebbséggel szemben kellene védelmezni a többség jogait. Ez a helyzet a klasszikus diktatúrákban, amelyek nem vetik magukat alá az általános választások próbájának, de még akkor is, ha így járnak el, megtalálják a módját, hogy az elszigetelt és szolidaritásaitól megfosztott és fenyegetett egyénnel szemben a propagandisztikusan állított többség nevében lépjenek fel. A börtönbe zárt emberjogvédôket a világ minden államában a vélt és hangoztatott pszeudo-többség nevében ítélik el.
Az 1989-es fordulathoz számos tényezô vezetett, de ezek között az egyik legfontosabb a szabad egyének szolidáris köreinek lázadása volt. Ez a maga idejében lekicsinyelt kivétel változtatta meg a leghathatósabban a stásus quót, és morzsolta, bomlasztotta fel a represszív szovjet birodalmat. Szilárd demokráciának viszont a szabad egyének fellépése sohasem ártott, ellenkezôleg, csak megerôsíti, finomítja, artikulálja azt. A demokráciának az az elônye, hogy képes beépíteni, integrálni az autonóm személyek és közösségek törekvéseit.
Láttuk a kommunista, nacionalista és vallási fundamentalista uralmakat, amelyek a többségi-kollektívista ideológia alapján fojtották el az európai humanizmus több évszázados tradícióit. Ezek lényege mindig a fenyegetés, az emberek testi épségének és megélhetésének a veszélyeztetése. Az európai liberális demokrácia a kisebbségek szabadságjogainak védelmét jelenti az agresszív és ellenséges többségekkel szemben.
Az emberi jogvédelem jelenti a kultúra tartós, intézményes védelmét a politikai hatalmaktól, jelenti a kulturális intézmények autonómiáját, a politikai és a kulturális szféra elválasztását, és a szavak, szimbólumok világának, az írott és elektronikus sajtónak a mentesítését a többségi kormánykoalíciók akaratától és haragjától, vagyis a kultúra elkülönítését a kormányozó hatalomtól.
Ahogy elôrehalad az európai gazdasági egyesülés, úgy kerül mindinkább napirendre az Európai Unió szellemi-kulturális integrációja, vagyis a közös, megvitatott és konszenzusos alapelvek védelme a lokális hatalmi visszaélésekkel szemben.
Mivelhogy az új demokráciák nem az égbôl pottyannak le a földre, és costume cosplay az ügyeiket nem ma született csecsemôk, nem kisgyerekek intézik, hanem olyan emberek, akik életük nagyobb részét autoritárius, vagy éppen totalitárius rendszerekben töltötték – akiknek a vágyait és törekvéseit, a másik emberhez, a másik félhez, a szembenálló partnerhez való viszonyát a teljes gyôzelem, a sarokbaszorítás, a megfélemlítés, a színpadról eltüntetés reflexei vezérelik –, fennáll az a veszély, hogy a régi új politikusok és tanítványaik visszaesnek az ellenségeskedô, ideológiai nyomásgyakorlásba.
Komoly esély van rá, hogy politikusok a sajtóval, a kritikus közéleti megnyilvánulással szemben bosszúálló hangulatba merevednek, és ehhez megtalálják az eszközöket is. Még mindig elég nagy az állam befolyása a gazdasági szférában, lehet összevonni az adatokat, lehet a szervezett bûnözés üldözésének ürügyén megfigyelni és lehallgatni ellenzéki személyeket, annál is inkább, mivel a titkosszolgálatok személyzete még az elôzô rezsimekben hozzászokott ezekhez a gyakorlatokhoz.
Megfigyeltük, hogy a parvenü újoncok, a hatalomba frissen csöppentek is megrészegülnek ezektôl a lehetôségektôl. Ahol a hatalommal vissza lehet élni, ott akad olyan ember, aki ezt meg is teszi.
Az Európai Unió a demokrácia következetes igényét kell, hogy jelentse, és ebben az értelemben a helyi hatalmak szigorú ellenôrzés alá helyezését. Ahogy a pénzek kezelésének megvannak a kidolgozott, formális eljárásai, ugyanígy az emberi jogok kezelésének is nemzetközi ellenôrzés alá kell kerülnie. Kétségesen demokratikus országokkal, ahol az emberi és polgári jogok nincsenek garantálva, lehet diplomáciai kapcsolatokat fenntartani, de az Európai Unióba való beemelés elônyével mindaddig indokolatlan megajándékozni ôket, amíg megbízható demokráciává nem válnak. Az integráció elôrehaladásának kritikus fokmérôje, alapvetô kritériuma kell hogy legyen az adott ország sajtóviszonyainak, sajtószabadságának nemzetközi ellenôrzése, mind a civil, nem-kormányzati szervezetek, mind pedig a hivatalos európai intézmények által. Ki kell alakítani az egyes kormányokra gyakorolt nyomás világos és nyilvános eljárásait. Megengedhetetlen, hogy kormányok a nemzeti szuverenitásra hivatkozva elnyomják a szabadságukat féltô egyéneket és kisebbségeket. Az értelmiségi elit meghatározó társadalmi csoport, és minél kiválóbbak a hozzátartozó személyek, annál érzékenyebbek a szabadságjogok sérelmeire.
A nemzeti kisebbségek kulturális jogainak érvényesítését elvben az egyes államok költségvetésébôl kellene biztosítani, de a kormányok ilyen célokra keveset és kényszeredetten adnak, ezért kell hogy legyen EU-forrás erre a célra, és az emberi, illetôleg kisebbségi jogok tiszteletben tartásának ellenôrzésére. A Helsinki-Watch, az Amnesty International és a többi jogvédô szervezet kiváló munkát végzett, indokolt azonban, hogy ez a tevékenység az Európai Unió hivatalos mûködésének rangjára emelkedjen.
Kelet-Európában nem a kommunizmus volt az etatista represszió elsô alakja, voltak elôtte is, és vannak, illetve lesznek utána is etatista repressziók más frazeológiákkal, esetenként világi nacionalista, némelykor pedig vagy vallásos nacionalista retorikákkal.
Milosevics, Lukasenko és Meciar urak nem idegen bolygókról estek ide, a helyi talajból nôttek ki, és valószínû, hogy a jövôben is akadnak majd követôik, ahogyan Varsóban, Prágában és Budapesten is voltak és vannak politikusok, akik a kormányváltozásokat a választások nyomán hajlamosak rendszerváltozásokként értelmezni; akik néhány százalékos többséget elegendô jogcímnek tekintenek minden hatalom megszerzésére, és ezáltal a közéleti vita kormánydöntésekkel való helyettesítésére; akik a szakigazgatást azzal veszélyeztetik, hogy a közszolgálat vezetô tisztségeibe és a maradék állami vállalatok élére nagy számban pártfunkcionáriusokat helyeznek, ilyen módon a pártvezetô kezében összepontosítva, ha nem is minden hatalmat, de annak egészségtelenül nagy hányadát. Személyiségzavaraikat erôszakos, gôgös magaviselettel palástoló kormányfôk és más politikusok képesek nyomasztóan megviselni egész országok közérzetét, és hosszan feltartóztatni a polgárok szabadságra nevelôdését. Természetes, hogy egyik elsô céljuk a lelkiismereti szabadság szûkítése lesz, vallás és állam elkülönülésének felszámolása, és a kormányzat tekintélyének vallási ünnepélyességbe burkolása. Melyik politikai vezetônek ne esne jól, ha megtudná híveitôl, hogy ôt egyenesen az égbôl küldték választott tisztségébe. Köszönjük istenünk, hogy adtad nekünk a nagy XY-t, hirdetik buta polgárok transzparensei.
A minôségi demokrácia van most napirenden, más szavakkal olyan rendszer, nyilvánosság és politikai kultúra, amely érzékenyen reagál nem csupán a testi erôszakra, de az egzisztenciális fenyegetésnek, a verbális megfélemlítésnek a lerombolt házaknál és átvágott torkú holttesteknél kevésbé látványos gesztusaira is. Tisztázni kell, hogy melyek az Európai Unió elméleti, filozófiai, etikai alapjai. Demokrácia? Helyes, de milyen? Az ezredforduló normáihoz illô, minôségi demokráciának az emberi és polgári jogok maradéktalan érvényesülése a kritériuma. Az EU-ban kormányok egyesülnek, de valójában az Európai Unió szabad társadalmak asszociációja, és a kormányok csak ezek képviseletében legitimek.
Nem csak demokráciát és diktatúrát ismerünk, hanem köztes változatokat, átmeneteket, részleges demokráciákat is, amelyekben a kormányzat ugyan a szavazók többségére, néha csekély többségére hivatkozik, de mihelyt a parlamenti felhatalmazást megszerezte, tekintélyuralomként mûködik. A „demokratúra” megfelel a pöffeszkedô, hatalmaskodó személyes viselkedésnek.
Az exkommunista országokban megvannak a gazdaság, a közélet és a kultúra pártirányításának hagyományai, spontán reflexei, amelyek a reformok által decentralizált döntéshozatalt újra meg újra recentralizálják, és az autonóm testületekre átruházott hatalmat rendszeresen visszavonják. Olyannyira, hogy a polgárjogok folytonos lüktetését tapasztaljuk: tágulnak és szûkülnek a szabadságjogok ôreinek aktivitása és passzivitása, nemkülönben a kormányzó politikai elit belsô ideológiája szerint. Lehet más, sôt éppen antikommunista frazeológiával is hasonló gyakorlatot folytatni, mint amely a posztsztálinista, keleteurópai egypártrendszerekben szokásos volt. A köztisztviselôk, az értelmiség nagyobb része a régi állományból került ki, beidegzôdéseik tartósak, és ha felülrôl biztatást kapnak erre – mindegy, hogy milyen eszmecsomag nevében –, agresszív, felsôbbséges, harcias és parancsoló magatartást tanúsítanak, ha másért nem, félelembôl, hogy megfeleljenek az ezt tôlük elváró vezetésnek, netán éppen az új vezetôknek, akik eleve hajlamosak lecserélni a személyzetet, alárendeltjeik engedelmességét biztosítandó. A Führer-Prinzip álcázottan tovább él, személyiségzavaroktól nem mentes politikusok hajlamosak megvetô nyilatkozatokat tenni a szabad értelmiségrôl, a kritikus sajtóról, és azon munkálkodni, nehogy a tôlük szellemileg független körök anyagi biztonságban élhessenek. Az új demokráciák gyakorlatában ismeretesek a hatalmaskodó kormányfôk, akikben a vezéri ambíciók sértôdött hiúsággal és nehezteléssel egyesülnek.
1989 óta én még nem láttam magyar miniszterelnököt ilyen tulajdonságok, vagy ha tetszik, karakterhibák nélkül, és nem muszáj Meciar, Milosevics, vagy Lukasenko urakra gondolnom, a szélsôséges példákra tehát, mert a három kiemelkedô reformországban a mérsékeltebbek és ravaszabbak is folyamatosan elárulták ellenszenvüket a független értelmiség iránt.
Sokféle represszió lehetséges: megélhetési zsarolástól burkolt cenzúráig, összpontosított sajtótámadásoktól fenyegetô levelekig és telefonokig, és mivel a maffiák és a politikusok, illetôleg a fegyveres testületek között esetenkénti, sporadikus összefonódások tapasztalhatók, ami a gátlástalan erôszaknak is teret nyit, nem kell különösebb gyávaság ahhoz, hogy a józan óvatosság sok embert konfliktuskerülô hallgatásra és apolitizmusra ösztönözzön.
A politikai osztályba nem csak bekerülni lehet, kiesni is lehet belôle, és akkor volt képviselôk tapasztalhatják, hogy nem csak ôk, de hozzátartozóik is munkanélküliek lesznek, mert elôzô civil mesterségük folytatására nem nyílik mód, és a kárörvendô ellenségesség az ô irányukban az új vezetés iránti szeretet jele.
A többségi demokráciával összefér a kisebbségekkel szembeni megalázó fellépés, a politikai vetélkedésnek harcként, szinte osztályharcként való felfogása, egész társadalmi csoportok erkölcstelenné, sôt bûnössé nyilvánítása, a mellébeszélô és fenyegetô válasz a jogos kérdésekre, dezinformációs hírek, gyanúsítások és rágalmak terjesztésével párosítva.
A demokrácia a társadalommal, a polgárokkal szembeni udvariasság kötelezettségét jelenti, a „demokratúrák” ezzel szemben szisztematikusan nyeglék és udvariatlanok, eltûrik, sôt bátorítják a nemzeti és etnikai kisebbségek, a külföldiek, a menekültek elleni uszítást, a kódolt antiszemita és cigányellenes nyelvezetet, a színesbôrûek elleni megvetô gorombaságokat és rasszista kilengéseket, az autonóm kulturális, vallási és szexuális kisebbségek diszkriminációját.
Nem meglepô, hogy az ilyen kormányzatok hazaárulóknak tüntetik fel azokat a személyeket, akik szót emelnek az ilyen gyakorlatok ellen, és különösképpen hevesen támadják azokat, akik a bírálattal külföldi nyilvánossághoz fordulnak, ami megfelel annak az 1989-elôtti szokásnak, hogy a demokratikus ellenzéket, az emberjogvédôket, a disszidenseket a kormányzati köznyelv nem csupán ellenzéknek, hanem ellenségnek is minôsítette.
Ebben a kirekesztô és fenyegetô felfogásban a kisebbségek nem tartoznak a nemzettesthez, lojalitásuk kétséges, ezért egyáltalán nem biztos, hogy joguk van ott lenni, ahol születtek, ahol a szüleik és a nagyszüleik éltek, ott lenni, ahol vannak. A kisebbségekkel szemben általános követelmény a féldemokráciákban (ha maradásukat engedélyezik), hogy asszimilálódjanak identitásuk messzemenô feladásával.
Demagóg gyûlölet-retorikából és túlzó, eleve betarthatatlan ígérgetésbôl származhat parlamenti többség és folyamatos harc a hatalmonmaradás, a politikai gyôzelem kiteljesítése érdekében, nyomban megfeledkezve az ígéretek megtartásáról. Mivelhogy az új demokráciák lakossága hajlamos rá, hogy négyévenként elbúcsúzzon a kormánytól, hiszen négy év elég ahhoz, hogy megelégelje tevékenységüket és kíváncsi legyen a másik félre, hátha az hozzáértôbben és becsületesebben csinálja, hátha az kevésbé él vissza a hatalmával és elônyeivel a saját maga és barátai, nem pedig az ország érdekében. És minthogy olyan kormány, amely populista beszéddel és a választók célzatos megtévesztésével gyôzött, legyen az akár jobb-, akár baloldali populizmus, vagyis az ellenfél goromba rágalmazásával és felelôtlen követelôzéssel az állami költségvetéssel szemben (amelynek megtartása felborítaná az államháztartás egyensúlyát, és amelynek maga sem fog, maga sem tud eleget tenni, amikor majd a pénzügyekért ô lesz felelôs), minthogy az ilyen kormány négy év alatt minden valószínûség szerint elveszíti a népszerûségét és vereséget szenved a legközelebbi választáson, ezért az ilyen vezetôk sok legális és féllegális eszközt igénybe vesznek azért, hogy megmaradhassanak a pozíciójukban.
Az új demokráciák parlamenti váltógazdaságára nem a közép körüli csekély ingadozás a jellemzô, hanem a nagy amplitúdójú kilengések, amelyek forradalmi frazeológiával kísérik a választási propagandát, olyan változásokat igényelnek tehát, amelyek nem csak a kormány, hanem szinte az egész politikai rendszer megváltoztatásával érnek fel. A szavazatarány centrista, és a másik féllel szembeni tisztelettudó kormányzásra ad felhatalmazást. A képviselôházban azonban a szerény szavazói többség megnô és méginkább a politikai gyakorlatban, mert az újsütetû vezetôk gyengén állnak a civilizált önuralom és a vetélytársak, azaz az ellenzékkel szembeni tolerancia tantárgyában, ami megfelel annak a tényállásnak, hogy éppenséggel azáltal kerülnek felülre, hogy vezetôik, helyesebben vezéreik saját pártjukban is ellentmondást nem tûrô egyeduralmat valósítanak meg, amelyet aztán az egész kormányzatra próbálnak kiterjeszteni. A kormányfôt pedig a környezetük megközelítôleg olyan nimbusszal igyekszik felruházni, amilyet a 89-es fordulat elôtt a pártfôtitkárok élveztek.
A szemünk elôtt lezajlott és a saját bôrünkön megtapasztalt történelem az éberebb megfigyelôket arra tanította, hogy a hatalom olyan kielégülés, amely szenvedélybeteggé teszi azt, akinek van, akinek megadatik, mert a hatalom veszélyes drog, a szó valódi értelmében kábító – a tisztánlátást és az önuralmat gátló – szer, úgyhogy a birtokosa, ha nem rendelkezik a szükséges önkontrollal, megszokja fogyasztását, és még és még többet vágyik belôle fogyasztani. Vágyát növeli a megalapozott szorongás, hogy utána, ha már nem lesz a birtokában, akkor mind a jólét, mind a tekintély, mind pedig a környezet nyájassága meg fog csappanni, s a letûnt politikus személyisége össze fog zsugorodni vigasztaló kárpótlás nélkül, mert eltérôen a megalapozott nyugati társadalmaktól, a politikusok többsége mögött nem áll a civiléletben megszerzett jövedelem, jómód és megbecsültség. Aki kiesik, az többnyire nagyot esik, ezt tudja, és ezért különös mohósággal kapaszkodik, úgyhogy nem annyira a szakszerû közszolgálat, hanem pozíciójának állandósítása izgatja a leginkább.
A politikusok többsége jobban keres, mint amennyit a civil életben keresne, kevesen rendelkeznek közülük olyan anyagi és szellemi tôkével, amelyet a piacon bármikor jó áron értékesíthetnének, elég indítékuk van tehát arra, hogy a funkciójukhoz nemcsak mint ideiglenes szerephez, hanem mint életfontosságú egzisztenciához ragaszkodjanak foggal-körömmel.
Jelentôs konfliktusforrás, és zavart okoz, hogy a demokratikus kormányok és a nemzetközi politikai közösség két, részben egyezô, részben ellentmondó értékcsoporthoz igazodik, amely kettôsség és zavarodottság különösképpen a válságok kezelésében válik szemléletessé. Kérdés, milyen elv a magasabbrendû elv, melyik értékcsoport van az elsô helyen: a nemzetek önrendelkezése vagy az egyének emberi és polgári jogai?
Ha az elsô, akkor a többségi nemzet választott vezetôi azon vannak, hogy örökölt vagy frissen kiküzdött nemzetállamukat minél homogénebb egységnek fogják fel, ami együtt jár az erôteljes nacionalista ideológiával, és azzal a törekvéssel, hogy a többségi, vagy a hatalmon lévô nemzet állítólagos érdekében megrövidítsék, korlátozzák és szégyenletessé, bûnössé nyilvánítsák a kisebbségi, netalán alsóbbrendûnek nyilvánított nemzeti vagy etnikai csoportot egészében és egyes tagjaiban. Olyannyira, hogy például a vegyes házasságból született állampolgárokat arra az embertelen döntésre késztetik, hogy vagy az anyjukat, vagy az apjukat tagadják meg, hogy kettôs odatartozásuk, vonzalmuk és identitásuk egyikét feladják, hogy saját kultúrájukat megcsonkítsák, hogy hamis hûségnyilatkozatot tegyenek, hogy ne merjenek azok lenni, amik, hogy szégyenkezzenek és hazudjanak, amennyiben a legkülönfélébb törvényekkel és gyakorlatokkal alátámasztott diszkriminációkat kerülni szeretnék.
Mivelhogy ez a jelenség általános, mivelhogy tapasztalható, hogy azok a kormányok, amelyek a megsértett nemzeti méltóság és a frissen uralomra emelkedett nemzeti többség nevében a szuverenitásuk alatt álló területen türelmetlenül viselkednek a fennhatóságuk alatt élô kisebbségekkel szemben, amelyek esetleg elôzôleg a nagyobb területen a többséget reprezentálták, ki kell mondani, hogy a nemzeti önrendelkezés és a nemzetállami szuverenitás elvét a demokrácia és az emberi jogok nevében korlátozni kell.
A politikai közvélemény nem kerülheti el a kérdés megválaszolását, hogy mit tekint magasabbrendû elvnek: a megválasztott kormány szuverenitását, hatalmi felsôbbségét az állampolgárokkal szemben, avagy az állampolgárok, a személyek alapvetô emberi jogait. Az én szememben nem kétséges, hogy az európai humanizmus, amelyet az európai kultúra, az irodalom és a mûvészet sugall, ebben a döntésben az emberi jogok pártján áll.
Undorodtunk eleget attól a tényállástól, hogy a bebörtönzés és a gyilkolás az államok belügyének minôsült, amelyet nem csak a fegyveresek szavatoltak, hanem a nemzetközi normák is, mivel az államok nemzetközi szervezetei az egyénnel szemben a kormányzatokat szisztematikusan elônyben részesítették, hiszen legitimációjukat is a kormányok, nem pedig az egyének társulásából merítették.
Ha az emberi jogokat emelnék elsô helyre, akkor – mivel az EU-hoz tartozni nem kötelesség – mind a bentlévôket, mind a jelentkezôket szigorú felvételi vizsgának vetnék alá, hogy a politikai elitek ne csupán belsô ellenôrzés alatt álljanak hatalmi hátrányban lévô állampolgáraik részérôl, hanem külsô ellenôrzés alatt is, olyan demokratikus alapelvekhez és étoszhoz ragaszkodó kormányok, olyan nemzetközi politikai és mediális közösség részérôl, amelyek a nacionalista hivatkozásokat a nemzeti méltóságra nem veszi készpénznek, és annak realitását azon mérik le, hogy a vizsgált kormányok mennyire tartják tiszteletben a fennhatóságuk alatt álló egyének emberi méltóságát.
A nemzetgazdaságok és a nemzeti valuták egyesülése óriási eredmény, de mert az integráció immár tény, vagy küszöbön álló és elôrehaladó folyamat, indokolt és idôszerû, hogy a gondolkodó érdeklôdés most az élet más szférái felé forduljon, és Európa erkölcsi-kulturális integrációjának a kérdéseit tûzze napirendre, ami jelenti az emberi személyiségrôl forgalomban lévô elképzelések egyeztetésének a követelményét is.
Annak érdekében, hogy egy-egy zsarnokot el lehessen tüntetni, ne kelljen katonai lépésekkel embereket, köztük civileket is megölni, vagy ne kelljen olyan szankciókat alkalmazni, amelyektôl leginkább a civil lakosság szenved, és nem a hatalmon lévô gazfickók, akiknek a megbüntetésére érvényesítik ezeket a rendszabályokat. Ezért az Európai Uniónak ki kell alakítania az emberi jogok ellen vétô vezetôk célzott és személyes megbüntetésének elveit és gyakorlatát.
Lehessen megfellebbezni és megsemmisíteni demokrácia- és kisebbségellenes rendszabályokat e magasabb fórumokon, amelyek mintegy a nemzeti alkotmánybíróságok mintájára szervezôdô, európai alkotmánybíróság gyanánt mûködnének. Legyen természetes, hogy e nemzetközi fórumok felszólítanak kormányokat viselkedésük megváltoztatására, és ezeket szankciókkal kísérjék. Ehhez minden bizonnyal elôbb-utóbb szükség lesz egy európai alkotmányra, amely ma még nincsen napirenden, de ha a jelenlegi trendeket alaposan megfontoljuk, valószínû, hogy annak megvitatása, szellemi elôkészítése a nem távoli jövôben napirendre kerül.
Minthogy a posztkommunista országok frissen tanulják a demokráciát, és minthogy annak éthosza még nem idegzôdött be spontán reflexeikbe, ezért szükséges gyakorlatukat menet közben, lépésenként megfigyelni, ellenôrizni, vizsgálni és megítélni, nem csupán a kirívó jogsértések esetén, nem csupán akkor, ha rejtett tömegsírok tárulnak fel a nyilvánosság szeme elôtt, hanem akkor is, ha nem folyik vér, ha nem lehet orvosi látleletet venni az összevert ellenzékiek kék foltjairól, de a politikai és ideológiai megfélemlítés banálisabb eseteiben is.
Az EU attól lesz valóság, hogy az egyes állampolgár a személy integritása és méltósága az összes társult, vagy a társulás folyamatába bekapcsolódó országban tiszteletben részesül, hogy a közös emberjogvédelem határt szab a visszaéléseknek, a kormányok kizárólagos uralomra törekvésének. Legyen az Európai Uniónak felderítô-nyomozó szervezete, amely a játékszabályok érvényesülésén ôrködik, és nem csak a választások idején, hanem a közbeesô idôszakban is, különben a belsô konfliktusok kiélezôdése külsô konfliktussá merevedhet.
Kell hogy legyen olyan európai instancia, akadémia, kerekasztal, morális autoritás, amely igenis beavatkozik az egyes államok belügyeibe, és intellektuális-mediális-politikai nyomás alá helyezi a szóbanforgó kormányokat, ami a késôbbiek során valószínûleg eredményre vezet. Ez az instancia tanulmányozná a konfliktusokat, és olyan döntéseket hozna, amelyek nincsenek közvetlen kényszerintézkedésekkel összekötve, de ösztönzést adnak azoknak a közös hatalmi szerveknek, amelyeknek jogában és módjában áll ilyen intézkedéseket foganatosítani, és a közös normák megsértôivel szemben hathatós nyomást gyakorolni. Kell egy közös emberi jogi akadémia, amely semmilyen politikai részérdeket nem képvisel, csak a benne résztvevô személyek reflexióját, amely semelyik pártnak és kormánynak nincsen alárendelve, amelynek nincsen erôszakhatalma, de rendelkezik a kormányoktól való függetlenség privilégiumával, és a konfliktusokban igazságos harmadik fél gyanánt mûködhet a nemzeti elfogultságok és reálpolitikai érdekek fölé emelkedve. Ennek a feltételezett európai emberjogi akadémiának nem lenne semmiféle kényszerítô hatalma, csak egy ereje lenne: a bölcsessége és az igazsága, a tényállásokat sokoldalúan elemzô értelmi-erkölcsi fölénye, a gondolat lassan ható meggyôzô ereje. Kell hogy legyen egy transznacionális legitimációs forrás, amely fölértékeli az individuális közösségeket és az emberi személyiséget, amely nagy megértést mutat az identitások sokasága iránt, kész a dialógusra, a kompromisszumra, és az indulatos egyoldalúság helyett az empatikus többoldalúság nézôpontját gyakorolja.
Ez valóban alkotás lenne és új értékrendszert jelentene, lemondást az államok korlátlan szuverenitásáról. Alkupozícióba helyezne minden hatalmat, azokat az európai közvélemény ítélete alá bocsátva, és új értelmet adna a heroizmusnak (megfosztva aurájától az emberölés szakmáit), de felruházva vele a békeszerzôket és az embervédôket.
Igen, az Európai Unió az államok szövetsége, de afelé tendál, hogy legyen alkotmánya, dönteni képes parlamentje és kormánya, hogy transznacionális hatalmi imitatie horloges szerveket építsen ki. Ez a jövô, és aki ignorálja ezt, az vagy naiv vagy képmutató.
Kell hogy legyen egy európai, ezredvégi bölcsesség, amelynek van autoritása, de nem igazol semmiféle parancsuralmat, nem konzervatív és nem radikális, meghaladja ezt a dualitást, újraköltve az európai humanizmust, amely tud relativista lenni a megértésben, de tud abszolutista is lenni az alapvetô emberi jogok tiszteletben tartásának követelményében, és hogy még egyszer használjuk a szót: az embervédelemben.
Kell. Hogy valóban lesz-e, az a jövô század titka.