Budapest, 1956 (Jelenkor 2006 46 10)


Kapcsolódó könyv:
Budapest 1956. Die ungarische Revolution - Christian Brandstätter Verlag , 2006

  “Hol volt ön 1956. október 23-án, és mit csinált 1956. november 4-én?” – kérdezte a kilencvenes évek elején egy kisvárosban a fiatal újságírónő, aki verseivel, riportjaival, vezércikkeivel és társasági híreivel betöltötte városa hetilapját. Október 23-án nem fogtam fegyvert, november 4-én fogtam, de hogy ez miért volt így, arra hirtelenében nem tudtam válaszolni.
Az első napon szép, fényes délelőttre emlékszem, aznap kellett volna megjelennie az Életképek című, újonnan induló irodalmi és politikai havilap első számának, amelynek szerkesztőségében gyakornok-munkatárs voltam. Ültem egy Andrássy úti sarokszobában, senki sem volt benn rajtam kívül, a többiek valami gyűlésre mentek.
Tíz óra lehetett, halogattam, hogy a dilettánsok kéziratához nyúljak. Egy mély fiók tele volt a kerek fejű bérelszámolók költeményeivel és nagy bajuszú állatorvosok szenvedéstörténeteivel. Egy mutatós önéletrajz ilyesmivel kezdődött: “Tízen voltunk, gyakran éheztünk.” Minden állásfolyamodványhoz, egyetemi felvételi kérvényhez csatolni kellett az önéletrajzot, a második mondatban már a szülők osztályhelyzetének pontos megjelölésével.
Én rendszerint így kezdtem: polgári családból származom. Emiatt a nevem mellé a tanügyi névsorokban odakerült egy X betű. Jelentése: osztályidegen, megbízhatatlan, éppenséggel meg lehet tűrni, de ki is lehet zárni helyi döntés szerint. A többieknél gusztusos, rendes betűk: M., munkás, ez volt az elit, P., paraszt, ez is jó volt, de nem annyira, A., alkalmazott, ez se hideg, se meleg, É., értelmiségi, ennek még utánanézünk.
No de X! Már a betű formája is gyanús. Jó magyar név nem kezdődik X-szel, kozmopolita betű. Ikszes voltam, kártékony elem, ami nekem nem volt újdonság. Azelőtt is voltak betűk a nevem mellett, vagy Zs. vagy Izr., aszerint, hogy a nyersebb zsidó vagy a finomkodóbb izraelita megjegyzést tartották szükségesnek a nevem mellé írni engedelmes névsor-összeállítók, olyanok, akik a jóravaló és megbízható többséghez tartoztak, és akik talán még élvezték is a rosszak nyilvántartásba vételét.
Egyszer csak benne voltam a menetben, leléptem a járdáról, és már benn álltam a magamhoz hasonló, akkoriban hosszabb fejű fiatalok között. Voltak, akik egymásba karoltak, várták minden utcasarkon, hogy előjön az államvédelmi hatóság, és szétszaggatja a menetoszlopot. Sokan könyököltek az ablakokban, kíváncsi, megrettent, bátorító arcok. Az újságárus kilépett a fülkéjéből: az újság az úttesten ment.
Zászlóval az utcán menni eddig is lehetett, de csak állami ünnepeken, és a díszemelvény előtt a pártvezetést éltetve. Természeti csoda, ahogy a lakosság egy óra alatt néppé változik. Vége a zsibbadásnak, igenis jogunk van az utcához. Különös, ők félnek tőlünk, és nem mi tőlük.
Felírhatod egy papírlapra, hogy mit akarsz, és rátűzheted egy fatörzsre. Egy retorika összeomlott, ez a nyelv lázadása, mindenki újságíró, az egész város egy faliújság. Engedetlenek népünnepélye, ami tegnap még tilos volt, azt ma szabad megtenni, szabad, mert tesszük, és nem kérünk hozzá engedélyt. A sok szorongó egyén összesereglett, többféle jelszót kiabál, és így együttesen önbizalomra serkentik egymást.
A rendőröket elcsábítja a tömeg nemi varázsa, eszükbe sem jut lőni rá, beleolvadnak. A rendszerrel szembefordultak a saját szavai: az iskolában a forradalom szép szó volt, hát most tessék. A népnek is eljön egyszer az ő órája, aki helyett mindig mások beszéltek, maga akar valamit mondani. Ez nem józan óra. A dolgok rendje az, hogy ők hazudnak, mi meg tapsolunk. A nép, ha nem kívánja a hazugok uralmát, a néphatalom ellensége, de most ezt elég nagy tömegben mondja ki.
Csőcselék! Tessék hazamenni! Nem megy. Figyelmeztető lövések. Visszalő. A szörnyetegen nem fog a golyó. Lidércnyomás! Órák alatt semmivé olvad, ami éveken át a dolgok kézenfekvő rendje volt.
Enyhe fenntartással bandukoltam a tömegben. Indokolt ugyan benne lennem, de én már meneteltem muszájból, illendőségből is százezredmagammal május elsejéken. A mostani felvonulás szervezői között olyanok is voltak, akik már gimnazista koromban is az oszlop oldalán siettek lelkesítő buzgósággal, időnként azt kiáltva: nóta, vagy éppen rázendítve egy politikailag éppen helyes dal első sorára. Most is ott voltak, autón irányították a tömeget, beavatottan viselkedtek.
Ezúttal azonban lépten-nyomon felbukkantak az újonc hangadók, és ötletekkel álltak elő. Akiben jelszógyártási hajlandóság volt, azt hálás közönség fogadta, ha versike, ha kínrím, továbbterjedt a leleménye. De ez nem volt elég, valamit tenni kellett, felgyújtani, lerombolni! Előzőleg Poznanban tüzek is voltak. Elképzelhető egy rendes parasztlázadás kastélyfelgyújtás nélkül?
Aránylag olcsó megoldás volt nekiesni a piros-fehér-zöld zászló közepén a búzakalászos, kalapácsos, ötágú csillagos címer kivagdosásának, kiégetésének. Szakértelem kellett hozzá, hogy a címer körábrája kiégjen, de a többi rész épen maradjon. Minden mesterségnek megvannak az ügyesei.
Nem éreztem magam otthon az ilyen heves jelenetekben, ahogy azelőtt nem bírtam a csupa mosoly körtáncokat az egyetem folyosóján, nem csíptem be a közösségkultuszoktól, és odább húzódtam olyan kollegáimtól, akik hangosan belefeledkeztek valami akcióba. Együtt volt bennem a menetek emléke, azoké is, amelyekből meglógtam, ezek voltak többségben. Most nem lógtam meg.
Volt, aki egy darabig ment, aztán nem tetszett neki, és kifordult a menetoszlopból. A villamos leállt, a járdáról öregasszonyok és kocsis babák integettek. A leghangosabbak és a leglelkesebbek azok voltak, akik már negyvenkilencben is, a kommunista hatalommegragadás, az államosítások és a teljhatalom kiépítésekor hangosak és lelkesek voltak. Nagy kézmozdulatokat tesz a költő, szép, mély hangján kiált: “Gyerekek, ez forradalom!”
Én önmagamat inkább béketűrőnek mondanám, semmint harciasnak vagy éppen forradalmárnak, jámborságom viszont csökönyösséggel párosul. A géppisztolyt polgáriasan inkább úgy viseltem, mint az esernyőt, szükség lehet rá, jó, ha van.
A rendszerdöntő tüntetésekről őrzött emlékeimben a vallásos-áhítatos elemmel az ügyetlenség képei váltakoznak. Az egykor csekélyke ellenzékből, a szinte nem is létezőből nagy és félelmetes erő duzzad. Nem kell nagyon szervezni, az emberek maguktól összejönnek a téren, egy belső parancs szólítja őket oda. Vannak hősök, akik ilyenkor megragadják a zászlórudat, odalépnek a fegyverek elé, és kigombolják a mellükön az inget: “Ide lőjél, ha mersz!”
Kerültem az ilyen helyzeteket. Mindenesetre tapasztalhattam, hogy vannak hullámok, amelyekben az élet természetes féltése alábbhagy, ilyenkor az emberek részeg-vidoran lépnek alá a semmiségbe, és gyerekes anyák átviszik a zászlót a golyózáporon. A forradalom az önkéntes áldozat ünnepe, ergo nem normális jelenség. Sok ember összejön a téren, noha lőhetnek, és számolni lehet akár sortűzzel is.
És akkor kezdődik a jelképes kötélhúzás, hogy kinek van nagyobb elszántsága, erkölcsi ereje, és íme, az egyik végén mind többen, a másikon mind kevesebben húzzák, és az egyensúly fölbillen. Egyébként óvatos emberek halálmegvető bátorsággal ott maradnak a téren, és ünnepi hangulatot árasztanak.
Ilyenkor nem elég megállni a téren, vonulni kell egyik szimbólumtól a másikig, szobrokat dönteni, börtönt nyitni, elfoglalni a hírközpontot, nyomdagépet, rádiót, televíziót, a hálózatok csomópontjait. Zászlót lengetnek egy erkélyről, és valami humanista tudóst kituszkolnak oda, hogy látva az egybegyűlt, forró hangulatú nagyközönséget, olyan ünnepélyes mondatokat ejtsen ki a száján, amilyeneket nem szokott.
A forradalom kitörésének a másnapján nem csináltam semmi érdekeset. Otthon ültem, a rádió keresőgombját tekergettem, a hírek következetlenek voltak. Megpróbáltam számot adni az előző napról, kenyeret, húst vásároltam, tejport tartalékoltunk a gyereknek, benn jártam az íróklubban, ahol néhány kritikám alapján ösztöndíjam és bejárásom volt, és ahol aznap konzervet osztottak.

Egy szerkesztőségi szobában négy ember fogta egy asztal négy sarkát, mind ott ült valaha mögötte, mindegyiket politikai alapon bocsátották el, mindnek joga volt ahhoz az íróasztalhoz. Harmadnap sikerült kitérnem egy ablakon kiugró eszelős, illetőleg egy sortűz elől, belegabalyodásnak elég volt a hordágycipelés.
Negyednap bementem az egyetemre, és amikor a folyosón egy kezdő költő és műfordító végigfutott kiáltozva, hogy “Srácok! Ki akar géppisztolyt?”, én jelentkeztem, és nemsokára egy nyitott teherautón könyököltem a kabintetőre a géppisztolyommal a diákokból szerveződő nemzetőrség tagjaként.
Huszonéves írótársaimmal átvehettük volna irodalmi és politikai havi folyóiratunk szerkesztését az öregektől, a harmincasoktól. A főszerkesztőm átült Budapest tanácselnökének a székébe, meglett a többpártrendszer, kiléptünk a Varsói Szerződésből, és már úgy volt, hogy a szovjet csapatok is kivonulnak, amikor újabb négyezer tankkal bevonultak, és ágyúikkal rendszeresen odasújtottak, ahonnan géppisztollyal őrájuk lőttek, továbbá oda is, ahonnan nem lőtt rájuk senki sem, csak úgy, a biztonság kedvéért, vagy mert a katonának így tetszett.
Általános sztrájk volt, folyamatos vakáció, az egész városra kiterjedő színház. Amikor egy fiú vagy egy lány váratlanul azon kapta magát, hogy fegyver vagy hordágy van a kezében, akkor nem jutott eszébe a jövő, sűrített jelen időben élt, se dicsőségre, se börtönre nem gondolt. A harcosok közül talán a rab bányászok voltak a legbátrabbak, meg általában a börtönből szabadultak, alkalmasint még csíkosban. Meg néhány téri fiú és lány, intézetből hazatért állami gondozottak. Lehet, hogy ifjúságomból az ötvenhatos év a legemlékezetesebb: az ijedtség hirtelen fogyatkozása és a váratlan felbátorodás.
Városi bunda, perzsagalléros, esetleg zsinóros télikabát, régi, huszártiszti egyenruha, volt mindenféle viselet a tanácselnök, illetőleg a főpolgármester előszobájában. A városháza első emeletén középen, a tanácselnöki szobában ott ült a főnököm, még meg sem indult folyóiratunk kijelölt főszerkesztője, a széles karmozdulatú költő. Egyszerűen elfoglalta az elnök íróasztala mögött a támlás bőrkarosszéket, és ő lett a helyi hatalom első embere. Közös barátunk, a kiváló néprajzos megfejthetetlen, rejtélyes és tiszteletreméltó logika szerint engedte be hozzá az engedélykérőket. A főszerkesztő felhívta telefonon az eddigi tanácselnököt: jobb, ha otthon marad, nem lesz semmi bántódása, védelmére küld egy géppisztolyos nemzetőrt, egy magamfajta diákot. A főszerkesztő utasította a titkárnőket, és kézbe vette a pecsétet, mintha ő lenne a városháza főnöke.
Ezt mindenki tudomásul vette, nyüzsögtek az előszobájában a hangos jövevények, mind pecsétes engedélyre várakoztak, hogy pártot alapíthassanak, hogy pénzt vehessenek fel az induló költségekre, és hogy foglalhassanak kocsit, székházat, miegyebet, amit foglalni lehet. Mézesmázos dicséretekben részesítették a fegyveres ifjúságot s a kezdő szerkesztőségi munkatársat, aki a szék alá tette a géppisztolyát, és türelmesen várakozott a bent ülő hatalmasságra, beszélni akart vele a folyóiratukról. Az urak kapták a stemplit, én pedig megfigyelhettem, hogy milyen kabáthoz milyen retorika tartozik.
Ahhoz a naphoz hozzátartoznak még a budapesti pártház előtti jelenetek is: földön fekvő, félmeztelen, megrugdosott, leköpdösött, golyóval, ütéssel megölt testek felakasztása lábuknál fogva, fejjel lefelé. A testekben már nem volt élet, most már csak a halottgyalázás mámora töltötte el az egybegyűlteket. A lincselés áldozatai többnyire az államvédelmi hatóság emberei voltak, nekik kellett megfizetniük azért, mert a székházuk olyan félelmetes volt. De ha az arcába néztem a halottnak, akkor ezeknek a meggondolásoknak rá vonatkozóan nem volt semmi értelmük. Mindenféle kósza vitézek álltak engem körül, övük alatt viselt kézigránátokkal és géppisztollyal, eloldalogtam a helyszínről.
Hogy valami erőset igyak, egy kávézóba bementem. A zongoránál ott ült egy idősebb hölgy, magasra tornyozott, platinaszínűre festett haja tökéletes volt, mintha a legszebb békeidőben lettünk volna. Odakintről valami rohanás hallatszott, egy ember szaladt, többen utánafutottak, és egy pincelejáróban lelőtték.
Az egyetem folyosóján szembejött kedvelt tanárom, megálltunk egy percre: “Humanisták géppisztollyal?” – kérdezte. “Változó időkben biztos, ami biztos” – mondtam, és egyikünk előtt sem volt egészen világos, hogy mire értem.
Este nemzetőrkarszalaggal, géppisztollyal mentem hazafelé, több asszonyság megkért, hogy ugyan, legyek szíves ott a második vagy a harmadik emeleten ezt vagy azt kinyírni, ott, abban a saroklakásban. A kinyírások népi vágyának nem jártam a kedvében. Mentem haza rádiót hallgatni, Erasmust és Tolsztojt olvasni. Az orosz nyelvű könyvesbolt előtt a járdán a szemétbe dobva megtaláltam a Gyermekkor, serdülőkor, ifjúság című Tolsztoj-kötetet. A szemétre kihajított és felperzselt könyvek közül ezt fölemeltem és hazavittem; néhány év múlva új kiadásban szerkesztettem a Helikon Könyvkiadónál.
Erős túlzás lenne azt állítani, hogy én valami elszánt szabadságharcos voltam. De miért akartam géppisztolyt? Ez a kamaszos igény talán még a háborús és az azt követő idők maradványa volt. Olykor elképzeltem, hogy fölfelé trappol a lépcsőházban egy fegyveres társaság bennünket kinyírni. Vajon az előszoba melyik sarkából tudnék a legeredményesebben tüzelni. Elég pontosan céloztam, sőt a katonaságnál a rövid kiképzés alatt megkaptam a mesterlövész címet is.

A feleségem, Vera ezekben a napokban kedvét lelte a főzésben, és kitűnő csipetkés bablevest főzött füstölt kolbásszal, beérte a szomszédi és baráti körén átszűrődött hírekkel, és nem volt nagy kedve velem együtt messzire portyázni, ahol még az is megeshetett, hogy megáll az ember a hóna alatt egy kenyérrel, és egyszer csak egy tankágyú jóvoltából eltűnik a feje, de a törzse még áll és szorítja a kenyerét. Eszembe jutott egy tyúk körbeszaladgáló teste, mikor az egyik inas már fejszével levágta a tönkre helyezett fejét.
Jártam az utcákat, rövid idő alatt sok por és szemét halmozódott föl. Olvastam a mindenhova kiragasztott és kirajzszögezett felhívásokat. Többen erélyesen követelték a szovjet csapatok maradéktalan kivonulását. És nem elég, ha csak kimennek az országból, kérjenek bocsánatot is minden vasútállomáson a hős magyar néptől, amelyet indokolatlanul elnyúlt vendégeskedésükkel és az iménti lövöldözésükkel csúnyán megbántottak, felidézve emlékezetünkben az 1849-es orosz letaposást.
A sarki presszóban is hallottam heveskedő beszédeket, egy perzsagalléros kabát viselője megígérte, hogy jön Konrad Adenauer. Csak azt ne tette volna hozzá a hírhozó, hogy fehér lovon jön.
Még mielőtt hazamentem, értesítettem Verát, mint egy tudósító, hogy mit látok-hallok, itt-ott működött a telefon, volt elég tantuszom, és még benéztem az írószövetségbe, ahol többnyire nagy sürgés-forgás volt. Küldöttségek jöttek-mentek, követségek tájékozódtak, jöttek be a tagok. Egy fiatal novellista azt állította, hogy megírt egy novellát és lelőtt két szovjet katonát. Egy idős költő, a maga különös művészete szerint ehhez az állításhoz kíséretül egy szkeptikusat fingott.
Érezni lehetett az elnökségből kiáradó fontosságot, egy nyilatkozat közzétételére készültek, többen hozzászóltak a végső simításokhoz, zengzetesnek kellett lennie és halálosan koppanónak, műremeknek tehát. Az étteremben azt
vitatták néhányan, hogy meddig kell visszamenni. Az egypártrendszer beve-zetéséig, tehát 1949-ig? A szovjet hadsereg bejöveteléig, tehát 1945-ig? Vagy a német hadsereg bejöveteléig, tehát 1944-ig? Vagy még hátrább? Hol vessük meg a lábunkat? Melyik a megbízható kiindulópont? Meddig gomboljuk vissza a kabátot?
De ha nincsen elfogadható rajtvonal, akkor ne épp ez a mai, forradalmi nap legyen az új időszámítás kezdete? A mai nap mámorral, fontoskodással, halottak előállításával és megköpdösésével. Megint halottak a járdán, a szabadulás kézen fogva jár a gyilkolással. Az egyik riporter úgy tudta, vonulnak ki a szovjet tankok, egy másik épp ellenkezőleg, hogy jönnek, a vasutasok jelentik, gyors szerelvényeken gördülnek befelé a lánctalpasok.
Mire az öreg, Nagy Imrét értve ezen, a miniszterelnököt, csak legyintett, és azt mondta, a vasutasok szavának nem lehet hinni, azok mindig adják a jól értesült bennfentest. Neki is volt egy vasutas unokabátyja, hát annak a történetei közül, ha minden harmadik igaz volt, akkor Imre bácsi már sokat mondott.
Az utolsó estén, 1956. november 3-án, szombaton gyalog mentünk anyámékhoz ebédre, villamos nem volt, apámmal kávé mellett politizáltunk, aztán sietni kellett, hogy még a kijárási tilalom beállta előtt hazaérjünk. Aznap bizakodó hangulat ömlött el rajtam, semleges, parlamentáris demokrácia lettünk, csinálhattam a kortársaimmal a folyóiratunkat.
Géppisztollyal az oldalamon meglátogattam a Lapkiadó Vállalat igazgatóját, a fegyvert, mint egy esernyőt, udvariasan felakasztottam a kabátfogasra, előadtam irodalmi folyóiratunk szerény óhajait, és az igazgató mindet megsokszorozva a magáévá tette. “Igen, kérem, hatvanezer példányban fogjuk kihozni a lapot.”
Családias esténk volt, kezdett kialakulni az új valóság, pártok, újságok és politikusok voltak már mindenféle színárnyalatban, már megy az egész magától, már nem lesz szükség a géppisztolyomra, de azért megnyugtató, hogy ott van az ágyládában. Ha valaki hajnalban zörgetne, így, fegyverrel a kezemben nyugodtabban szólnék ki, hogy ki az?
1956. november negyedikének hajnalán, mikor a tankágyúk dörgése felriasztotta Budapestet, Vera mellett feküdtem a keskeny ágyon a konyhából nyíló kis szobában, régebbi nevén a cselédszobában. Vera három körül jöhetett ki a közös nagyszobából, talán mert fázott, s nem értette, hol késlekedem, és bebújt hozzám.
Előtte való éjjel írtam valamit, csodálkozóan, hogy ami most természetesnek látszik, például a többpártrendszerű kormányzás, miért nem látszott természetesnek annyi éven át. Talán mert gyenge volt a képzelőerőnk? Mert csak a lehetségest gondoljuk természetesnek? Erős teával tartottam ébren magamat, én is fáztam, és Vera oldalához simulva próbáltam elaludni. Volt abban az öreg rekamiéban egy gödör, amely különösképpen közel hozott bennünket egymáshoz.

Uggs outlet

A felriadás pillanata is azonos volt. Nők és férfiak ugyanúgy könyököltek fel az ágyban, a férfiak ugyanúgy adták a szakértőt, igen, tankágyú, T-54-es, aztán mindenki kinyitja a rádiót, s hallja, amit évtizedek múlva minden újságcikk idéz. Jönnek a szovjet csapatok azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes kormányt, amely a helyén van, csapataink pedig harcban állnak.
Még homály volt a cselédszobában, még összebúvás, mert Vera már tudta, hogy mire gondolok, még mielőtt gondoltam volna. Ha csapataink harcban állnak, akkor, ha nem is ugrunk, de kitámolygunk az ágyból. Még nem tudhattam, hogy mire kilépek az ajtón, a törvényes magyar kormány már a jugoszláv nagykövetségen lesz. Vera már tudta, hogy nem hagyhatom annyiban a dolgot, hogy indulok, ha hív a haza.

Ezért egymást megölelni helyénvaló volt, járt nekünk, mert odakinn lőttek, ha nem is a környéken. Az okos emberek ágyban maradtak, ha csak ki nem kergette őket ismeretlen kalandokba a kíváncsiság. Jobb emberek megfürödve, tiszta fehérneműben, lágy tojás és tea után indulnak a csatába.
Géppisztollyal a vállamon baktattam le a lépcsőházban, amelybe még senki sem dugta ki az orrát. Némelyik előszobaajtó mögül neszezés hallatszott, majd ahogy elhaladtam előtte, meghallottam a kis nyikordulásokat is, ahogy a kémlelőablakok egy kissé nyíltak, csukódtak.
Az utcán balra nézve nyomban megláttam a körúton vonuló tankoszlopot. Dübörögtek keletről nyugatra végeláthatatlanul. Behúzódtam a ház árkádjai alá, de csak mentem a körút felé. Egy kapualjból kiszólt egy férfi, és behúzott maga mellé. “Ha meglátnak a géppisztollyal, szétlőnek.” Tulajdonképpen miért is kell vinnem a fegyvert? Az egyetemen ládaszám állnak a géppisztolyok, egyelőre el kell jutni oda. A magamét hazavittem, betettem az ágyládába, még kaptam egy meleg teát, az oldaltáskámba tettem Maurice Merleau-Ponty Les aventures de la dialectique című könyvét, és újra nekivágtam.
A körúton volt egy hosszabb térköz két tankoszlop között, néhány gyalogos átmerészkedett az úttesten. A páncélautó tetején könyöklő gépfegyveres katonák semlegesen néztek. Tűnés, be a kisebb utcákba, az ablakokból és a kapukból leskelődnek. Egy grundon fegyvereket osztanak egy teherautóról. Híreket hallok a felkelők sikeres ellenállásáról.
Megérkezem az egyetemre, a kapuőrök ismernek, megyek a forradalmi bizottság környékére, a dékáni irodára, ott vannak néhányan, és ott van sötétkék sínadrágban és kék-sárga pulóverben Éva, bizalmas méltósággal ad kezet. Hogy mit csinálunk? Hát, csak itt vagyunk, röpcédulákat nyomtatunk, tanácskozunk, telefonozunk, tartjuk a kapcsolatokat, fegyver és sonkakonzerv van elég. Az oroszok még nem támadták meg az egyetemet, mi sem lőttünk rájuk. A hivatali épületek már az ő kezükben voltak, az egyetem még a miénk. Hazatelefonálok Verának, hogy épségben megérkeztem, és egyelőre nincs harc. Vera azt mondja, hogy zöldborsólevest főz, még maradt egy kis füstölt hús.
Itt hemzsegnek, kóvályognak a bölcsészek közül a bolondabbak és a fontoskodóbbak, akik különböző okokból úgy képzelik, hogy nélkülük a történelem nem mehet végbe, magam is közéjük tartozom, nem vagyok egyedül, rajtam van néhány tekintet, úgy képzelem, hogy morális jelentősége van annak, hogy én milyen döntésre jutok, és mit cselekszem.
Háborúban csak úgy vaktában történnek a dolgok, az ember azon van, hogy megússza, hogy jóllakjon, és ez alkalmasint sikerül is neki, talán éppen a társa rovására, s némely ellenséges személyek lelövésével. Nemzedékünk utólag adott morális jelentőséget mindannak, ami mögötte volt, és amire muszáj volt emlékeznie, ha kellemetlen is.
1956. november 4-én későn este a festőnövendék Barna Évával őrségben álltunk géppisztollyal a vállunkon a budapesti bölcsészkar egyik ablakában. A Váci utcában néha elcsörömpölt egy tank. Ez volt a dolog banálisabb része, a rendkívüli rész Éva szépsége és jelentős, mély hangja volt, de leginkább, amit mondott. Olvasta ugyanis a Le mythe de Sisyphe-et Camus-től eredetiben, amelyet én még nem olvastam. A Közönyt már igen, irgalmatlanabb tökéllyel nem is lehet egy elbeszélést elkezdeni. Alantas féltékenységből ironikus megjegyzéseket tettem Camus-re. Decemberben Éva emigrált, és találkozott Camus-vel, levelezett vele, őközöttük csak az útiköltség, Éva és én közöttem a vasfüggöny.
Amíg az utcát kémleltük, átkaroltam Évát, és a füléhez érintettem az államat, a képbe kis csörömpölés után félfordulattal bemeredt egy tankágyú, a mi ablakunkra célozva. Az ablakmélyedés oldalfalának támaszkodva figyeltem, hogy mit művel az az ágyúcső. Nem művelt semmit, de annyi rendkívüliséget mégiscsak árasztott maga körül, hogy az ablakban helyénvalónak látszott a haj illatának hosszabb belehelése.
Az őrködés ideje lejárt, a párok szerteszéledtek tanulószobákba, szemináriumi helyiségekbe, húzták magukkal a tornamatracokat és pokrócokat. Éva is megtért a férjéhez, egy hallgatag, elülős építészhez, nem is néztem, hogy merre megy, nekem a röpcédulagyártás termében volt dolgom. Ez volt az intellektuális részleg, oroszul kellett a megszálló katonákat balcselekedetüktől eltéríteni, majd megdöbbennek, ha ráocsúdnak a marxi igazságra, hogy nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom. Az én fogalmazásomban az orosz mondatok egy kissé bonyolultra sikerültek, a szöveg pedig inkább értekezés volt, mint röpirat. Közakarattal megrövidítették és leegyszerűsítették, udvariasan hozzájárultam. Több röpcédulát az egyetemen nem írtam. A zsebfüzetem napok óta üresen maradt, terméketlen idő.
Eltelt az éjszaka, távoli sikolyok és zihálások. Már nem emlékszem reá, hogy hol aludtam, talán nekem is jutott hely valamelyik tornamatracon, vagy abban a helyiségben, ahol a katonai egyenruhák, vattás kabátok halmozódtak. Az egyetem azokban a napokban kivirult, az udvaron teherautók álltak a diákforradalmárok rendelkezésére, fenn ládaszám géppisztoly, még zsírosan, olajos papírokba göngyölve. Rengeteg csomagolóanyag, faforgács, ami az értékesebb küldeményeket körülburkolta, a sonkakonzerveket és az őszibarackbefőtteket, amelyeket dr. Habsburg Ottó küldött a hős magyar ifjúságnak.
Akkoriban úgy gondoltam, hogy folyamatos moziban élek, és az emberi tünemények, most például az oroszok, a diákok, ezek a szuszogó, horkoló figurák csak bejönnek és kimennek, én meg, a járó-kelő mozinéző, azért nézek, hogy a dolgok meg legyenek nézve, és legyen valaki, aki emlékezik rájuk, mert az esemény csak utólag nyer értelmet.
Éjjel még az történt, hogy valaki fegyvertisztogatás közben elsütötte a pisztolyát, és noha a helyiség tele volt, senki sem sérült meg. Aludtam néhány órát, és nem szabadultam meg a kérdéstől, hogy mi az ördögöt művelek én itt. A vidéki fiúk nem voltak itt, talán néhány bányász, és többen a marxizmus-leninizmus tanszék munkásszármazású tanársegédei közül. És persze volt néhány zsidó fiú, költők, esszéisták, a radikálisabbak. Az évfolyam nagyobb része úgy gondolta, hogy az események most már odajutottak, hogy a legokosabb kimaradni belőlük. Én azt mondtam: a szovjet beavatkozás a helyi ügyekbe unfair, tehát én is beavatkozom a helyi ügyekbe, ugyancsak fegyveresen.
Eddig ez rendben van. Ezután következik a tulajdonképpeni kérdés, kit kell lelőni? Együtt ültünk, diákok, talán volt olyan is közöttünk, aki ölt már, de a többség még nem. Védjük meg az egyetemet? Ostromolják csak meg, lőjék szét, lőjünk vissza az utolsó töltényig, utolsó csepp vérünkig, hátráljunk szobáról szobára, hagyjuk, hogy az egyetemet a tankágyúk és a Gellért-hegy tetején felállított aknavetők szétlőjék, mi pedig a falomladékok között pusztuljunk mindannyian? Hogy az utókor ellenforradalmárnak vagy hősi halottnak nyilvánít, ez már az ő dolga. Meddig kell ellenállni? Mindhalálig?
A bölcsészek úgy gondolták, hogy a szovjet sorkatonák nem bűnösek. Én is együtt ettem velük egy tábori konyhánál, ahova mi, nemzetőrök is odatelepedhettünk, ha oldalt letesszük a fegyvereinket. Ettünk, beszélgettünk, az orosz fiúk ugyanazt mondták, mint a magyar rendőrök, hogy ők ebből szeretnének kimaradni, hazakívánkoznak, de sajnos nem lehet. “Megszakad a szívem, testvér, de ha parancsot kapok rá, akkor beledurrantok a lakóházadba.” Megköszöntük a húsos káposztalevest, fölvettük a fegyverünket, és mentünk a dolgunkra. Ki-ki magára maradt a hajnali ködben a kétségeivel.
Hirtelen felszakadozott a köd, és éles napfény esett az ablakokra. Sztrájkoljon-e tovább az ország? Meddig? Lőni valakire, gerillaként hátulról, orvlövészként, odúból, padlásablakból? Vak eltökéltséggel lőni? De kire? A megszállókra? A kollaboránsokra? Csak úgy?
Türelmetlenségemre válaszul a forradalmi bizottság legidősebb tagja azt tanácsolta, hogy vegyek magamhoz egy pisztolyt, menjek ki az utcára, nézzek körül, hogy mi van a városban, s ha úgy találom, hogy valami karhatalmist le kéne lőnöm, tegyem meg, egyszóval kísérletezzek, megy-e nekem a terror, és térjek vissza még sötétedés előtt, hogy a többieknek beszámolhassak a tapasztalataimról.
Vigyázz magadra, mondja a fegyveres kapuőr, és kienged az utcára: “Most nem lőnek, arra menj.” Kilép az egyetem kapuján egy posztókabátos, hosszú hajú alak, és sétára indul a városban. Pisztoly, rugós kés, alma, töltőtoll, notesz, a zsebére csap, ami kell, megvan. Most tapadj a falhoz, nyomulj bele a koszos, szürke vakolatba.
Emberek mászkálnak a tankok körül, a tankosok cigarettáznak. A pékműhelyek dolgoznak, a boltban ígérik, hogy lesz kenyér. Hosszú sor ácsorog a bolt előtt, néha egy géppuskasorozat, mindenki a falhoz lapul, de szerencsére nem ebben, hanem a szomszéd utcában lőttek. Teherautón megjön a kenyér, a sofőr elismerő pillantásokat kap, és aki egy egész vekni még langyos kenyeret vihet haza, kisebb hadisikertől mámoros.
Találkozom az ezüstfejű Johannával, egykori franciatanárnőmmel. “Hova megy?” Van egy béna tanítványa, akinek nagyon fontosak a franciaórák. “De hiszen lőnek!” “Az ember végezze a dolgát, valamikor csak meg kell halni” – feleli Johanna. Találkozom Diósi szomszéddal, akinek tele van a hátizsákja. “Hol járt, szomszéd úr?” A Jereván bárban járt, és betett néhány palack jó italt a hátizsákjába.
A Rákóczi úton már megy a fosztogatás, az oroszok kinyitották az üzletet, s az aljanép megy utánuk. Ahol rabolni lehet, ott mindig akad rabló. Ez világos. Ami különösebb, hogy a forradalom alatt az aljanép sem rabolt, továbbá, hogy Diósi úr tisztes alkalmazott egy kereskedelmi vállalatnál.
November hatodikán a páncélosok körül a város megelevenedni látszik. Tart az általános sztrájk, de a gyerekeknek kell a kenyér meg a tej. Mindenki szabadnapos, otthon maradt a sok nép, lemennek az utcára. Őgyelegnek köztük a karhatalmi személyek kékesszürke vattakabátban. Ugyanazok a sarkok és arcok. A tankokat ki kell kerülni, a megszálló katonákkal nem nagyon beszélünk.
Az emberek nem hiszik, hogy ezeket az újonnan érkező csapatokat rá lehet beszélni a távozásra. Útakadályként kerülgetik a páncélosokat. Utcasarkon meghúzott lépések, röpcédulák a szovjet városparancsnoktól: “Az ellenállás szigorú megtorlást von magával.” Az egyetemen az őrök üdvözölnek. “Mi van?” “Tanácstalanság.”
A dékáni hivatalban székelő forradalmi bizottság elnökének mondom, hogy sem szovjet katonát, sem magyar együttműködőt nem tudnék lelőni, ráadásul inkább káros lenne, mint eredményes. Mást kell kitalálni. A többség azon a véleményen van, hogy nem lehet elvágni egymástól a megszállókat és a kollaboránsokat, mert minden eszköz az ő kezükben van. Marad a punktuális nyugtalanítás. A többség engedelmeskedni fog a megszállóknak. Ha folytatjuk a fegyveres harcot, fanatikus merénylők leszünk.
Ha viszont letesszük a fegyvert, akkor letettük a fegyvert, aminek következményei vannak, akkor berendezkedünk a modus vivendire, akkor lappangásra állunk át, akkor az óvatos, hosszú távú történelmi stratégiát választjuk, akkor megindul a tartós és folyamatos játszma a verbális hatalomért. Nem volt erős vita, ha megtámadnak, védekezünk, de ők még mindig nem támadtak.
Aztán jött egy hír, hogy a képzőművészeti főiskola udvarán lelőttek néhány felkelő diákot, meg hogy a szomszédos pincéket átfésülik, s aki diákot találnak, azt fölviszik az akadémia udvarára, és lelövik. Aztán jött egy egzaltált diák, és azt mondta, hogy menjünk ki vele az újpesti laktanyába, szerzett két teherautót, az az igazi hely. Megkérdeztem, hogy miért menjünk oda. – Mert lövik őket. – Honnan? – Aknavetővel a Gellért-hegyről. – De hiszen oda nem lehet visszalőni géppisztollyal a laktanyából. – Nem, visszalőni csakugyan nem tudunk. – Akkor miért menjünk oda? – Nem érted? Hogy együtt dögöljünk meg. – Nem értem, feleltem. Éva el akart menni ezzel a diákkal. Lefogtam a kezét, amikor fel akart kapaszkodni a teherautó magas kerekére.
Fehér zászlóval jött egy szovjet tiszt, és átadott egy rövid cédulát oroszul. Ha nem ürítjük ki az egyetemet, akkor holnap a tankok szétlövik. Saját érdekünkben és a főiskoláéban hazamegyünk, néhány iratot magunkhoz veszünk, és egyenként kiszökdösünk. Fegyver, teherautó, sonkakonzerv, minden ott marad.
Lakóházunk kapujában állok őrként, a géppisztolyt nem hoztam le magammal, ott van még az ágyládában. Együtt posztolunk és diskurálunk a neves koncertmesterrel, egy mértéktartóan köszönő, szórakozott emberrel. Ennek megfelelően nyilatkozott: “Az embert végül cserbenhagyják. Ezt nem hisszük el mindaddig, amíg csakugyan meg nem történik. Mi, magyarok, mindig ráfizettünk a vezetőink hiszékenységére. Hittek a németeknek. Mi lett belőle? Hittek az oroszoknak. Mi lett belőle? Most meg hittünk az amerikaiaknak, hogy majd segítenek, és hogy az oroszok nem merik, mert a világközvélemény hatalmas. És mi lett belőle? Önmagunkat is el fogjuk hagyni. Fiatalember, legyen bizalmatlan. Leginkább akkor legyen, mikor a remény csalogatja. A remény gödörbe visz. Értse akár úgy, hogy tömegsírba. Nekem itt van a zene, belefogódzkodom a hegedűbe, azáltal vagyok. Ön, ha jól sejtem, írásra adta magát. Fejlesszen ki egy titkosírást.”
Másnap bementem az Írószövetségbe, az egyik szobában osztogattak mindenféle ehető javakat, az új irodalmi folyóirat szerkesztőségi munkatársa, vagyis szerénységem is kapott. A város már túl volt a harcokon, amikor a Bajza utcában felsziszegtek a golyók. Éri lövedék az épület falát is, de inkább csak az úttestet söprik végig a figyelmeztető tankgéppuska-sorozatok.
A villanyt eloltjuk, nehéz függönyök mögül nézzük, hogy két géppisztolyos fiú rohan a túloldalon, és beugornak egy alacsony kertkapun, de az előkertből a házba vezető kapu bizonyára zárva van. Kijönnek, tanácstalanul néznek, az összes ház kapuja be van zárva, és nem nyílik meg előttük egy sem.
“Be kellene hívni őket”, javasolom. “Meg vagy őrülve, hogy innen lövöldözzenek? Hogy idetóduljanak a tankok, és szétlőjék az írók házát?” Nem hívjuk be őket. Megkönnyebbülünk, amikor a két fiú az utcasarkon elfut. Körös-körül a polcokon sok papír, nyilatkozatok, emelt dikció, méltóság. Még be-bejönnek az írók, jön az orosz városparancsnokságról is egy csoport, jöjjenek a szellemi vezetők tárgyalni.
Forrófejűek és reálpolitikusok vitái. Már nincs erő a dologban, a beszédek hadonászások. Még nem tudjuk igazán elképzelni, hogy a magunkfajta ebből a házból, minden egyetemről és szerkesztőségből ki lesz ebrudalva. A vesztesek szétszélednek, és nem ragaszkodnak egymás társaságához.
A Nyugat átadott az oroszoknak, és nem akar háborúskodni értünk. Mi egy kicsit lövöldözhetünk rájuk, ők meg válaszul szétlövik a várost. A legjobb eshetőség egy megújított csatlóskormány a megvert tömegek fölött. Az együttes politizálásnak jó darabig nem lesz alapja. Annak, aki a néptől kap hatalmat, haza kell küldenie az oroszokat, és teret kell nyitnia a parlamenti demokráciának. Ez az út kötél alá vagy börtönbe vezet. Aki az oroszoktól kap hatalmat, annak rend-őrileg biztosítania kell a megszállás és az egypártrendszer zavartalanságát. Félrehúzódhatunk, ez a legjobb.
Miután a szovjet tankok másodszor is megjöttek, most már nagyobb számban és mérgesebben, mint a zendülés estéjén, november negyedike után tízmillió magyarból elment kétszázezer, jobbára fiatalok, az osztálytársaim fele, barátaim, szerelmeim zöme, nővérem, unokatestvéreim.
Ötvenhatosok? Kurta vitézkedés után a választás: elmész? Itt maradsz? Ment, aki mehetett, szökött Nyugatra valami rossz elől, a megtorlás elől, vagy csak ugyanaz elől, ami volt, és ami, lám, hogy lelepleződött! Ment az ifjúság hóban és fagyban, a rendetlenül őrzött határon át.
Vera is telefonált erre-arra, amit hallott, nagyjából elég volt neki, nem akarta látni az elesetteket, az elégetteket, az akasztottakat, bármilyen náció fiát-lányát. Elvágyott innen megbízhatóbb népek közé. Elmegy Párizsba angolt és oroszt tanítani, megalapozza az egzisztenciánkat, lakást bérel, menjünk utána, ő mindent elrendez, csak menjünk! Ne legyek olyan nehézkes. Jöttek a barátok, unokafivérek, hogy ők másnap mennek, tartsak velük.
Nem mentem, azt mondtam, hogy én itt, Budapesten tartósabb vagyok, mint a kormány. Nem akartam ebből a nyitott és befejezhetetlen történetből kitépni magamat, tudni akartam, hogy mi történik ebben a városban. Nem akartam ügyes lenni, közönséges, egyszerű életet akartam. Ugyanezeket a lépcsőházakat és kávézókat, azt, ami eddig is volt. Azok közül, akikkel az anyanyelvemen beszélek, többen maradnak, mint ahányan mennek.
Karácsony előtt még Vera, a feleségem is nekivágott Éva nővérem társaságában. Eljutottak a határig is, éjszakai hófúvásban át is mentek rajta, már osztrák feliratok között folytatták a sötétben az útjukat, de aztán ismét magyar feliratot láttak. Alighanem kétszer is megkerültek egy hegyet, elfáradtak, a testvérem másnap délelőtt újból megpróbálta, és átjutott.

Vera karácsony estére visszajött, és kicsit elégedetlenkedett, hogy nem állítottam karácsonyfát. Lementünk az utcára, még találtunk egy fácskát és hozzá díszeket. Lett ajándék, rögtönzött vacsora, gyertyafény és családi derű.
Nem mentem el innen 1956-ban, ahányszor csak alkalmam adódott elmenni, asztalhoz ültem, és írtam valamit. Amikor valami nagy elhatározásra kellett volna jutnom, inkább nem döntöttem, hagytam alakulni a dolgokat, csurogtam az idővel. Meg kellett tanulnom a társbérletet a szorongással, hogy ne az legyen az úr a házban.
1957 után már senki sem tűzte fel rajzszöggel egy fatörzsre papírlapon a gondolatait. A lélek a falnak fordult, és a fülére húzta a takarót. Az emlékek nagyobb része meghalt, mert nem volt előnyös életben tartani őket. A dráma végén jön a megtorlás halálos ítéletekkel.
1959 őszén gyermekvédelmi felügyelő voltam. Egy napos délután a Százház utcába vitt a dolgom, amelyet azóta részben lebontottak és újjáépítettek. Ha van slum, akkor a Százház utca és a Jobbágy utca, a Keleti pályaudvar mellett az volt, nemcsak az ócskaságával, szegénységével és zsúfoltságával, meg a cigányok nagy arányával, hanem a melegével és a nyilvánosságával is. Mindenki ismert mindenkit, a lakók kinn éltek az utcán.
Ahogy befordulok, innen is, onnan is zokogás. Mi történt? Tízegynéhány fiú és egy lány ruhájáért mehettek aznap a központi börtönbe a hozzátartozók. Fölakasztották őket. Felkelők voltak 1956-ban, javarészt kiskorúak, vagányok, akik fölrobbantottak néhány szovjet tankot. 1959 tavaszán a karhatalom körülvette az utcát, és házról házra járva összeszedett egy csapat fiatalt, egy részüket a bíróság halálra ítélte. Az ítélet végrehajtásának idejére nagykorúak lettek.
Fiatal özvegyasszonynál volt dolgom, a gyerekei csavarogtak. “Miben halt meg a férje?” “Felakasztották.” Egy bánya munkástanácsának volt az elnöke, még pisztolya sem volt.
Az ember, akit megölnek, egy titkos dramaturgiának engedelmeskedik: a halálraítélt a szertartásban komolyan vesz részt. Miben különbözik a föllépés a zsámolyra, a lógó hurok alá a többi szokásos mozdulattól, a vigyázzállástól, a hátul összekulcsolt kéztől? Ha az ember megszokta a börtön alakiságát, beszél, amikor kérdezik, és hallgat, amikor nem kérdezik. Ha nekik ez kell, a fogoly élete, akkor, tessék, essünk túl az egészen.

*

Jegyzet 1986-ból. Naponta jönnek hozzám a nyugati újságírók, sorban adom az ötvenhatos interjúkat, részt veszek megemlékezéseken. Írótársaim hallgatási fogadalmat tettek, nem könnyelműsködnek. Délutánjaim be vannak lőve, jönnek az olaszok, a németek, a hollandok, svédek, isten tudja, mi űzi őket. Csak a magamfajta elátkozottak állnak szóba és beszélnek nyíltan velük.

Van egy nemzetközi pátoszszükséglet, azt látjuk most el némi tápanyaggal. Néhányan, disszidensek, magyarok, csehek, lengyelek, keletnémetek aláírtunk egy közös nyilatkozatot ötvenhat emlékére. De csak mi. A derék nemzeti érzelműek egy mukkot sem. Tanakodást hallok a kövér írók törzsasztalánál, hogy mi lesz a retorzió erre a közös nyilatkozatra. A pártközpont meg van sértődve, eszkalációt emlegetnek, megtorló lépéseket fontolgatnak.

Az utcákon kettesével-hármasával járnak a rendőrök. Mendemondák szerint hatvanezer munkásőrt hoztak fel Budapestre. Bőrzekés motoros rendőrök nyaggatják az autósokat. Egy taxis szerint mintha tigrishússal lennének etetve, nem lehet velük okoskodni.

A rádióban öreg vezetők dicsekszenek, hogy győztek harminc évvel ezelőtt, a fegyveres letörés nekik győzelem. Akit felakasztunk, azt legyőztük. A tömeges letartóztatás is győzelem, meg az is, hogy kétszázezren nyugatra menekültek. Nekik csak az a rend és a törvényesség, ha ők, és csak ők vannak hatalmon.

De az autoritás megrokkant, új erők tolonganak a kapu előtt, a Kádár-korszak a végéhez közeledik. Akik tegnap még azt akarták, hogy Kádár maradjon, mert őnála csak rosszabb jöhet, azok most már örülnének, ha leköszönne a hivataláról. Mindenki változásokat sürget, nő a türelmetlenség, felgyorsulás következik, valaminek történnie kellene, pedig még uralkodik a félénkség, igaz, mérgelődéssel keverve.

Az óvatosabbak körülállják a bátrabbakat, hátha azok belekezdenek valamibe. Emlékszem ötvenhatból az ijedősség hirtelen fogyatkozására, a váratlan felbátorodásra. Mára az ötvenhatos forradalom klasszikussá lett. Ez az egyetlen világtörténelmi esemény, amelyet mi csináltunk ebben az évszázadban, hátha most sikerre lehetne vinni a dolgot egy csepp vér nélkül.

A forradalom miniszterelnökét, a mértéktartó, professzoros magaviseletű Nagy Imrét 1958. június 16-án – utódának, Kádár Jánosnak a jóváhagyásával – felakasztották. Hamvait ismeretlen helyen földelték el, a köztemető elhanyagolt, jelöletlen sarkában, más halálraítéltek közé. A kivégzés harmincadik évfordulóján tisztességes temetést és demokráciát követelve néhány százan, ellenzékiek összegyülekeztünk egy másik kivégzett magyar miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos emlékmécsese körül Pest belvárosában.
A rohamrendőri gumibotok ösztönzésére a tüntetők más-más tereken folytatták összejövetelüket, így átvonulva az egész belvároson. Az akasztás után harmincegy évvel, 1989. június 16-a táján sor került az igazi temetésre; Nagy Imre és néhány vádlott társa mellett egy névtelen, üres koporsóban az ismeretlen felkelőt temettük mintegy százötvenezren a Hősök terén.
Reggel még telefonon tanácskoztunk a barátainkkal, hogy vigyük-e magunkkal a gyerekeket, mert hátha lőnek. Akkoriban sok szó esett a forradalomról mindenhol, a sajtóban és a társaságokban. Egy űr az életrajzokban benépesült, az emlékezet tükrében megláttuk saját ifjúkori arcunkat.
Akit megöltek, megelevenedett. Ha a nemzetnek nem állt módjában szuverénnek lennie, törvényes miniszterelnökének módjában állt. Nagy Imre, tudva, hogy mi vár rá, nem ismerte el a bűnösségét, és nem kért kegyelmet. Tette, amit tett, állta a szavát.
Ez már nem a legvidámabb barakk urának, az ekkorra már elmeháborodott Kádár Jánosnak az országa volt. Az élő fegyveres apa helyett egy halott apát választott magának címerül az ország, az akasztott embert, Nagy Imrét. Kisvártatva Kádár János is meghalt, és a forradalom elfojtott emléke kibontakozott a zárt anyag irattartóiból.
Emlékeztünk a közös történetre, amely olyannyira rímelt a magántörténetünkkel. Az emlékezettel terhelt cselekvést igen közép-európainak mondhatjuk. Gyászoltuk a megölteket, a golyónyomokat életrevaló testeken, a hőst és a balgát egyaránt. Ez a nagyszabású, csoportos újratemetés volt a jelképes fordulópont: Magyarországra visszatért a demokrácia
replicas relojes