Zsidókról

Zsidókról - Konrád Györggyel Rádai Eszter készített interjút

Kapcsolódó könyv:
Zsidókról - Európa Könyvkiadó, 2010

 

„Fia vagyok a zsidó népnek, és polgára a magyar társadalomnak, nemzetnek, államnak. Zsidó és keresztény magyarok között telt el az életem nagyobb része, hogy is ne lennék magyar? Akkor hát mind a kettő? Igen, mind a kettő. A kettőből csak élethazugság árán lehet egyet csinálni."

(Konrád György Zsidókról című esszékötetéből)

- Egy ember, akit a gondviselés zsidó emberpár gyerekévé tett - ezt magától idéztem -, egy ilyen könyv megírására mindig is készül? Vagy kell hozzá valami impulzus, nem várt fordulat, valami változás, ami rákényszeríti az erről való gondolkodásra?

- Azt mondanám, hogy bennem ez egy huzamos hajlandóság, amit az is bizonyít, hogy volt már egy ilyen könyvem. De tény, hogy heves vágy nem volt bennem sokáig, hogy ezzel az arcommal a tükörben szembenézzek. Talán azért nem, mert az embernek egy korban csak egyfajta komoly szembenállása van, és a nyolcvanas évek végéig szembenállásként nekem adódott a rezsim. Úgy képzeltem, hogy ezen a szembenálláson, a szembenállók világán belül rengeteg híd és kapcsolat van, és hogy valamiképpen összetartozunk, és ez fontosabb, mint a köztünk lévő különbségek, eltérések és szembenállások.

- De csak amíg a diktatúra tart?

- Ha képszerűen akarnám ábrázolni ezt a helyzetet, ebben a szobában egykor együtt ültünk a magyar irodalom olyan kiváló képviselőivel, akiket az urbánus, illetőleg a népies vagy népi társaság vezéralakjaiként lehet említeni. Ez részben olyan társaság volt, amely az írószövetségi kongresszusokat megelőzte, de olyan is, amely nyilvánvalóvá tette magát az 1985-ös alternatív fórum vendéglátóiként, ahol jelen volt például - hogy korban menjek - Mészöly Miklós, Csoóri Sándor, Eörsi István, Csurka István, Tamás Gáspár Miklós, Haraszti Miklós, a vendégek között Danilo Kiš, Susan Sontag, Hans Magnus Enzensberger, Ámosz Oz és még sokan mások, nem ismeretlen nevek.

- Ezeket a részben egybeeső köröket pár évvel később, a rendszerváltás után már valóban nehéz lett volna elképzelni egyazon légtérben.

- Akkor viszont jól megvoltunk együtt. Csurka is csak eleinte feszengett kicsit, de nem akarok most anekdotikus részletekbe bonyolódni. Tehát volt egy periódus, amikor a „mi" még valóban azt jelentette, hogy mi, és ami nem erre utalt, azt az ember lenyelte, nem vette figyelembe. De a rendszerváltozás után illúzió lett volna ezt továbbra is hinni, amit én már megelőlegezően explicitté tettem és normálissá nyilvánítottam abban a bizonyos lakiteleki sátorban...

- Ahol egyébként, azt hiszem, egyedül volt jelen az úgynevezett demokratikus ellenzékből, de nem az úgynevezett urbánus értelmiségből, jelentsen ez akármit.

- Így van. Én elmentem, mert mindenhova elmegyek, ahol a véleményemre kíváncsiak, és mindig válaszolok, ha kérdeznek, függetlenül attól, hogy ki kérdez. És ott én arról beszéltem, hogy az szemlátomást az elválás jele, hogy csak én vagyok itt a barátaim közül. Ám ezzel együtt is akceptálom a döntésüket - mondtam -, hiszen valamennyien többpártrendszert akarunk. Tehát fogalmazza meg magát ez a sátor így, ahogy van, ebben a természetes összeállásában, és alakuljon párttá, és az a társaság is megteszi a magáét, amely nekem otthonosabb, de ettől még egymással lehet fair a viszonyunk. És ebben tévedtem én, ez a fair, beszélő-megbeszélő viszony bizonyult illúziónak.

- De nem épp azért, mert a politikában hamarosan - lévén egymással szemben álló pártok alapítói is - szembekerültek egymással? És a másik oldalon voltak, akik nem átallották a rivális pártok, a szabad demokraták és akkor még a Fidesz - egyáltalán, a liberálisok - ellen állítólagos zsidóságukat politikai fegyverként bevetni?

- A demokratikus ellenzék tagjai között voltak zsidók és keresztények, utóbbiak nem vonakodtak szövetséget - a Szabad Demokraták Szövetségét - alkotni az előbbiekkel, barátok voltunk. A liberális pártot, akik nem szerették, zsidó pártnak nevezték, nem volt az, de a zsidóellenes közhelyekre sem volt fogékony.

- Egy 89-ből való írásában, amelyet beleszerkesztett ebbe a kötetbe, a Zsidó-magyar számvetésben egyfajta kiegyezést javasol. Azt írja: „Sok a kimondatlan, és nem muszáj mindent kimondani. Íme, eljött azonban a kimondások évada, illik hozzá az is, hogy legalábbis imaginárius szerződésbe foglaljuk egyezésünket és különbözőségünket. Mert ha eleve azonosnak deklaráljuk magunkat, akkor szüntelenül felszínre bukkan a különböző, ha viszont eleve különbözőnek állítjuk be magunkat, akkor minduntalan kiderül a közös." Most, húsz évvel később hogy látja, mi valósult meg ebből a szerződésből? Esetleg közben felmondták, netán meg sem köttetett?

- Meg sem köttetett. Ez a javaslat az én illúzióm volt.

- És milyen választ kapott az akkori kérdéseire: „a szólásszabadsággal együtt meg fog-e jelenni, és vajon milyen terjedő erővel az új antiszemitizmus beszéde? És mit fog választani a keresztény magyar értelmiség - nyitott vagy a görcsös, tanuló vagy a regresszív önmeghatározást? Inkább területi-politikai és kulturális vagy inkább etnikai-faji és vallási jelenségnek fogja-e értelmezni a magyar nemzetet?"

- Nincs, nem született rá válasz. Szerintem itt a „nincs válasz", a „nem válaszol" kategória a helyénvaló. Példát mondanék, ha megengedi. Többen többször proponálták már, hogy mi egyszer nagy nyilvánosság előtt beszélgessünk Csoóri Sándorral, aki barátom, legalábbis még annak tekintem, mert nem szoktam megszüntetni barátságokat...

- Ő is így gondolja?

- Furcsa a viszonyunk. Én ezekre a felkérésekre, amelyek egyébként az ő környezetéből jönnek, mindig igent mondok, Sándor többnyire vagy azonnal nemet, vagy először kitér, és csak később mond nemet, valamire hivatkozva. De ez nem zárja ki, hogy időnként fölhívjon, és telefonon vagy másfél órán át beszéljünk régi dolgokról, ahogy idősebb férfiak szokták tenni. De ő énvelem - úgy látszik - nem akar egy ilyen szimbolikus beszélgetést folytatni.

- Talán azért, mert voltaképpen már 90-ben válaszolt a maga előbb idézett javaslatára a nagy vihart kavart Nappali holddal, amelyben zsidók és magyarok feloldhatatlan idegenségéről, ellentétéről értekezett.

- Lehetséges, hogy sok tekintetben igaza volt, amikor azt mondta, hogy a holokauszt után nehezen képzelhető el zsidók és magyarok „összeforradása". De én akkor inkább azon tűnődtem el, mit is akar ezzel mondani. Mert ha én egyáltalán az összeforradásról rokonszenvezően beszélek, akkor talán a feleségemre gondolok. De mással én nem akarok olyan nagyon összeforradni. Viszont mondjuk egy asztal két oldalán ülni vagy kávézni, borozni, szóval mindenféle, felnőtt emberekhez illő formában gondolatot cserélni, azt igen. És közben megmaradni annak, aki vagyok, önmagamnak. Csapatban - óvodában, seregben, egyesületben - az ember valahogy nem felnőtt, inkább csak afféle félkész termék, még nem elég érett ahhoz, hogy egyedül is megálljon a lábán. Én magánember vagyok, az is maradok, még ha voltak is ehhez képest - hogy is mondjam - ballépéseim, a nemzetközi PEN- és a berlini Művészeti Akadémia elnöksége és az SZDSZ-tagságom, de tudom mentegetni őket.

- Ez mind ballépés volt?

- Bizonyos értelemben ballépés, mert szerep, amelyben rákényszerül az ember, hogy többes szám első személyben beszéljen. Azt mondja: mi. Az az igazság, hogy jólesett nekem mondani ezt a „mi"-t, amikor, mondjuk százhúsz különböző nemzeti irodalom PEN Klubját foglalhattam össze a „mi" alá, és folytathatom ezt a sort, de biztonságosabb és pontosabb, ha az ember egyes szám első személyben beszél, vagy az irodalom fikciója útján áttolja azt egyes szám harmadik személybe. Egyébként a személyek csereberélődhetnek, de minden más formációban, egyesületi, pártpolitikai, vallási, egyházi, intézményi szereplésben az ember az is, ami ő maga, meg valami más is.

- Maradjunk kicsit még a 89-es reményeknél: a már emlegetett esszéjében vitatkozik azokkal, akik szerint „itt a demokratikus közép csak gyenge átmenet valamelyik véglethez, itt a kommunizmusnak nem a liberális demokrácia az alternatívája, hanem a nacionalista rendállam, amelyben a Horthy-korszak szelleme születik újra". Akkori álláspontja szerint „át fogunk alakulni demokratikus jogállammá. Egyszer csak kezd természetellenesnek és kínosnak látszani a nem néven nevezés, a hallgatással meg nem történtté tétel, az elviccelés szokása". Ma mit gondol ennek az egykori vitának a kimeneteléről?

- Hogy vesztettem. Vagy inkább úgy mondom: most épp vesztésre állok. Még azt sem gondolom, hogy már nem fogunk visszatérni a normális kerékvágásba, de most a nép jóváhagyásával olyan sorvadozásba kezdett az európai szabású jogállam, hogy annak a gyógyulása hosszú időt fog igénybe venni, és aggódom, hogy én azt már nem fogom megérni.

- Ezért döntött úgy, hogy megint egyszer itt az idő végiggondolni, mit is jelent zsidónak lenni itt és most, és úgy általában?

- Igen, és ezért, azt hiszem, valami keményebb hangot ütök meg ebben a könyvben, mint korábban. Bizonyos illúziókkal továbbra is javasolom a leszámolást, tehát az asszimilációk illúzióival, de továbbra sem gondolom, hogy az integráció javaslata elől, történjen az bármilyen formában, szabadna kitérni. Tehát az asszimilációra nemet mondok, az integrációra igent. Töltsük be szerepünket, de ne akarjunk többet, mint ami - pontosan kimérve és szabatosan meghatározva - megillet.

- De mi ez a szerep? Mit jelent voltaképpen zsidónak lenni? Úgy is kérdezhetném, a „mi a magyar" mintájára, hogy mi a zsidó?

- Faludy Gyuri mondta egy interjúban, hogy „mindenki tudja rólam, hogy zsidó vagyok, hát minek beszéljek folyton erről?" Ezt értem, és értem a humorát is, de szerintem mégiscsak van a zsidóságnak, a zsidó létnek egy fontos, mindenki másétól különböző sajátossága: az a pozíció, ahonnan a környezetére, a környező világra és a környező kultúrára gondol. Abban a pozícióban, amelynek elmozdíthatatlan ténye az, hogy - mondjuk esetemben - valamennyi osztálytársamat megölték, és látom magam előtt őket. Ezt, aki nem zsidó, ha mégoly finoman empatikus is, nem láthatja, nem érezheti, nem élheti át. Még azt is mondanám, hogy a fiatalabb zsidók is csak sokkal felületesebben képesek ezt átélni.

- Amit úgy fogalmaz meg, hogy „a zsidók tömeges irtása a második világháborúban engem zsidóvá minősít"?

- Hát igen, erről van szó, egyértelműen. Mert nekem azokkal a gyerekekkel együtt kellett volna a krematóriumba mennem, akiknek a csontjai most ott vannak Birkenauban, elkeveredve a földdel. És én tudom, hogy amikor Rajk László barátom - aki a magyar kiállítást hozta létre Auschwitzban, és akivel egyszer együtt sétálgattam Birkenau barakkjai között - fölmarkol egy kevés földdé vált hamut, és azt mondja, hogy „nézd csak, kis csontocskák vannak benne", akkor azok az én osztálytársaim csontjai is, mert ott csak magyar zsidók égtek abban az időben.

- Ámosz Oz Izraelben ezt az egészet - hogy hogyan lehet Auschwitz után még mindig ugyanott, Közép-Európában élni - nem is érti, és ezért azt kérdezi: „Mi a te zsidóságod, ha nem vallás, ha nem tradicionális közösség?"

- Istenre gondolás és együttérzés embertársaimmal, élőkkel és emlékalakokkal, elhatárolások nélkül. A tan? Ne tegyem másnak, amit magamnak nem kívánok. Ehhez járul a magányos tisztánlátás kényszere, a gondolkodás személyes szabadságának imperatívusza, függetlenül minden kollektív identitástól, de nagy tisztelettel az érett, időtálló hagyományok iránt. Nézem és látom tehát - jobbára tetszéssel - a legkülönfélébb emberi csoportosulásokat, de nem akarom felmagasztalni a magaméit, és lebecsülni másokéit, idétlenség volna személyi adatainkkal dicsekedni, és másokat az ő hovatartozásaik miatt alábecsülni. A kollektív Én rajongásait pedig egyenesen veszedelmesnek tartom, hebehurgya hisztériákra, még akár háborúra is vezethetnek.

- Ezért búcsúzik könnyű szívvel Jeruzsálemtől is? „Megyek el innen, Izraelből - mondja pár hét ott tartózkodás után -, túl sok itt a zsidó. Köztük már-már kezdem azt hinni, hogy csak mi szenvedtünk ezen a földön, és csak mi létezünk a világban. Ha mások nem zárnak be a zsidóságomba engem, én zárjam be oda önmagamat? Egyáltalán, miért zárkózzam?"

- Mert - ismétlem - engem nem vonz a közösségek gyámolító melege. Mindazonáltal lehetséges, hogy életem egy adott szakaszában fel fogom venni az izraeli állampolgárságot, ha egyszer a kettős állampolgárság ideája erkölcsileg polgárjogot nyer.

1991-ben, amikor megkaptam a német könyves szakma békedíját - látva, mi zajlik a Balkánon -, ebből az alkalomból a Paulus Kirchében arról beszéltem, hogy fel kellene lazítani az etnikai közösségfogalmakat, mert azok robbanóanyagok. Ismerjük el a valóságot. A valóság pedig az, hogy az embernek több identitása, több hovatartozása is van, és minden jelenléte már egy odatartozás, és ezek ne váljanak erkölcsileg gyanússá. Mert akkoriban már az is megtörtént, hogy két délszláv nép körében szexuális aberrációnak minősült, ha keresztbe házasodtak...

- Mint az úgynevezett árja-zsidó vegyes házasságok 1944-ben Magyarországon, „fajgyalázásnak"...

- Így van, fajgyalázásnak. Abban az évben mondta egyébként Tudjman horvát elnök, hogy „büszke vagyok rá, hogy ezekben az erekben nem folyik szerb vér", a szerb Šešelj pedig azt, hogy „ha rajtam állna, akkor egy kiélesített evőkanállal vágnám el a horvátok torkát". És akkor a PEN Clubban a finn delegátusok odajöttek hozzám, és azt mondták, hogy „elnök úr, nincs az rendben, hogy a Šešelj kollégát kizárták a szerb PEN-ből, hát mégiscsak egy íróról van szó!" Mire azt válaszoltam, hogy „kedves asszonyom, ha tudná, hogy ez a Šešelj miket mond, akkor nem rökönyödne meg a kizárásán, de forduljon a belgrádi finn követséghez, ott majd bemutatják önnek ezt az urat". Rengeteg ilyen ügyem volt akkoriban, a nemzetiidentitás-retorika tobzódása idején, amikor minden kis délszláv etnikum önmagát nemzetállammá stilizálta. És miközben Észak-Amerikában van összesen két PEN Club, a volt Jugoszláviában már volt tíz, és annyira szembetűnő és nyilvánvaló volt, hogy közepes gimnáziumi tanárok ilyen módon nagykövetté változhatnak. És ugyanezt a nemzetiidentitás-retorikát látom Magyarországon is folyamatosan a jó zsíros állások és a bőségesebb stallumok felé vezető legsimább útnak.

Akkoriban egyébként azt is javasoltam, hogy lehessen az is német - tehát kettős - állampolgár, aki egyúttal nem mond le a török állampolgárságáról. Mert Németországban ez nem lehetséges.

- És, ha jól tudom, ez máig így van.

- Igen. Hozzátartozik a dologhoz, hogy én 1985-ben Monoron is a kettős állampolgárság lehetővé tételét javasoltam a határon túli magyarok számára. Ezt azonban akkor a népiek a leghatározottabban elutasították.

- Sok évet eltöltve Berlinben, közelről figyelve a német társadalom nagy és intenzív, már-már önkínzó érdeklődését saját történelme iránt, szembenézését annak legsötétebb korszakával. Megtudott-e valami újat, többet a kollektív elaljasodás mechanizmusáról? A személyes közelség jelent-e valami többletet annak megértésében, hogyan történhet meg mindaz akár egy egész néppel, ami a németséggel a nácizmus idején megtörtént?

- Sok szöveg van erről. Ma már nem nagyon lehet erről beszélgetni, mert nem élnek a szereplők...

- És ha az ember elmegy Berlinben a Zsidó Múzeumba, és ott végigjárja azokat a folyosókat...?

- ...nagyszerű intézmény... Ha maga ott lát egy képet egy zsidóról, és megnyomja a hozzá tartozó gombot, akkor előjön a kép mögött az illető életrajza és minden hozzátartozó kép, minden vele kapcsolatos reláció...

- ...és többnyire a végről is értesülök, valamely „vágóhídon", Auschwitzban vagy egy másik koncentrációs tábor krematóriumában.

- És a szemébe nézhet azoknak a gyerekeknek, akik a képeken még vidám és életrevaló kis jószágok, és közben tudja, hogy később ezekben a szemekben a rettegés kövült meg... De hogy a kérdésére válaszoljak: ez egy csúszda volt. Mindig arról volt - van - szó, hogy a kisebbik rosszat választjuk, és többnyire nemes, de legalábbis nemesnek látszó ügyek szolgálatában. Például, mert meg akarunk menteni egy tiszteletre méltó intézményt. „Ezért talán most bölcsebb megválnunk a zsidó festő-elnöktől, Max Liebermanntól - vélekedhettek 1932-ben például a berlini Művészeti Akadémia tagjai -, hogy megőrizhessük magát az Akadémiát, ezt a nemes intézményt". Alig egy évvel később, 33 tavaszán, néhány héttel Hitler hatalommegragadása után a költői szakosztály nagyságai - mondván, ők távol tartják magukat a politikai harc arénájától és a baloldaltól is, amely szintén erőszakos - sorban elhatárolták magukat Heinrich Manntól, aki más baloldali emberek társaságában a szociáldemokratákat és kommunistákat a nácik elleni fellépésre szólította fel. Ezt megelőzően azonban a náci kultúrminisztériumi főhivatalnok a Liebermann helyére megválasztott új elnököt a költői szakosztály feloszlatásával fenyegette meg, ha annak tagjai nem zárják ki a törvényesen hatalomra került nemzeti kormány ellen lázító írót. Az ilyen módon megzsarolt elnök ezek után kijelentette: ha Heinrich Mann nem lép ki önként a szakosztályból, akkor ő mond le. Heinrich Mann kilépett, a bennmaradók pedig hálásak voltak az elnök intézményvédő bölcsességéért. Nem sokkal később a minisztérium - az akadémia személyi összetételének kiegyensúlyozása végett, mindenféle választási ceremónia mellőzésével - új, alig ismert, a népi-nemzeti oldalhoz tartozó tagokat nevezett ki a költői szakosztályba, és ők ezt is tudomásul vették.

Közben Max Liebermann egykori titkára és hűséges jobbkeze, Alexander von Ammensdorfer - nyilván szintén a szent célok szolgálatában - rendületlenül vitte tovább az akadémia ügyeit, ám 35-ben „kínos" helyzetbe került. Meghalt ugyanis egykori főnöke, és neki válaszolnia kellett arra a kérdésre, képviselteti-e magát az akadémia a temetésen. „Kommt nicht in frage!", válaszolta a titkár. „És legalább egy koszorút küldenek?" „Kommt nicht in frage!" Végül már csak „...egy szál virág..." Nem, az sem, „szó sem lehet róla!" 1945 után ugyanő úgy nyilatkozott, nagy kár, hogy ezt a nagy művészt a náci rezsim ilyen méltatlan bánásmódban részesítette. A közben eltelt években azonban az akadémiai közgyűléseken három karosszék állt a tagokkal szemben: az egyikben Hitler és Göring mellett von Ammensdorfer, a titkár ült.

- De észrevették-e ők - észrevesszük-e -, mikor és hogyan léptek - lépünk - rá ezekre a csúszdákra? Mert azután már, mindig csak a kisebbik rosszat választva, mindennap több elfogadhatatlant fogadunk el, miközben szabad szemmel szinte észrevehetetlen a változás. A két végpont között viszont alig felfogható a távolság.

- A dolog mindig a szavakkal kezdődik, náluk Heinrich von Treitschke történészprofesszorral a XIX. században. Ahogy nálunk is megvolt már az antiszemita párt 1880 táján, ott is volt, akkor indult el ez a mozgalom. A szövegeknek gyújtóhatása tud lenni. Amikor megfogalmazódott, hogy „Die Juden sind unser Unglück", vagyis „a zsidók a mi szerencsétlenségünk", attól kezdve az emberek saját igazuk tudatában, tehát „erkölcsi alapon", az erkölcs és a haza védelmében követhették el, de legalábbis helyeselhették a gonosztetteket. Következmények nélkül, állami támogatással rabolhatták ki és ölhették meg a zsidókat, és közben fel is magasztosulhattak. Mert „a zsidó nem is ember". Először tehát meg kell tőle tagadni ember voltát, például olyan képeket kell mutogatni róla, ahol valami ronda szörnyeteg...

- Talán emlékszik Berlinben, a Zsidó Múzeumban arra a korabeli plakátra, amelyen egy halottsápadt, mégis gyönyörű lányra kövér, horgas orrú, undorító szörnyalak tapad, körülfonva őt dögkeselyű karmokban végződő karjaival. És van hozzá eligazító felirat is, ha valaki nem értené: a haldokló leány maga Németország, a gusztustalan, vérét szívó idióta pedig maga a nem is ember zsidó, mint olyan. Hihetetlenül hatásos plakát...!

- És az ilyen ronda kártevők elpusztítása - gondolhatta a korabeli polgár - nem lehet bűn, sőt, inkább jótétemény, de legalábbis természetes. „Az eltűnésük tehát számunkra, a nemzet számára nem veszteség, sőt, ellenkezőleg, maga a megváltás, az újjászületés, a megtisztulás". A közösség pedig, amely ilyen módon újjá akar születni, ezért hajlandó akár az egész világgal is szembeszegülni. De akik nem szívesen teszik ezt, azok is félnek a többiektől, a többségtől, és - nehogy maguk is a zsidók sorsára jussanak - beállnak az őket leköpdösők és kővel dobálók közé. „Hiszen a törvény is így rendelkezik, és akkor nyilván így van jól". És mindez együtt jár a zsidó javak eltulajdonításának szívet melengető, egyúttal erkölcsi kétségeket is csillapító közösségi élményével. De gondolja el, akkor Németországban a zsidók arányszáma a német lakosságon belül egy százalék sem volt, jóval csekélyebb, mint ugyanakkor Magyarországon.

- Jól tudom, hogy ez az arányszám mára nagyjából visszaállt?

- Körülbelül igen, ma olyan kétszázezer zsidó él Németországban.

- Mert most Németország az a hely Európában, ahol talán a legkevésbé tartanak attól a zsidók, hogy majd megint egyszer igazán lesz okuk félni?

- Igen. Berlinben ma nagyon könnyű orosz zsidó taxisofőrt találni, ahogy talál teheráni, perzsa mérnök taxisofőrt vagy török intellektuel taxisofőrt is.

- Azt írja: „Berlinben a legkomolyabb a szembenézés, ahol zsidók hiányában a kritikai iróniát keresztény németeknek kellett gyakorolniuk. Ami már majdnem annyi, mintha azt mondanám, lényük egy részében a németeknek kellett zsidóvá lenniük." Ez mit jelent?

- Hogy nincs semmiféle humorisztikus megértés azok viselkedésével, általában azzal a mentalitással szemben, amely a holokauszt tág holdudvarát képezi. Mondok egy példát: Berlinben megnyitottam egy kiállítást. Ott lődörögtem épp a képek között, amikor odajött egy fiatalember, egy berlini tanár, és azt mondta: „Konrád úr, maga miatt szakítottam az apósommal". Mondom, hogyhogy? Azt mondja: „A feleségem magyar, én pedig azelőtt időnként meglátogattam a rokonait, nagyon megkedveltem Budapestet, a diákjaimnak is szoktam róla beszélni. És egyszer egy családi ebéden meg akartam örvendeztetni a feleségem szüleit, és elmondtam, hogy egy magyar lett a Művészeti Akadémia elnöke, és nagyon jókat írnak róla, jó dolgokat csinál." És mondta a nevemet. És akkor elromlott a kedve az apósnak, és azt mondta, hogy „az egy zsidó". Erre elkezdődött egy vita a családi asztalnál, amelynek során az após azt mondta, hogy „Hitler nem eleget ölt meg közülük Auschwitzban". És akkor a német vő felállt, és azt mondta, hogy „azt hiszem, ezután nem tudunk egymással beszélgetni", és elmentek. Ez a feleségének nagyon rosszulesik, hogy így van.

Nemrég egy kereszténydemokrata német politikus azt mondta, hogy nemcsak mi, németek vagyunk tettes nemzet, a zsidók is azok, mert lám, Trockij, Zinovjev és rajtuk kívül még sok bolsevik vezető zsidó volt. A pártja megvonta tőle a képviselői státusát. Egy tábornokot pedig, aki azt mondta, hogy tulajdonképpen ő is egyetért ezzel a kijelentéssel, elbocsátották a hadseregből.

Én nem értek egyet vele, mert az én kis iskolatársaim nem voltak tettesek, és én sem voltam tettes. Az öregasszonyok nem voltak tettesek. A legtöbb ember, aki nem tettes, az nem tettes. És ezért én azt szoktam mondani a németeknek is, hogy „Te nem vagy tettes. Válaszd el egymástól szigorúan, miben vagy örökös, és miben nem vagy örökös."

- Azt gondolja, a szerencsés később születetteknek nem is kellene felelősséget vállalniuk, szégyent érezniük apáik tetteiért, történelmük sötét foltjaiért, a korábbi generációk honfitársaik ellen elkövetett bűneiért? Ledobhatjuk, lerázhatjuk magunkról ezt a történelmi felelősséget?

- Senki sem kerülheti el, hogy együttérzése, családi együttérzései révén átélje a rá is nehezedő súlyt. Volt egy osztálytársam, akinek az apját háborús bűnösként elítélték és kivégezték. És ez a nagyon kedves, értelmes fiú azt mondta, hogy sosem tud szabadulni attól, hogy az apját ebben a megvilágításban is lássa. Ahogyan az a német lány sem, aki egyszer, vacsora közben óvatlanul megkérdezte: honnan van ez a szép szekrény? És akkor kis zavar támadt az asztalnál, és a lány nem kapott választ a kérdésére. De később mégis kitudódott, hogy az a tálalószekrény egykor egy zsidó családé volt, onnan került hozzájuk. „De hogyan", kérdezte a lány, és akkor már arról is kérdezősködni kezdett, mit csinált a náci időkben és hogyan reagált a történésekre a családja. És kiderült, hogy épp az ő édesapja volt az a vegyészmérnök, aki annak idején kidolgozta a zsidók elgázosításnak első, kezdetleges módját, amikor a kipufogógázt bevezették a zárt teherautókba, amelyek platóján zsidókat zsúfoltak össze, és ennek az apának ilyen módon sok ezer embert sikerült a halálba küldenie. De amikor vége lett a háborúnak és hazatért, valahogy sikerült megúsznia a felelősségre vonást, és mert tehetséges mérnök volt, idővel sikeres vállalkozó lett, és nagy lábon élt. De hát ennek lánynak ez az ember mégiscsak az apja volt.

- Szeretnék kicsit visszatérni a beszélgetésünk kezdetéhez, a zsidóság stratégiáihoz. 1989-ben azt mondta, „az asszimiláció nem vált be, legyünk önmagunk..."

- Mert az asszimiláció élethazugság.

- De mintha most megint új stratégiát kellene keresni...

- Azt hiszem, azt tartósan kell keresniük a zsidóknak, bárhol, bármikor. De az önmagunk vállalása, az rendben van. Legyen az, ami, legyen az, aki, ne kérkedjen ezzel, ne fitogtassa a maga hovatartozását, ne gondolja, hogy az olyan príma hovatartozás, hogy annak alapján már lenézheti a többieket. Legyen tudatában, hogy vendég, és vendégként legyen szerény.

- Vendég?

- Vendég, igen. Tekintsük annak. Mi, zsidók, befogadtuk az európai népeket a Biblia világába. Ők meg befogadtak minket az országaikba. Kölcsönösen ide-oda befogadjuk egymást. Ha ostobák vagyunk, ha erkölcsi idióták vagyunk, akkor kölcsönösen ide-oda kitagadjuk egymást. De élvezni is lehet a különbségeket. Szabad a különbségeket észrevenni, szabad megnevezni őket, szabad mulatni rajtuk. Legyünk nyitottak. A luciditás az első parancs.

- De meg kell maradni ébernek is - figyelmeztet -, és meg kell védeni az utódokat, nem engedhetik magukat a zsidók soha többé vágóhídra hajtani.

- Én már gyerekkoromban eldöntöttem, hogy amennyire rajtam áll, amennyire csak képes leszek rá, mindig meg fogom védeni a családomat, a barátaimat és önmagamat. replica rolex
> tovább...