Nincs unalmasabb a gyűlölködésnél (Könyvjelző 2009. május–június)

Az Inga és a Kakasok bánata után Konrád György önéletrajzi elemeket is magábafoglaló új trilógiájának harmadik és egyben utolsó kötete a Harangjáték, amely már az Európa Könyvkiadó gondozásában jelenik meg, mint az író ezutáni könyvei. Kicsit versszerű, szinte ritmikusan egymásbafonódó egységek egymásutánisága az élettapasztalatok bölcsességével szemlélődő emberről.

– Kicsit úgy érzi az olvasó, mintha beavatnák annak az intim kapcsolatnak a rejtelmeibe amelyben a pszichiáter díványán fekvő páciens megvallja legbensőbb érzéseit. Ilyesminek szánta a Harangjátékot?

– Úgy tekintem, hogy a pszichiáter az olvasó. Beszélgetés zajlik köztem és az olvasó között. Elképzelem az olvasót, méghozzá olyannak, aki nálam értelmesebb, akinek nem fecseghetek, akit köznapi lappáliákkal nem bosszanthatok. Annak idején, amikor A látogató-t írtam, közben egyéb megélhetési okokból egy könyvkiadó számára Tolsztoj műveinek új kiadását szerkesztettem. Így mindennapos társammá vált Tolsztoj. Ott volt a szobámban, ismertem az ízlését, a baráti körét, a feleségével veszekedtem, igazságtalan voltam vele és olykor még untam is a családját. De egészében véve úgy képzeltem, ha egy igazán élesen látó, szigorú tekintetet kívánnék magamnak, vagyis az ideális olvasót, akkor az ő lenne.

–Térjünk vissza a pszichiáteri ágyhoz, amelyen doktor Kalligaro az olvasóknak vall. Olyasmiről sikerül meggyőznie az olvasóit – engem legalábbis – amit az ember, ha már túl van az élete delén, akkor maga is megtapasztal, de ahhoz, hogy ezeket a tapasztalatokat tisztán és érthetően meg is tudja fogalmazni, különleges bölcsességre kell szert tennie. Ez vajon a korral is jár, vagy mindig ilyen világosan látta sajátmagát kívülről, a világot meg belülről?

– Néha rácsodálkozom a saját mondataimra, s ha valóban jónak tartok egy-egy írásrészt, akkor azt kérdezem magamtól: jé, ezt én írtam? Amikor meg nem tetszik, amit előzőleg megírtam, akkor azt gondolom: hát persze, ez belőlem jött ki. Ami a kort illeti, nem gondolom, hogy van olyan periódusa az ember életének, amikortól kezdve különösebben bölccsé válna. Legfeljebb csak azt a képességet szerzi meg idővel, hogy nyugodtabban, csendesebben szemlélje saját magát és a többieket.

– Kitalált egy optimális európai várost, Kandort, és oda helyezi el az ugyancsak optimális értelmiségi figura, Kalligaro doktor összes történetét. Ettől a doktortól az író mennyiben különbözik?

– Nem sokban különbözöm tőle. A nyelvtan három lehetőséget enged az írónak, beszélhet első szám első személyben, első szám másodikban és első szám harmadik személyben. Az első szám kicsit túl intim. A második személy sokszor az egyetemes „Te“, akár az Isten megszólításával is azonos lehet, én a harmadik személyt választottam, akit a saját tulajdonságaimmal ruháztam fel. Elhelyeztem őt egy olyan városba, amelynek neve a saját nevem anagrammája és olyan, mint amilyenbe az ember bele tudja képzelni sajátmagát. Voltaképpen mindannyian hordozunk egy várost a fejünkben, amit mindabból teszünk össze, amilyen városokat, tájakat, helyeket az életünk során megtapasztaltunk. Minden emlékünkhöz térbeli emlékképek kapcsolódnak. Ezeket őrizzük egy életen át. Egészen kicsi gyermekkorunktól kezdve. Már a legkisebbeknek is megvan a maguk zárt, gömbszerű világa, amelynek tér- és idődimenzióját saját maguk alakítják. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, érdemes gyermeki szemmel éreznünk, látnunk és figyelnünk a világot.

– Ezekből az írásokból olyasmit is érzékel az olvasó, amire mostanában egyre nagyobb szűksége van: arra tanít, hogy a nehezen elviselhető, fájdalmas helyzeteket hogyan lehet valamiféle derűvel, belső nyugalommal szemlélni és átélni. Ennek a bölcs látásmódnak köszönhető, hogy boldog embernek mondhatja magát?

– Induljunk ki abból, hogy az életünk talált tárgy, hogy képzőművészeti fogalommal éljek: objet trouvé. Senkit sem kérdeztek, hogy hová akar születni, milyen környezetben akarja elkezdeni az életét. Az életünket, amit kapunk, azt tehát ajándéknak is tekinthetjük, amit érdemes kézbevenni, alaposan megszemlélni és érdeklődéssel tekinteni rá. Minél idősebb lesz az ember, annál több distanciával képes rálátni az életére. Ez a távolság segít a gondolkodásban, segít abban, hogy a bent és a kint közötti ingamozgást el tudja végezni. Nem véletlenül adtam a trilógiám előző kötetének azt a címet, hogy "Inga”. Ez a mozgás a szív ritmusával is megegyezik, amely az állandó igen-nem válaszok között ringatja az embert. Számtalan ilyenfajta ritmusból áll az életünk, akár a szerelemre, az ölelésre, akár másfajta emberi kapcsolatokra gondolok. A szerelem egyébként kiváló példa erre, hiszen egyik pillanatban eggyé olvadok a másikkal, a legközelebbi közelségben vagyok vele, de ez nem tarthat örökké, s amikor kívül kerülök, akkor ki is józanodom, távolságtartással szemlélem ugyanazt az embert, a szerelmem tárgyát. Így alakul ki az éleslátásunk.

– Ez jelenti tehát a korábban már említett bölcsességnek is a biztos alapját?

- Részben igen. De van még valami, amit nagyon fontosnak tartok. Amikor egyszer megkérdezte tőlem egy német újság riportere, mit tekintek a legfontosabb emberi értéknek, gondolkodtam egy ideig, aztán rájöttem. Ugye a zsidó-keresztény vallásban az egyik kötelezvény az, hogy szeresd felebarátodat úgy mint tenmagadat. De én azt hiszem, a szeretetet nem lehet megparancsolni. Viszont azt biztosan vallom, hogy a másik ember iránti tapintatnak akkor is működnie kell, ha a szeretet nem áll fenn. Én nem szeretek minden embert, nem is hiszem, hogy létezne ilyesmi. De ha olyan valakivel kerülök kapcsolatba, aki a segítségemre szorul, vagy egyszerűen csak arra, hogy elfogadjam őt, akkor biztos, hogy készen állok erre. A tapintatra mindenki képes kell, hogy legyen. Talán ezzel közelebb kerülünk a korábbi kérdésére adott válaszhoz. Ez az én magánfilozófiám.

– Mindaz amit mond, nagyon szép és követendő gondolat. Mégis felmerül a kérdés, hogy hogyan birkózott meg azokkal a nehéz helyzetekkel, amelyek az életének korábbi szakaszaiban érték? Számtalan meghurcolással, megalázással, veszéllyel kellett szembenéznie egész kisgyerekkora óta, amikor a szüleit deportálták és hosszú ideig nem tudta, hogy még látja-e őket valaha, odáig hogy fiatal íróként magát is elüldözték ebből az országból.

– Lehet, hogy nem hihető, de valahogy korábban is sikerült az a bizonyos „kívülkerülés“. Nem szerettem sajnálni magam, nem voltam sohasem gyűlölködő, inkább hedonistaként megpróbáltam amennyire csak lehet, akkor is megtalálni az élvezhető dolgokat az életemben, amikor egyébként sok nehézséggel kellett szembenéznem. A haragvásnál, a sértődésnél, a gyűlölködésnél semmit sem tartok és tartottam unalmasabbnak. A sérelmi magatartást és politizálást, az örök szembeszegülni akarást egyszerű ostobaságnak tartom.

– Mégis mi a metódus azokban a helyzetekben, amikor nap mint nap olyasmi történik, ami miatt az ember joggal haragszik?

– Ebben a könyvemben is írom, hogy a berlini Wissenschaftskolleg-ban egy éven át együtt ebédeltem Stanislav Lemmel, a híres lengyel scifi íróval, aki nagyothalló volt, s mindig a jobb zsebében tartotta a hallókészüléke kikapcsolóját. Mint világhírű íróhoz, számtalan ember jött oda hozzá minden ebéd alkalmával és rengeteget beszéltek, okosat, butákat, mindenfélét. Amikor aztán elege volt abból, hogy mindezt végighallgassa, minden szégyenérzet nélkül belenyúlt a jobb zsebébe és elnémította a fölösleges mondatok áradatát. Így menekült az elől, hogy megzavarják a belső békéjét.

– De ez nem elég jó válasz, hiszen jól tudjuk, hogy Konrád György, ugyancsak híres író ennél emelkedettebben reagált az őt ért támadásokra, megaláztatásokra. Például amikor Aczél György elüldözte Magyarországról, mint ellenzéki írót, aki „árt a szocialista rendnek“. Vagy amikor itthon nem engedték publikálni. Arra milyen eszközzel válaszolt?

– Azt egyáltalán nem mondom, hogy jól esett volna. Arra gondoltam akkor, hogyha az élet sok jó dolga el van tiltva tőlem, akkor nézzük meg, mi maradt. Az összesítés nem volt rossz, ugyanis találtam sok kellemes dolgot is. Amikor gimnazista koromban kizártak az iskolából, mondván, hogy ki kell engem vágni az egészséges testből, mint a férges húst, akkor hátranéztem, ott láttam az egész osztályt és azt a tanáromat, aki épp párttitkár lett, miután nyilas pártszolgálatot is teljesített, és úgy éreztem, hogy nem nagy veszteség. Azután, amikor a diáktagkönyvemet le kellett tennem az asztalra, akkor a barátom és padtársam egy szó nélkül felállt, ő is letette a diákkönyvét és velem együtt kilépett az ajtón. Ezt nagyobb értéknek tartottam, mint amit hátrahagytam.

– Vagyis egyszerűen matematikai képességgel kell rendelkezni, megszámolni a jót a rosszal szemben és a nehézségek leküzdhetőek?

– Pontosan így van. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a rosszat el kellene fogadnunk. Az ember utasítsa el azt, amivel nem ért egyet, ne alázkodjon meg, mégha ennek következtében kellemetlenebb helyzetbe kerül is átmenetileg. És próbálja meg értékelni az új helyzetben a jót. Mindig azt kell nézni, ami marad és nem azt ami elveszett. Ez persze nem vonatkozik az elvesztett emberekre. Ha valakit szeretek és azt elveszítem, akkor a gyászt mindenképp végig kell élni, gyászolnunk kell holtunkig azt, akit szerettünk.

– A Harangjátékban az őszinteség legmagasabb fokára jutva, életének és gondolkodásának a legintimebb rétegeit is felfedi. Mintha a gyóntatószékben vezeklésképpen megvallaná legrejtettebb titkait. Nem tart-e attól, hogy túlságosan is kiadta magát?

– Nem félek én semmitől... De hogy a filozófiai vonulatról ne térjünk le, visszautalok Lukács Györgyre, aki gimnazista koromban nagyon fontos filozófus volt számomra. Róla mesélték, hogy amikor a párt politikai bizottságában rosszakat mondtak róla, hátradőlt, beleszívott a szivarjába és azt mondta: „ha nem vagyok ott, ahol rosszakat mondanak rólam, engem akár fel is akaszthatnak.“ Hát én is ilyesféleképpen gondolkodom. Amit leírtam, leírtam és ha nem vagyok ott, ahol esetleg rosszallóan beszélnek rólam, hát tőlem azt mondanak, amit akarnak.

– Elgondolkodtatónak tartom azt a mondatát, hogy a dolgokat, a viszonyokat „meg lehet szerelni“. Ezen mit kell érteni?

– Természetesen egy ember nem tudja átalakítani a világot. De azt érdemes meggondolni, hogy például ha valami nagyon nem tetszik nekünk, akkor addig-addig kell mondogatnunk, hogy nem tetszik, amíg valaki, vagy valakik, akik már tehetnek ezért – meghallják. Én például nagyon sokat mondogattam annak idején a legkülönbözőbb formákban és módszerekkel, hogy nem olyan jó, ha csak egy központi hatalom van. Nem gondolom, hogy személy szerint nekem lehet megköszönni, hogy összeomlott a korábbi rendszer, de ha sokan, sokszor, sok helyen mondogatnak valamit, az szép lassan mégiscsak elkezd hatni. Egy író megszólíthatja az olvasóit, és gondolkodásra serkentheti őket. Ez már némileg a „megszerelés“ fogalomkörébe tartozik. Azután ugyanez az író figyelemmel kíséri a reakciókat. Hogy mit szűrt le az olvasója az ő általa kimondottakból. Ebből meg ő von le következtetéseket és ezeket használja fel legközelebb, hogy még jobban hasson.

– Miért lett az új könyvének címe az, hogy Harangjáték? Talán a harangok megkongatásának finomabb jelölése?

– Pécsett, a Városházán minden órában megszólal egy harang. Nekem ez mindig nagyon tetszett. Utánanéztem és kiderült, hogy 3000 éve létezik harangjáték. Ez volt a legősibb hangszer. Eszembe jutott az a Moszkva téren üldögélő ember, aki különböző méretű lekváros üvegekbe vizet tesz, más-más mennyiséget és ezeket az üvegeket ütögetve gyönyörű hangokat csalogat elő. A gyerekkori xilofonomra emlékeztet, amihez különösen ragaszkodtam. Ezek a hangszerek, amelyek a magát az anyagot zengetik, egy kicsit hasonló filozófiai hátteret képeznek, mint amiről én írok a könyvemben. Maga az anyag kapja az impulzust, az rezonál az érintésre, továbbadja a hangot, aztán elhal a csendben. Így vagyunk az életünkben átélt élményekkel is. S ha már a hangokat, a ritmust érintettük, ez a könyv egy-egy oldalas írásokból áll. Én nem szeretném, ha az olvasók kiolvasnák. Ha úgy kezelnék, mint egy regényt.

– Hanem inkább úgy, mint a Bibliát?

– Ezt maga mondta, nem én, de nem bánom, ha így lesz. Az lenne jó, ha csak úgy véletlenszerűen belelapoznának, s attól függően, mennyi idejük van, egy-két rövid fejezetet elovasnának, replica omega s már az is tudna nyújtani számukra valami kellemes élményt.

– Miért ragaszkodott ilyen szigorúan az egy-egy oldalba sűrített gondolategységekhez? Talán attól tart, hogy az emberek figyelme mostanában egyre rövidebb mennyiségű szöveget képes átfogni?

– Ezek szekvenciák. Lélegzetvételi egységek, strófák, mint a versben. A létezésünk, az életünk apró szakaszokból áll. Egy-egy rövidebb séta, egy pohár bor, egy történet valameddig eltart, aztán megállunk és jön a következő. Ez a könyv követi a belső ritmusunkat. Apám vaskereskedő volt és a boltjában nemcsak vasárú volt kapható, hanem vadászfelszerelések is. Ezek között volt a számomra legizgalmasabb, a sörét. Sokat játszottam az ugyancsak a vaskereskedésben talált mágnespatkóval, amelyre, ha közelítettem a sörétek felé, akkor a kis acélgolyók mind ráragadtak. Fürtöket képezve csüngtek a mágnespatkón, de közben mindegyik önálló kis golyócskaként kapaszkodott a mágneshez. Ez valahogy szimbolizálja azt, amit a részek önállóságáról, s az egymáshoztartozásáról gondolok. És abban bízom, hogy ezt az olvasóim is így fogják érezni.

– Ami a bizalmat illeti, többször is ír az emberekbe vetett bizalmáról. Mire épül ez a bizalom?

– Azt hiszem arra, hogy még szinte sohasem találkoztam olyan emberrel, aki ne tudott volna valami olyat, amit én nem tudok. Talán nem is akadt olyan ember az életemben, akitől valamit ne tanultam volna. Ez adja számomra az emberekbe vetett bizalmamat.

– 1956-ban felmerült ugyan, hogy elmegy Magyarországról, de aztán mégis úgy döntött, hogy itt marad, mint ahogyan később is, valahányszor lehetősége lett volna, hogy ne így döntsön, mégis mindig visszajött. Olyasmivel érvelt, hogy itthon van dolga. Mi erre a pontos magyarázat?

– Ez részben szintén matematika. '56-ban kétszázezer ember ment el az országból. Ez a magyar lakosságnak durván a 2 százaléka. Következésképpen kilencvennyolc százalék itthon maradt. Ezekkel az emberekkel minden helyzetben tudok beszélgetni, hisz az én nyelvemet használják és nem azt kérdezik, ha hallják az idegen kiejtésemet, hogy maga meddig marad itt? Végül is velük kötöttek össze azok az események, amelyek a legfontosabbak a számomra és amelyeken volt és van mit gondolkodni. Ha elmegyek, akkor ennek a gondolkodásnak már sokkal kevesebb értelme lett volna.

– Némileg ellentmondani látszik mindennek az, amit arról írt, amire '89-ben nem számított, mert ha számított volna, akkor nem biztos, hogy végleg visszajön ebbe az országba.

– '56 után pontosan tudtuk, hogy itt diktatúra van, s emiatt az ország igazi arca nem mutatkozhat meg. Nem tudhatjuk, hogy milyenek igazán az emberek, hisz itt nem engedik, hogy megmutassák magukat. Na de amikor aztán olyanná lett Magyarország, amilyen valójában, s kiderült, hogy igen hülye ez az ország, akkor arra gondoltam, talán mégsem volt olyan jó döntés ez a folytonos visszatérés. Végül is a világ nagy, nemcsak egy hely van benne. Amíg van bennünk kíváncsiság, érdemes poroszkálni amerre csak bírunk.

– De hiszen mégiscsak itthon maradt…

– Hát igen. Itthon vagyok, de úgy képzelem, hogyha most esetleg olyan korszak következik el a hazám életében, amelyet nem tartok üdvösnek, azzal úgy fogok dacolni, hogy Hegymagason üldögélek a kertben és abban lelem örömömet, hogy milyen szép a Szentgyörgyhegy!