A beszéd mitológiája (litera, 2008. 05. 28.)

Az Inga, Konrád György legújabb könyve közel másfélszáz, hol féloldalnyi, hol másfél oldalas kisesszék, naplóbejegyzés-szerű, olykor novellisztikus szövegek szövedéke, amiben az egyes szövegek úgy olvadnak fel, sűrűsödnek egybe, akár már hajnal felé járva egy hosszú, a napsütéses délutánból a késő estébe nyúló társalgás részletei. Nem lehet ezeket a szövegeket úgy olvasni (én legalábbis nem tudom), hogy ne Konrád nyugodt tempójú, kissé fátyolos dörmögését hallanám hozzá: fehér falú, tágas szoba, fa asztallap, vörösboros pohár, enyhe szél libbentette ágak az ablak előtt, odakintről távolodó léptek kopogása. *
Egy derűs és magabízó polgárember beszéde, kicsi szünetek, mintha fel-felnézne közben, hiszen nincs miért sietnie, s van mire szerénykednie, aztán újra a hang, nyugalom és jóérzés, a nyelvet és a beszédet és a hangot is élvező mondatok, s az emlékeket és az álmélkodásokat, bosszankodásokat, megfontolásokat és figyelmeztetéseket átadó morfondírozások; ebből áll a könyv.
Nem is gyűjtemény, hanem magatartásszövet.
Magatartás-mintás-szövet.
Nálam értőbb filológus talán megmondhatná, miként, milyen arányban vannak a szövegek közt a régebbiek és az időben közelebbiek, illetve mikortól (kb. a kétharmadától) jutnak nagyobb részre olyanok, amelyek már a könyvvé formálódás munkájában keletkeztek. Az is valószínű, hogy Konrád nem csupán kiválogatta, de amikor egyberakta, akkor egyúttal továbbírta őket, mint valami alapos, és a mindennapi építésben, a módszerességben is zsigeri örömöt találó kőművesmester, átforgatta, egymáshoz illesztgette a darabokat. Nyilván már akkor látta és tapintotta a falat, amikor még csak kopácsolgatta a kiégetett téglákat. S miközben az sem kizárt, hogy ezen esszék és gondolatmenetek némelyike talán csak az élmény és esemény-rögzítés szándékáért jött létre hajdan, akár évtizedekkel korábban is, most így, összetapadva sokkal elemibb és fontosabb az, hogy egy olyan beszéd ez, amely könnyedén ugrálhat évtizedek és emlékek, jelen és jövő, dokumentum és fikció között. (Ahogy Konrád írja: „Szép lassan kihúzódtam a forgalomból, az emlékeimmel bajlódom, de vajon valóban megesett-e velem az, amit elfelejtettem? És ha a sötétből néhány képet előhívok? Fejben sok képet gyűjtöttem, aztán úgy hagytam őket nyersen, egyszer talán előveszem őket. Vagy soha. Van-e a valóság és a fikció között valami más? Talán az inga, az ide-oda, az összenevetés.”)
Helyben vagyunk: inga, mint ide-oda járás, lengedezés és ki-be nézés; és az összenevetés, mint társalgás, mint üldögélés, mint komolyság és könnyűség.
A könyv felütésekor ezek a szekvenciák valami füzérszerű összetartozást mutatnak csupán, persze csomópontokkal, időben is – a világháborúról, holokausztról, ’56-ról, ’89-ről beszélve („Ennek a könyvnek a szervező közepe időben az 1989-es fordulat, az erőszakmentes forradalom, a metamorfózis át- és vissza a polgári világba.(…) Éltem előtte is, utána is, de van kitüntetett idő és meghatározott csomópont.”), és térben is: Budapest, Berlin, Hegymagas, illetve Colorado Springs-től Antwerpenig, ám ahogy tempózgatunk szépen a szövegeken, világos, hogy ez a könyv, azaz a szövegek egybetartozása mindinkább magáról a beszéd módjáról szól.
Beszélőkönyv.
Egy számvetés, ahol a kis beszédek, dörmögések összetapadnak.
Minél több szöveg sorolódik egymás után, egymás mellé, mint valami egyre sűrűsödő, egyre töményebbé váló párlat, úgy válik egyre erősebb jelentésévé ennek a könyvnek maga a mondat, a levegővétele, a beszéd módja, Konrád beszéde. A szövegek többsége szinte szabadversszerűen működik: egy konkrét, fizikai értelemben is jól körülhatárolható térben és cselekedettel kezdődik (a hegymagasi asztal, a kőfal, egy konkrét emlék mint cselekmény, egy csendes délután zümmmögése, egy havas hegyoldal), s ezekből nől ki az emlékező, asszociáló, míves beszéd. Azaz: ezek a szövegek a figyelemről szólnak: a legkisebbtől és legközelebbitől könnyedén úsznak bármerre; a figyelem szervezi meg a látványt térben és időben is. („Megrázom a fejemet akár egy kaleidoszkópot, és a kis Replique Montre üvegtörmelékek, fémdarabocskák, papírcafatok, melyeket a szemem előtt hengerükben forgatok, egyszer csak valamilyen csoda folytán összeállnak egy új, addig nem volt valóságba.”)
Konrád beszéde a figyelem és a gondolkodás beszéde, s mert könnyed és nyugodt, ezért mer egyszerű és aforisztikus lenni. Úgy okos, hogy közben örül is a saját okosságának, s úgy bölcs, hogy nem átall kivigyorogni a bólogató pálmák közül. „Nekem ez a csekély világ adódott, itt végzem lassan, szívósan a dolgomat, aki itt rohanni akar, hamar lerohan a haza térképéről.”
Irónia, érzelem, komolyság és tanítás, amiben persze – Konrád az Konrád - óhatatlanul bukkannak fel a szalonokban jártas européer vitriolos mondatai. Mondjuk ’56 lázas napjairól: „Itt-ott működött a telefon, és még benéztem az Írószövetségbe, ahol többnyire nagy volt a sürgés-forgás. Küldöttségek jöttek-mentek, követségek tájékozódtak. Egy fiatal novellista azt állította, hogy megírt egy novellát és lelőtt két szovjet katonát. Egy idős költő, a maga különös művészete szerint ehhez az állításhoz kíséretül szkeptikusat fingott. Érezni lehetett az elnökségből kiáradó fontosságot, egy nyilatkozat közzétételére készültek, többen hozzászóltak a végső simításokhoz, zengzetesnek kellett lennie és halálosan koppanónak, műremeknek tehát.”
Hoppá, hoppá; mintha Bulgakov nézett volna át a Tömegír-ból a Bajza utcába, csak azért, hogy a sokszor felemlegetett tiszta napok mélyén is ott mocorogjon valami grimaszos.
Konrád emlékező beszéde a tudás könnyű derűjével tapasztja egymáshoz az emlékeket. Ahogy ő mondja, ellép a hetvenöt éves író mögül, ellép és körülnéz ezzel a könyvekre darabolható élethosszig tartó naplóval. A világ leírása ugyanis a csodálkozással és a figyelemmel kezdődik („minden hely replicas exactas bolsos kiváló, ha rácsodálkozom”; „azt látom szépnek, ami van”), a birtokba vétele és belakása pedig az elmesélés által történik meg. Márpedig Konrád beszéde birtokolja és szereti ezt a tudást, ezt a világot, és szereti is megnézni magát benne. Nem bölcselkedik, hanem bölcs; azaz nem téveszti össze az ismeretet és élvezetet a valósággal. Tudja (és meri), hogy nem egyszerűen azt kell megőrizni és elmondani, ami volt, s ami még lehet, hanem azt, amit érdemes. („Megírjam, ahogy valóban történt? Semmi sem történt valóban. Nem történeti alak érdekel, hanem az, aki a papíron keletkezik. Fikció nélkül az esztétikán eluralkodik az etika.”) De a megőrzés, vagyis az elmondás és a beszéd – igenis fontos.
Abban viszont soha nincsen engedmény, hogy Konrád nem moralizál, és nem bölcselkedik. Szalonbáj és társalgási stíl ide, visszahúzott, titkolt mozdulatok, fintorok oda; a mértéket Konrád soha nem téveszti el. Mondjuk így: a stílus, a nyelv bölcsessége (mint mértéktartás is) elemien tartozik hozzá. „A moralizmus zagyván azonosít önmagammal és megsértődik az ironikus tárgyilagosságtól.” Konrád hisz abban, hogy figyelés élvezete, az emlékezés tárgyilagossága és elmondás mestersége a humor szabadságával együtt él csak igazán. Ezért vált a sokszorosan összetett mondatok után hirtelenjében szinte kopogósan a szikár és aforisztikus rövidségre, a patetikus emlékezésből ezért lép oldalra, s ezért, hogy az okossága és bölcsessége mindig játékos és öntörvényű is. („Ez egy önalakító történet, és önmagát szakácskönyvként magyarázó eljárás. A kamrában föllelt anyagokból számos fogás készíthető.”)
Persze nem kétséges: az a könnyűség, az az egyszerű beszéd ez, ami mögött finom csiszoltság és irdatlan munka van. Fák felhasogatását és falak lebontását nem olyan egyértelmű ám úgy végezni, hogy közben mindez játéknak hasson. Hajdan (emlékszem rá a tanulmányaimból) a nagy Nicolaus Cusanus az embert lehetőségek metszéspontjának nevezte, Konrád (persze nem véletlenül a háborút és a forradalmat felvillantó életképek után) azt mondja: „Minden ember küzdőtér a forma és a halál között.” És jó néhány oldallal odébb csak ennyit vet mellé, sallang nélkül: „Hajlok rá, hogy öregkoromra leegyszerüsítsem az életemet.”
Az Inga emlékezés-törmelékekből álló meg-megpihenő beszéd, amiben nem csak a felidézett évek, de maga a neki-nekilóduló beszéd tempója révén is összerakódik az idő. („Ami megtörtént, annak nyoma marad. Meg tudok bocsátani, de nem tudom és nem is akarom a múltat elfelejteni.”) Illetve nem is csak az idő, hanem az, ami e rostán fentmarad, s ami a maradáshoz Konrádnak kell: civilség és európaiság, dolgozószobai élet és közbeszéd, okos redukció és határozottság. És persze rezignáció és kétely, hogyan is lehetne ez másként itt mifelénk. „Az ország olyan, ahogy kinéz, ahogy beszél, ahogy hallgat, amilyen a tudása. De miért lenne inkább ez a mai arca igazi, ha a tegnapi nem volt az?”
És nem utolsó sorban ide tartozik a munka, az elvégzett feladat mítosza, amit Konrád büszkén ápol, és előszeretettel emleget. Tempózgatok és figyelek, tehát vagyok. Azt mondja magáról, az elmúlt években az ingázást választotta, mint a megértés leginkább célravezető eszközét. Kívülről és belülről is, oldalra lépve és közelről is: mindez a figyelemről és a nézőpont megválasztásáról is beszél. És persze a bátorságról, hogy adott esetben valaki nemcsak tudja, de merje is a választást. És megint csak nem moralizálva persze, sokkal inkább úgy, ahogy ő mondja: „Nem a jó és rossz, hanem a hozzám illő és a hozzám nem illő közül próbáltam választani.”
Hm, mi illik. („Isten állítólag azt mondta, hogy neki nem kell a regény, és őt ez a sok piszlicsáré pletyka sem érdekli. Ami engem illet, ha választanom kellene isten és a regény között, az utóbbit választanám, az Úr majd elboldogul nélkülem is.”) Igen, Konrád azt gondolja és mondja magáról, hogy az írás, mint létezés-forma, alighanem a legméltóbb és leginkább hozzá való élet volt és maradt. Beszéd és szöszmötölés. Rendrakás, emlékezés. Azt is elmesélheti, milyen európai írónak lenni (berlini akadémiától londoni P.E.N.főhadiszállásig), vagy mit jelent az irodalom gépezetében működni, utazni és számlát adni. De akkor azt is, hogy milyen a berlini ég és a hegymagasi ég. Milyen a megértés munkája. Az önéletírás, mint kutatás. Az én, mint sok ember visszakeresése. Milyen a múlt idő használata, mint a mesélés eszköze, és a múlt idejű beszédmódból kinövő jelen idő, mint az esszé nyelvéhez evidensen tartozó elem. Hiszen az írás, a fikció is cselekvési helyzetek feltérképezése.
A Konrád-mondatok jelentős hányada tulajdonképpen epigrammatikus-lakonikus aforizma. A köréjük, rájuk rakott szöveg: egy létnapló, ami a múltban horgonyoz, de itt úszik, itt van. A figyelés, a figyelés zsigeri öröme, a szemközt ülők arca, a mozdulatok, a szavak, ha kell, hát efféle Krúdy-breviárium-szerű ízekkel: „Egy nőt nem lehet legyőzni, csak túlélni, esetleg megfeledkezni róla, vagy behódolni neki.”
Olyan könyveket írtam mostanában, amelyek mellől bármikor elszólíthatnak, mondja Konrád.
Olyan beszéd. Kisprózák magatartás-mintás könyve: az irodalom kisebbségi műve.
„Amúgy köszönöm, hogy emberek és tárgyak közé helyeztettem”- mondja Konrád.
Amúgy.
„Folyamatos vigasz, hogy vannak dolgok körülöttem, öreg emberek, fák, kabátok, kutyák, írógépek, biciklik szépsége.”
Amúgy.


* Néhány éve volt szerencsém Indiába utazni.Irdatlan utak után Varanasziban szálltunk meg, abban a Gangesz-parti, több, mint ötezer éves városban, ami három világvallásnak is szent városa, a maga ötezer éves szemetével és ötezer éves embereivel. Amikor végre elértünk a folyóparti szállásunkra (az ágyunk még őrizte az éppen eltávozott zarándokok melegét), kiderült, hogy egyetlen egy könyv van nálunk: Konrádtól a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor. Öten voltunk rá, egymás kezéből kapkodtuk ki. Néztük a milliónyi hindu zarándokot, a Gangeszban merítkezőket, a halottégetéseket, a buddhista szerzeteseket, a dzsainokat, a muzulmánokat. Olvastunk is, illetve az olvasott, akinél a könyv volt. Ez a regény ott és akkor nem irodalom volt, hanem valami más, valami több:, az a nyelv és az a beszéd, ami onnan, a másik világból, Európából volt velünk.


Konrád György: Inga, Noran-Kiadó Kft. 2008. 251. p.


Kőrösi Zoltán