Búcsú az Írószövetségtől (Élet és Irodalom 48. 13)

Talán 22 éves voltam, magyar irodalom szakos egyetemi hallgató, amikor bekopogtam a Magyar Írószövetség elnökének ajtaján a Bajza utcai székházban, egy nagypolgári villában, amelynek eredeti tulajdonosáról semmit sem tudok. Az elnök és a fotitkár fogadott, mosolyogva felhatalmaztak arra, hogy tegezzem oket: a mi szakmánkban ez így szokás, szólítsam oket a keresztnevükön, de illo szerénység okán hozzátoldva a bácsi szót. Mostantól az Írószövetség havi ösztöndíjasa leszek egy éven át, mert elégedettek az írásaimmal, például hosszabb méltató kritikámmal Örkény István novelláiról. Ez több volt, mint a diploma, akárcsak Örkény köszöno- és meghívólevele, amelyben egyébként megbírálta rövid mondataim kopogását.
Egy év múlva, 1956 szeptemberében kezdo szerkesztoségi munkatárs voltam egy akkor alakult folyóirat szerkesztoségében. Az idosebbek délben a közeli Írószövetség éttermébe mentek át. Én a vénasszonyok nyarát az Andrássy úton egy padon élveztem egy zacskó teperto és egy darab kenyér társaságában. Foszerkesztom hátulról átölelt és átvitt az Írószövetség éttermébe. Attól fogva együtt ebédeltem az élo klasszikus bácsikkal és kortársaimmal vegyes korösszetételu asztaloknál, megilletodötten. Ez az étterem a felbátorodó értelmiség egyik gyülekezohelye volt. A nagyok üléseztek, a fiatalok szolgáltatták a továbblendíto kórust. A forradalom alatt számított, hogy milyen nyilatkozatokat ad ki az Írószövetség. Bejártam oda én is, de az én otthonom még inkább az egyetem volt, és onnan származott a géppisztolyom is, amelyet az írás papjai elismero borzadállyal szemléltek.

Huszonegynéhány éves kortársaimmal át akartuk venni az én folyóiratomat az öregektol, a harmincegynéhányévesektol, mert ok ezekben a lázas napokban felléptek a frissen átszervezodo kormányzat magasabb polcaira. Azután megint jöttek a tankok, és nem sokan voltunk már az Írószövetség klubtermében; oldalt húzódva, súlyos függönyök mögül néztük a tankgéppuskát két kézzel szorító, fekete sisakos szovjet kortársainkat. A folyóirat megszunt, az Írószövetség átalakult és alkalmazkodott, egyik-másik bácsi, mint például Déry Tibor, aki akkor fiatalabb volt, mint én ma, kénytelen volt két évre felhagyni a regényírással, mert a börtönben nem kapott íróeszközöket, hiába járt szép színészno felesége vezeto politikusokhoz, akiknek késobb kituno vacsorákat fozött, kieszközölni Tibor számára a tollat és a papírt.
Eltelt huszonöt év, nem sok dolgom volt az Írószövetséggel, de 1981. december 10-én elmentem a közgyulésre. A kommunista párt, vagy ahogy akkor szokás volt mondani, "a hatalom" részérol Aczél György tartott hosszú beszédet, némileg fenyegetot, de a szünetben, megfeledkezve a hozzá törleszkedokrol és a semlegesekrol, hármónkat keresett némi vitatkozás céljából, Csoóri Sándort, Eörsi Istvánt és engem, már ötvenegynéhány éves foellenzékieket.

Aznap jött a hír a szükségállapot kikiáltásáról Lengyelországban. Amit Magyarországon 1956-ban a szovjet hadsereg végzett el, azt Lengyelországban a hazai, a nemzeti sereg tette meg Jaruzelski tábornok parancsnoksága alatt. Összedugtuk a fejünket, a közgyulés magánbeszélgetések morajába süllyedt, többen a Szabad Európát hallgatták zsebrádiók körül, és a magas politikusok éppolyan bizonytalanok voltak, mint az írók, akik nem kedvelik a harckocsirobajt és a hajnali letartóztatásokat.

Öt évvel késobb, 1986-ban ötven-hatvan éves urak ültek vagy tízen a mi konyhánkban, különbözo áramlatok képviseloi, a fent említett hajdani ifjú kollegák is megtestesedve, megoszülve. Gondolataink sokban különböztek, de sokban egyeztek is, és az aktuális hangsúly a másnapi írószövetségi közgyulésen való miheztartásunkon volt. A következo napon a közgyulés nem választotta újra a vezeto testületekbe a lojális párttagokat.

De a többségi retorika így szólt: van a nagyháromság, az irodalom, a nemzet és a politika. Az irodalom a nemzet hangja, ha a politika támogatja, akkor a nemzet virul, ha a politika az irodalom ellen fordul, akkor a nemzet sorvad. Az írótársadalom populistának mondott szárnya, a népiek, magukat tartották a nemzeti öntudat megtestesülésének, a demokratikus ellenzék pedig többpártrendszeru demokráciát akart és polgári szabadságjogokat mindenekelott. Én ez utóbbihoz álltam közel, s vállaltam társaimmal együtt az önkiadással, a földalatti "szamizdatban" közléssel és a cenzurális szabályok megszegésével járó betiltottságot.

A népiek legalisták voltak, és lapengedélyre vártak (hasztalan), mert úgy vélték, hogy a rendelkezésükre álló közlési lehetoségek, a könyvesboltokban árusított könyvek és az engedélyezett összejöveteli formák eredményesebbek, mint a konspirációs fáradalmakkal és beszuküléssel járó illegalitás. Ok nemzeti demokráciáról beszéltek, mi európai demokráciáról. Ok úgy vélték, hogy a parlamentarizmus trambulin a magyar zsidók egyszázaléknyi kisebbsége számára, hogy liberális érveikkel asszimilálni tudják a kilencvenkilenc százaléknyi keresztény nemzeti többséget. De akkor még beszéltünk egymással, és ebbol a koalícióból származott 1989-ben az ellenzéki kerekasztal, ahol a népnemzetiekbol szervezodo Magyar Demokrata Fórum és a demokratikus ellenzékbol szervezodo liberális szövetségek tárgyaltak az állampárttal a jogállam kiépítéséhez szükséges törvényekrol.

1990 után a Demokrata Fórum alakított kormányt Antall József miniszterelnök vezetésével, a Szabad Demokraták Szövetsége volt az ellenzék foereje. Ellentétes oldalakra kerültünk, a kormány megrendszabályozta a médiát, én pedig néhány baráttal Demokratikus Charta néven akkor számottevo civil mozgalmat kezdeményeztem a sajtószabadság védelmében.

Ekkoriban a Nemzetközi PEN Club elnöke voltam, és sok változatot megismerve szembeszökonek találtam a féldemokráciák, a demokratúrák korlátozó viselkedésének hasonlóságát a kritikus elektronikus sajtóval szemben.
A politikai paletta széthúzódott, megjelent a szélsojobboldal, amelynek már Antall miniszterelnök konzervatív liberalizmusa is vörös posztó volt. Az Írószövetség ismét mellékessé vált, és evickélt az irányzatok között, túlnyomóan a népnemzeti irányzat ellenorzése alatt.

Akkoriban a több részre szakadás volt az uralkodó trend, korábban a politikai helyeslést az összeolvasztás nyerte el, összeragasztották az üzemeket, a településeket, hogy nagyobbak legyenek, most a szétválás szenvedélye kerekedett felül. Íróbarátaim, különösen a fiatalabbak unták az Írószövetséget, amely hatalmasan felduzzadt, otthontalanul érezték magukat benne, kávéházakban találkoztak. Az új magyar próza kezdeményezoi, köztük azok a szerzok, akiket a német könyvkiadás a magyar irodalomból eloszeretettel megjelentet, foként ehhez a kihúzódó, liberális hangulatú baráti társasághoz tartoznak. Vannak köztük zsidók is, a többségük nem az, de ebben a körben nem divat nyílt vagy célzásos klisékkel zsidózni. Belolük a kilencvenes évek derekán megalakult a Szépírók Társasága, kicsit szecessziós cím, de kifejezi, hogy az idetartozók, mintegy százötvenen, nem kívánják alárendelni az írást sem a nacionalista, sem a szocialista, sem pedig valami vallásos világnézetnek, nem igényelve semmilyen melléknevet az irodalom fonév elé. Sokan itt is, ott is tagok voltak, én is, mert hu akartam maradni jó emlékeimhez az Írószövetségrol. Kissé öregesen próbáltam lebeszélni fiatalabb barátaimat a formális szakításról, ha már annyi minden szétesik, legalább az irodalom szervezete maradjon egyben abban a Bajza utcai villában, amely a második világháború utáni magyar történelemben emlékezetes helyszínné változott. Azt hiszem, nem volt igazam: az én érzelmes ragaszkodásomban ifjabb kollegáim nem tudtak osztozni.

És most jött egy buta eset, amely csak felszínre hozta a lappangó valóságot. Egy gyenge költo egy felháborodott tömeg elott holokausztról beszélt, amelyet egy sátáni kisebbség készít elo a magyarság ellen. A tömeg helyesloen ordítozott, "mocskos zsidók". Ezután két író fogalmazott egy levelet, amelynek aláírói, vagy huszonöten, köztük magam is, felkérték az Írószövetség választmányát, hogy foglaljon állást ezzel az esettel kapcsolatban, és határolja el magát a zsidózástól, nem tartván elfogadhatónak, hogy aki így beszél, az a Magyar Írószövetség Választmányának tagja legyen. Két másik író, Parti Nagy Lajos és Nádas Péter nem várt az Írószövetség vezetoségének korrekt nyilatkozatára, mert nem is tartották valószínunek, hogy egyáltalán lesz ilyen. Nem lett, az elnök azt mondta, hogy elhatárolják magukat minden szélsoségtol, és nem vállalkoznak a gondolatrendorség szerepére, a vitát elvetették. Többen örültek a kilépésektol várható tisztulásnak.

Erre még nyolcvanöten kiléptek, mondhatni mindenki, akinek a nevét a mai magyar irodalomból a német olvasó ismeri, köztük e sorok írója is. Nincs ebben semmi öröm, de hát nem muszáj egymásnak vetni a vállunkat olyanokkal, akik bennünket sátánnak tartanak. Az ízlésünk, a humorunk, a nyelvhasználatunk más, és nehezen hozható közös nevezore. Eszembe sem jut antiszemitának tartani az Írószövetség tagjainak zömét, tény azonban, hogy nem mutatta meg bolsos de imitacion magát az a jó érzésu többség, amely az ilyen hangot nem szereti. Ez a hallgatás, a kiállásnak ez az elmaradása többünk számára csalódáskelto volt, amire csak egy válasz látszott lehetségesek, nem maradni ott, ahol nemkívánatos a jelenlétünk, és becsukni borse firmate imitazioni magunk mögött az ajtót, tudomásul véve, hogy más társaság vagyunk, és abban reménykedve, hogy a bentmaradók inkább gondolkozni fognak a történteken, mintsem hogy gorombaságokat kiáltsanak utánunk. Illúzióinktól elbúcsúzni ritkán esik jól. Amúgy a lehetoség szerint civilizált válás után praktikus ügyekben az írószervezetek együtt fognak muködni.

Konrád György


(Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2004. március)